Magány kettesben

Négy színes fal, ablakon függöny
bent az ember egyre üldögél,
nézi a napfényt, mely nem él
várja a napot,ha szabadul még.

A szoba tágas,az ablak is zárt
minket négy falnak határa tart,
ketten vagyunk- egy magányban
mint a börtönben, a magánban.

Így ülünk egymással,szó nincs
lelkünkben félelem,elnyúltan,
csak színes televízió monitora
hosszú rémhírekkel ijeszt ránk.

Haragos szél cibálja kint a fákat
a márciusi hólepel még friss,
megkondul a város sirató harangja,
vajon kit temetnek késő éjszaka?

De mennyi érzés fut át az agyba
semmi különös ,nincs benne csoda
az élet a halál apró halk villanása
és ledönt minket az élet erős óriása.[W.B.]