A kék kalap

Nagyon jól érezte magát Varró Endre. A kaszinó kártyaszobájában tarokkozott, s ami ritkán szokott megtörténni az ő négyes kompániájukban háromszor egymásután túllicitált, harmadszor pláné szólóval s meghívásaiban oly szerencsés volt, hogy egy eset kivételével mindig a vele szemben lévő játékossal került össze. Mikor megszólalt, mintha száz mikrofon zúgatta volna hangját, beleremegett a kártyaszoba. .
   — Szerencséd volt azzal, hogy Mártonnak  négy treffje  volt  — jegyezte meg Tóth.


   
 - Ha beletalál a színedbe, vége a volátnak. Nekem nem volt treffem
- Nekem se.- Toldotta meg meg Viktor
 Varró felemelte poharát, kicsit mosolygott és heccelődve szólt:
- Játszani kell tudni.
     Az udvaron csengő gyerekhangok szelték át a csendet.
- A rektor felesége volt, neki van kék kalapja.
- Hát a doktorék kisasszonyának?
- Az nem mászkál ilyenkor a füzes felé, a Palit tanítja.
 - De mégsem lehet a rektorné ,- tiltakozott egy szelíd gyermekhang
- neki ura van s az ilyen csak avval bújik össze.
- Nagy marha vagy te, összebújik addig, amíg meg nem szeret valaki mást.
- Nem hiszem, - hüledezett a másik.
 - Olyan sokáig tartották össze a szájukat, hogy azt hittem összeragadtak. Hogy nem utálják egymás szájában turkálni. Kovács tanító úr pláné dohányzik is. Olyan feketéket köp néha az iskola udvarán, mint a sár. Az a finom asszony biztosan utálná az ilyet.
- Nagy buta vagy te ahhoz. Hát ez a szerelem, összedugják egymás pofáját és azt mondják, hogy cucc-pucc.
És más ehhez hasonló butaságokat mondanak, amiért a rektor megverne téged is engem is. És biztosan megverné a feleségét is, ha tudná. De az asszonynak van esze. Titokban csinálja az ilyesmit, hogy senki meg ne lássa.


      - De hiszen ez gyalázatos dolog.
- Nevetni való.
Varró kezében megállt a pohár, ádámcsutkája fennakadt, mint a csatornába dobott gumilabda. Szeme ártatlan butaságban révedt. Letette poharát, de alsó ajka dermedten fittyent le. A kártyások meredten bámultak rá. Végre Viktor  összeszedte magát, felugrott, az udvarra sietett és fülön fogta a diskuráló gyermekeket.
- Miféle butaságot fecsegtek itt össze-vissza?
 Varró is az udvarra támolygott. Megismerte a két gyereket. Biró  Pista és Balogh Zsolti. Biró valamelyik árendás béres gyereke volt. Domború homlokú, okos. Első tanuló a hatodikban. Dióbarna szeme riadtan pislogott a rektorra. Balogh a gazdasági főnök fiacskája volt. Ártatlan anyás fiúcska. Szőke. Ha nem gazdasági tiszt fia, múlt év végén el kellett volna  buktatni. „De nagyon jó magaviseletű" szokta mondani az apának, mikor gyermeke után érdeklődik „valóban példás magaviseletű". Egyéb jót semmi képen nem tudott elmondani Balogh  Zsoltiról, mert az angyallelkű gyermek buta volt a szó szoros értelmében.

    De most úgy csillogott előtte az aranyszőke fej, mint maga a megkoronázott tudás.
 Szinte esedezve kérdezte:
- A doktorék kisasszonya volt, ugye fiam?
- Persze, hogy az volt, rektor úr kérem - dadogta Zolti.
 Tóth Imre fenyegetően közeledett Biró felé.
 -Akkor mit járatod a szádat cigány fajzat?
- Kék kalapja volt kérem szépen,- hebegett Biró. Szinte elájult az ijedségtől.
 - Adok én neked kék kalapot.
 Sapkát kapsz.-förmedt rá Varró.
Nyakon legyintette és félrelökte.
- Holnap jelentkezel hittan után. Gazember. Biró zokogott.
 - Én nem hazudok, kérem szépen. Én láttam, amit láttam... én nem vagyok vak .. . Kovács tanítót Balogh is felismerte .. .
 Varró ismét ütésre emelte a kezét. Biró elhűlve húzódott össze.
- De lehet kérem, hogy rosszul láttam... Bocsássanak meg. Viktor  megsajnálta.
-Hagyjuk a fenébe - mondta - inkább folytassuk a játékot. Marton  is megjelent. Ferdén sandított a vég jelenetre. Rekedten kiáltotta:
- Nem vagytok az iskolában... Mi lesz azzal a játékkal? Játszottak tovább. Varró nyert. Rosszkedve elillant.

