Szelid lányka panasza

Jó így, elmerülni  estémben, napomban,
látni a  tenger hullamait a homokban,
nyújtózom, pihenek, gondom foszlány
emlékek gőzében fürdetem az orkánt..

Gyerek-korunkban - nem is olyan régen
három baráttal futkostunk  a réten,
holtig csak ti éltek kisgyerek-koromtól
mint négy ezüsthangú,tündér rokonok.

Ingyen szerettelek benneteket hajdan,
a szerelem, szerelem kifogott rajtam,
kinyílt pillangóként  magam rátok varrtam
boldogságban, semmit meg nem bántam.

Szép volt!  Nem gondoltam kislány-fejemben
vörösen lobogtam, sok virágot szedtem
nagy, hullámos tenger tükrébe nevettem,
e nyomorult förtelmet, dehogy sejtettem.

 Épséges  tagjaim fényben imbolyogtak
forró tengeri homok bizsergette talpam,
mellem zsibongott, mint méhraj a bokorban,
csiklandozó bizsergés,mit jelent, nem tudtam.

Fiatal anyának  tett meg engem az átok,
folyton méhem árnyékában ázva fázok,
égetnek, viszketnek az esték,éjek, napok,
talpam alatt csúszkálnak a porontyok.

De miért haragszom, hogy anya lettem én,
a természet is  kivirágzik tavasz idején,
bogár, kutya, ember dőzsöl árok mentén,
szeretkeznek a gyászkocsik lovai szintén.

Ne legyen mocskos tavaszi   virulás többé,
a szirmok szégyelljék a  buta meztelenséget
vétkes,  trágár illatuk, barnán kettérepedjen
ily fajta öröm nem kell, nem kell senkinek. [W.B]