A nyomorúlt

Valamikor daliás volt öltönyben
üres lelke merészelt szerelmet,
ének szelídítette virágos világát,
de ma már csak árnyéka, lett.

Lerongyolódott ruhája pecsétes
hajnalban képtelen az ébredés
mellét hasogatja füstös köhögés
szakállas arcát szúrja a tövis.

Lábán kikopott átázott csizma
fején összegyűrt kalap alázata,
félig meggörnyedve ,csuklójával
alig tapogatja botjával az utat.

Volt, s nincs ,az élet elvesztődik
néha játékon forog a tét és kocka
emlékében még él a mosott lepedő
de csipkés párnahuzat , néha kiesik.

De már rég elment szabadon a nő
ki , be és kitakarta játék akarással,
tragikus gyorsasággal rongyosan
csak botja emlékezteti a valóságra.

És nézi a romokban dőlt otthonát
hol szerelem sziget lakott valaha ,
párás szemmel követ szálló darvat
csöndes ölelésre vágyik szíve vissza. [W.B.