       Az angyalok ütemeire lépdelt hazafelé és a legkisebb gyanút is kiirtotta magából. Vacsora előtt a az újságot böngészte s mikor belevágott a rostélyosba csak azért terelte erre a szót, hogy valami kedvességet hámozzon ki belőle hála képen a jó vacsoráért.
- Hol jártál ma délután fiam?
- A gátnál voltam Ibolyával.
Fürödtünk
.- Persze, persze...
- Miért kérded?
= Hát csak kérdem.
 Hallottad?
- Felnevetett, letette az evőeszközöket és hozzá akart fogni az elbeszéléshez, hogy két tanítványa a doktorgyerekek nevelőnőjét csókolózni látta ma délután Kováccsal, de közben meglátta a díványon felesége kék szalma kalapját. Egy pillanatra elöntötte a vér. Vizsgálódva nézett végig az asszonyon
Elnémult.
- Mit akartál  mondani?
- Semmit.
 Az asszony idegesen tört a kenyérből, golyócskát gyúrt belőle. Ujjai reszkettek.
 Varró a szemébe nézett.
 - Hol voltál ma délután?
 Az asszony nyelt.
- Meg vagy  bolondulva? Mondtam már egyszer. A gátnál... A férj felállt, kezébe vette a kalapot és nyomatékosan kérdezte:
-Ez a kalap volt rajtad?
- Mi akar ez lenni?
Vallatás?
Az asszony hangja remegve   rikított.
-Hol vetted?
- Pesten vettem. Eddig nem értél  rá érdeklődni utána. Ha tudni akarod, már két hete hordom.
- A doktorék kisasszonyának is ilyen kalapja van?

      - Mit tudom én,- kiáltott a feleség, -  én nem tartom számon az ilyesmit. Talán figyelted a kisasszonyt? Úgy, tetszik a kisasszony? A felesége kalapját is csak akkor veszi észre, ha az övét már alaposan szemügyre vette?
 Varró elnevette magát. A feleségét nézte, amint idegesen és haragosan ragyog rá. „Szép asszony, nagyon szép asszony." Már egészen biztos volt abban, hogy ártatlan. Varróné azonban egyre idegesebb lett. Valami felvillant benne. Elővette élesebbik eszét.
 - Csakugyan, mintha a kisasszonynak is kék  kalapja lenne. De miért érdekel  ez téged?
Varró hahotázni kezdett.
 -Ma délután látták a füzesnél csókolózni Kovács Gyurkával. Egészen szemérmetlenül ölelkeztek. Csak azért mondom, mert jó lesz, ha ezek után ezt a kék  kalapot sutba dobod egy időre.
 Nem szeretném, ha összetévesztenék s a falu szájára kerülne. Varróné szája tágra nyílt.
 Elsápadt.
- Két kölyök látta őket - tette hozzá Árkosi.
- Hallatlan...
- A füzesnél.
- Hallatlan .. . - Ragyogó nappal. Ehhez egy kis szemérmetlenség is kell..
- Azért mondom, mert Kovács maga körül is szívesen forgolódik..
- Azonnal kiadom az útját.
- Azért nem kell. Kedves fiú. Szeretik egymást. Az asszony megrettent. Szeretik egymást. Kovács és a fiatal tanítónő, a doktoréknál... Kerek kék szemek .. . Szőke haj.. . Fiatal szájak .. . hamvasság. Varró  visszaült az asztalhoz, farkasétvággyal evett.
 Vacsora után megcsókolta az asszonyt és ismét az újság fölé hajolt.
   Az évzáró ünnepélyen a igazgató beszélt először. Megható mondatokban biztatta a gyerekeket, hogy szeressék a hazát. Biró Pista nem igen figyelt oda. Az elmúlt napok borzalma keringett benne. Félt. A rektorra pislantott, aki erősen  izzadt a pap mögött. Mellette Tóth István vitorlagallérja fehérlett. Időközben Kovács tanító fénylő frizuráját figyelte, melyről brillantin illat szállt és összekeveredett a falusi lánykák kezében fonnyadó rezeda és viola szagával. Az iskolásokkal szemben székeken ültek a meghívott előkelőségek s a falusi úriasszonyok. A főhelyen megpillantotta a polgármestert. Mereven nézte a igazgatót és változatlan egyenletességgel biccentett minden egyes mondatára. Mellette a kegyelmes asszony ült. Kezével tölcsért csinált a füléhez. Ügy hallgatta Schülle Istvánnak  a kerület követének közölnivalóit. Igen alázatosan s a sok izzadságtól egészen elnyűve szorongott a főúri házaspár mögött a tanárikar. Távolabb a jegyző, az orvos, a patikus, a postamester és a tanyai emberek.. Kissé rézsut asszonyok ültek. Finom ruhájuk a szivárvány minden színében  tündökölt . Biró úgy találta, hogy ennél nagyszerűbbet még képeslapokon sem látni. A főjegyzőné selyemruhája olyan volt, mint az ég, a doktorné kalapján fényes tollú madár, a rektorné ruhája mint a tűz. A kalapja is piros..

