Az önimádat

Lezárt az est, szomorú sóhajok
esti mesét már rég elolvasták
és egy-egy kora esti alkonyon
csillagporosan elszállt a bánat.

Jövője nincs, sorsa eldöntve rég
nem is él tán szívében már a hit,
hogy nyirkos völgyek mártír virága
csókolja egyre a folyó habjait.

Minden sóhaja csak partig ér el
könnye sincs , hogy gyorsan,
kicsorduljon, boldogtalan világban
s onnan vissza többé sose jöjjön.

Egyedül él, és ha ritka napokban
melléje szegődik egy régi barátja,
azt is csak saját tükör felületén,
nem élőn, csak visszaverődve látja.

S a tükörkép a valóság kolonca
nincs lelke, amin a tükör elmulat
képzelettel játszó intelem csak,
nem érzés, csak csaló mozdulat.

A tó esténként ezt is elszenvedi
amit lát, mindent önmagában tart,
ezért vigyázza féltve partjait
szeretnie kell nagyon önmagát.