A búcsú

 Úgy akartál elmenni, hogy ne tudjam,

ablakom nyitva állt, s én aludtam,

 alig nyílt a reggel,még álmodtam

veled,de ágyam megingott alattam.

 

Takarod úgy volt még kibontatlan

ahogy este tetted,melled betakarva,

alatta szíved megállt megfáradva

széken a ruháid szerte-szét szórva.

 

Mint tündérlány,ki leselkedik éjjel

rád pergettem égő könnycseppeket,

álmodtam, hogy többé sosem látlak,

mikor bús könnyem arcodra fáradt.

 

Néma leheleted úgy csókolta ajkam

mint egy sóhaj, fuldoklóan,jajjal

nem tudom pontosan én voltam- e

a tündérlány,ki úgy siratta magát.

 

Hol vagy?Merre? Napjaim telnek,

homályos ködös hajnalok kelnek,

fáradt madarak ülnek csapatostul

szárnyuk lecsüggedt,meg sem mozdul.

 

Céltalan úton azóta is a várost járom,

kerget valami zsibbasztó régi álom

ahogy újra járom az utcákat iramban

téged látni nem lehet csak álomban.

 

Immár megpihentél nékem e világra

fekszel ölén a tenger messze múltjába,

ifjúságom ártatlan üde rózsái hullnak

rád,s az idő régi szerelmes hantjára.