    Taps. Rövid és lanyha. Balogh Zsolti szavalata következett. Biró Pistának kellett volna szavalni, de az utolsó napokban elvették tőle a verset és Zsoltinak adták.
 „Tiéd vagyok .. . Tiéd hazám ... " kezdte Zsolti a verset, de nem tudta tovább mondani. Háromszor elismételte, hogy „e szív s e lélek", elnémult és édesanyjához rohant nagy sírások közepette.
 A Boldogasszony anyánkat énekelték. Aztán a himnuszt. Az ünnepség véget ért.


 Az évzáró után villásreggelire terítettek Láng  Antalnál a gazdasági mérnöknél A buffet költségét a polgármester fedezte s rövid időre ő is megjelent a meghívottak közt. Ez volt az ő kegyúri gesztusának legfőbb demokratikus vonása. Tisztelgett az egyház és iskola képviselői előtt, kezet szorított a községi elöljárókkal, aztán autóra ült, ásításokkal, s az arcába vágódó szellővel szellőztette ki magából a leereszkedéssel járó kellemetlenségeket. A felesége, ki nagylelkű fáradozásai közepette kórházakban és nyomortanyákon is megfordult már, aránylag nagyobb lelkierővel viselte el ezeket az izzadságszagú ünnepségeket. A tanárikar és a falusi bürokrácia tagjai azonban heteken át ennek a találkozónak hatása alatt állottak. Ha a polgármester  valami cinikus megjegyzést  talált tenni a felszolgált sörre, jaj volt a falu kocsmárosainak.  Csak a ruházkodásban nem tudta senki utánozni a nagyasszonyt. Olyan volt, mint valami apáca. Fekete ruhát hordott, kalapjáról fekete fátyol omlott alá. Hét éve eltemetett fiacskáját gyászolta s ez a gyász oly hatást váltott ki, hogy véteknek tartotta volna bárki vidám társalgást tegyen előtte.

