A teli Hold

Saját magánál kétszer volt nagyobb,
saját vérénél hétszer pirosabb
a napkeleten naplenyugtakor
éj s dél között támadó telihold.



ösvényen mentem, esteli tekergő,
a vérben ázó telihold felé;
sajnálni mertem, mert hisz biztosan bús,
ha úgy kanyargat ím maga felé,

hogy lábam versláb, utam kusza jambus
s a némaságom zengő vers leszen
és jaj, mitévő lesz a szép eszem?
Ne járjatok a holddal! mámoros

(
útján hány irtatlan tájra lökött!
olyan udvarban voltam udvaros,
kertje káprázat, a kapuja köd;
voltam öregebb az öregapámnál

és gyermekebb, mint ki ma született,
s kerestem szót, melyet az Aldunánál
vesztett el, ki már meg sem született.
Ne járjatok a teliholddal! újhold

idején gondosan aludjatok!
okuljatok példámon, ha már úgy volt
megírva, hogy én belepusztulok.)


A régi kertben volt egy kerti pad,
tekintetem, vesztemre, ráesett,
fáradt voltam, húzott a kerti pad,
hogy megpihenjek rajt egy keveset;

a padtól három lépésre lehettem,
mikor túl rajta ugyanannyira
megjelent idossebb serelmem
az ismeros  Peter-Pal

Egyszerre érkeztünk a kerti padhoz
és összemosolyogtunk, mint mikor
először érkeztünk a kerti padhoz;
jaj, visszajött a boldog ifjúkor!

Ha elvesztettél, kedves, megkerültem,
jaj, megkerült az elveszett idő!
Csak mosolyogtam és a padra ültem,
csak mosolygott s a padra ült a nő.