   Varró áhítattal csókolta meg a nagyasszony  fekete cérnakesztyűjét.
- A feleségét sehol sem látom - szólt a a asszony . Szelíden mosolygott.
 - Szép asszony. Margitnak hívják ugye?
- Igenis kegyelmes asszonyom.
- Zavartan nézett körül. A feleségét nem látta. A jegyzőné segítségére sietett.
- Azt hiszem hazament az ünnepség után. Talán át akar öltözködni. Az asszonyok körülvették a főúri asszonyt. Nagyon kedves és nagyon együgyű epizódokat meséltek el gyermekeiről s a jóságos dáma biccentett, mosolygott, kérdezősködött.  A falu ura nagyon fáradozott, hogy okos, mérsékelt és fölényes maradhasson. De unta a témát s mikor megpillantotta a rektor tanítót, kedélyesen szorította meg a kezét.
 - Hát a szép asszonykát hol hagyta, rektor úr?
- Azonnal utána nézek, kegyelmes uram..-hebegte s mert zavarának csillapítására nem talált alkalmasabbat, felemelte a söröspoharát.
- Kegyelmes urunk és asszonyunk egészségére- mondta és fenékig ürítette. Az éljenzések és pohárcsillogások közepette kisurrant, az asszony után.
 „Roppant nagy tiszteletlenség, - gondolta útközben, - hazamegy átöltözködni.
Ilyenkor.
 Mindenkinek jó volt az ünnepségen viselt ruha, csak neki nem. Csak neki kell páváskodni. Igaz, hogy sokat ad az ilyesmire. Tiszta asszony. Még hazulról hozta ezt a kényeskedést..
  Lám a kegyelmes úrék is mindjárt utána érdeklődnek.
 Kiemelkedik ezek közül a falusi asszonyok közül, az az egy bizonyos. De megtörténhetik, hogy mire odaérünk, a polgármester és felesége  már nem lesznek ott.
 Befordult a kapun. Puha, sárga homokban lépdelt, melyet előzőnap hozatott a virágágyasak ösvényeire. Nagyon szerette a házát. Most is, hogy sietős dolga volt, most is megállt egy percre. Szeretettel nézegette a rózsafákat és a kerítés mellett pirosló és kéklő luxokat. Az ösvényen kavicsot látott. Lehajolt, felemelte, egy pillanatig habozott, hogy eldobja-e, végre zsebre vágta a kövecskét, hogy majd az utcán elhányja valamerre. Az üveges veranda ablakai nyitva állottak. A nap szabadon tűzött be. Amióta beálltak a meleg idők a verandán ebédeltek. Kissé bosszúsan gondolt arra, hogy meg kellene pirongatnia a lányt és rendelkezni gyorsan, hogy húzza le a függönyöket, de elfogta a tevékenység, széket tolt a veranda elé és a függöny zsinór után kapott.
 Közben bepillantott, hátha még innen bekiálthat az asszonynak, hogy siessen és megspórolja a kerülőt a bejáratig. Az asszonyt elképesztő helyzetben találta.
 A piros dívánon ült félig megdőlve, nyitott szájjal, hunyt szemmel. Lábát, melyen nem volt sem harisnya, sem cipő, rángatózva tornáztatta a levegőben.
Egy férfi hajolt föléje. Csókolóztak, Mindketten borzasak voltak s egymás arcába benyomult orrlikaikon át süvítve szuszogtak. Öt nem is vették észre. A hosszú, halk csók azonban egyszerre megszakadt s cuppanva ketté vált a szájuk. Egymásra mosolyogtak.
Varró megingott kissé. Az ablakpárkányba kapaszkodott. „Tehát igaz mégis. Kovács és az ő felesége..
Nyakán fojtó sebességgel lüktetett a vér, ájulás környékezte, mikor végre kinyögte:
- Margit.
A szerelmesek szétbomlottak s mindegyik a haját kezdte idegességében rendezgetni, mintha ezen kívül minden rendben lett volna.
 Kovács felpattant, villámgyorsan nyitotta ki az ajtót és eltűnt. Margit csalódással meredt utána, de az ablakon át rámeredő fej mintha az eszét vette volna.
 - Mit akarsz? - visította.
 Felállt s ahogy ott mezítlábasan, kombinéban szorongott, igazán szánalmas látványt nyújtott.
Varró elhűlve nézte.
- Mit csináltál?
 Felemelte az öklét és úgy maradt mozdulatlanul. Mintha megmerevedett volna.
-Csak csókolóztunk.
 Bizony Isten csak csókolóztunk..
 -Szép dolog - lihegett a férj- csak csókolóztak. Hát ez kosztüm? Bestia!
- Meleg volt... levetettem a ruhát...

- Elszörnyedve nézett az urára. Berohant a hálószobába. Magára zárta az ajtót. Varró erőtlenül lépett. A mérge határtalan fáradságba oszlott el.. . Leült. Gépiesen betűzte a kerti asztalon lévő napilap egyik hirdetését.
 Megcsalt - morogta szédelegve.
- Méltatlan ahhoz, hogy az én nevemet viselje.
- Meleg volt, azért vetkezett le.. . Bizony isten, csak csókolóztunk, bizony isten, csak csókolóztunk...
 A szép Varróné... levetkezett .. . Halántékán duzzadtan kígyózott az ér. Homlokát izzadság lepte be. Letörölte. Felállt és elindult. Nem keresett árnyékot. A kocsiúton ment a napsugarak tüze alatt, porfellegből porfellegbe, míg elhagyta a házakat s az országút egyedül uralkodott, mint az önmagába visszatérő végtelenség. A diákkora jutott eszébe. Harmadéves képzős volt. Levél jött: az édesanyja nagyon beteg. Hazautazott. Eltemette. Apja három évvel előbb halt meg. Azért is ment képzőbe, hogy hamarabb az édesanyja mellé állhasson... „Árvaság"- mondta igen halkan; „árvaság."
 Letért az országútról s a végtelenül hosszú dűlőúton jegenyesor árnyékában ment tovább. Az útnak vége lett s eléje állt az erdő. Egy darabig az erdőszélén ballagott. Kiválasztott egy óriási tölgyet. Leült és gondolkozni próbált.
 A jegyessége  jutott eszébe. Sárdy a bíró  két évi udvarlás után ott hagyta Margitot. Akkor kellett valaki.
Férjhez kellett adni. Ott volt ő. Hát elvette. Nem volt rossz asszony. Igaz, hogy eleinte sokat sírt, sohasem mondta, hogy szereti őt, s ha az Isten nem adott gyereket, az az ő dolga. De sohasem hitte volna, hogy valaha megcsalja. És épen Kováccsal. Hisz Kovács is olyan, mint ő. Iskolaszagú, csiszolatlan, ő is abba az osztályba sodródott, amely se nem úr, se nem paraszt. Tanító. Falusi tanító... Sohasem szerette őt, most már biztosan tudja.
         Hanyatt feküdt. Az égre lesett a lombok közül, a faleveleket bámulta értelmetlenül. Valami megmozdult a lombok között. Közömbösen nézte, de lassan kivette a vonalakat élesen. Emberforma, de jóval kisebb az embernél. Felállt, megkerülte a fát.
Akkor tisztán látta. Biró  Pista volt. Valami a szívébe markolt.
- Gyere le, Pista - mondta csendesen.
- Megver a rektor úr -szorongott a gyermek.
- Nem verlek meg. Nyugodtan lejöhetsz. Lassan kúszott le Biró a fáról. Az utolsó ágról lesandított és belekémlelt az Varró arcába.
Még sohasem látta tanítóját ennyire elnyűttnek. Leugrott, de a fatörzsnél futásra kész állásba helyezkedett.
- Igazán nem bánt? Varró nemet intett fejével. Szótlanul nézte egy darabig, szemei fényesen sugároztak feléje, száját erősen összeszorította.
- Ülj le ide mellém; - szólalt meg végre. Biró bizonytalanul közeledett. Leült.
- Most, hogy elvégezted az iskolát, mit szándékozol csinálni? A gyermek hallgatott.
- Mit akarnak a szüleid? - biztatta tovább.
- Nincsenek szüleim,  felelt végre a fiú.
- Varró elámult.
-Hát kinél lakol? Nem az apádnál?
- Nem, az a nagyapám. Azt mondta, hogy keres nekem munkát az intézőnél. Ha ügyes leszek, még valamelyik műhelybe is bekerülhetek inasnak.
- Tehát árva vagy. Nem is tudtam .. .
 — Igen. Árva vagyok. Varró cigarettára gyújtott, az égő gyufát a fűszálak közé tartotta és hallgatta a száraz füvek sercegését.
- Derék fiú vagy te, Pista.
 - Hogyan? - a fiú szemei kerekre nyíltak.
- Igazságtalanul kaptál ki. Jól láttál te mindent ott a fűzfánál... A gyerek elakadt. Félni kezdett, hogy ismét elindul a vallatás és a kínzás.
 Könnyedén felemelkedett, hogyha megint jön a verés, futni lehessen. A rektor azonban nem nézett rá. Kondor felhőbe nézett. Olyan volt a szeme, mintha üvegből öntötték volna. Hű-ha. elmélkedett Istók, -itt baj lesz.
 Valamit mondani kellene.Már szólt is volna, de egészen elhűlt. A rektor arcán könnyek ömlöttek végig. Akár a gyermeknek, akit agyonkínoztak. De hirtelen észrevette, hogy nézik, picit elmosolyodott és feléje fordult.
- Igazságtalanul kaptál ki - mondta. Felállt, kézen fogta a gyermeket és elindult vele a falu felé.