A napfelkelte egészen más.[életem szomorú epizódja]

 Az évek sebesen szálltak tova. Egyre nagyobb lettem, és testileg is kezdtem éretté válni. Szívesen olvastam szerelmi történetekkel és szerelmi gondokkal foglalkozó könyveket és közben saját személyiségem egyre mélyebb rétegeibe hatoltam.

Azzal az elhatározással tekintettem a jövőm elé, hogy olyan férfit keresek, aki teljesen megért engem. Így a könyvek helyett lassan egyre inkább a fiatalok, majd a fiatal férfiak kezdtek érdekelni. Ők is érdeklődtek irántam. Anya hiába is próbált szerénységre nevelni: már gyerekkorom korai szakaszában felfigyeltem arra, hogy valami  vonzerő van bennem.

 Vakságomban azonban azt hittem, ez a sok emberre ható vonzerő csak a személyemnek szól.  Végül azonban rájöttem, a vonzerőm nem a magánéletem jobbá tételét szolgálja,   Akkoriban azonban még csak a saját személyiségem foglalt le, és azt hittem, az igazi boldogságra a férfi és a nő közötti szerelemben lelhetek rá. Így velem is sok minden történt, ahogy az ezen a világon szokásos; szerettem és szerettek, de az összes öröm és szenvedés csak előjátéknak számított a sorsomban.

Életemnek a tizenhárom és tizenkilenc éves korom közötti szakaszán szinte tiltott fonalként futott végig egy fiatalemberrel folytatott kapcsolatom, amelynek én a "rendkívüli akaraterő szerelmi iskolája"  elnevezést adtam. Sok évet tartott  és mégsem ismertem fel az igazi énét.

        Tizennégy éves koromban találkoztam egy fiatalember-rel, akit kiváló képességei messze az átlag fölé emeltek. Jellemében különös módon keveredett a céltudatos és kérlelhetetlen törekvés a tökéletesség és a szépség megvalósítására, valamint a már betegessé fokozódó hatalomvágy és önzés. Azt mondta, szeret engem, valójában azonban magát szerette, és a rabszolgájává akart tenni. Idősebb volt nálam egy pár évvel Azonnal észrevette, hogy hozzá hasonlóan én sem a külsőségek alapján ítélek, és a -művészet is úgy élem át, mint ő. Azt hitte, rátalált a hozzá méltó társára.

Nagy műveltségű, de feltétel nélkül szófogadó, az ő elvárásainak hiánytalanul eleget tevő feleséget akart belőlem faragni. Önálló gondolkozásomat el akarta fojtani. Nagyszerű  könyveket hozott a művészetről, a zenéről, a világ-és a művészettörténetről, a modem és a klasszikus irodalom remekeit adta a kezembe, és ragaszkodott hozzá, hogy ezeket a műalkotásokat  eredetiben olvassam. Mivel borzasztó unalmasnak tartottam a nyelvtanulást egyedül, velem együtt tanult nyelveket, majd igyekezett felkutatni számomra a legjobb zongoratanárt, egyszóval mindent  megtett azért, hogy ne csupán átlagos, hanem magas

kultúra szinten álljak.

                  Anyám pótolhatatlan segítségnek tartotta a nevelésem terén, mivel a nyelvtanulás nem ment gond nélkül. Hiába jöttek a legjobb nyelvtanárok, nem voltam hajlandó magolni. Ez a fiatalember német, francia, angol újságokat és színdarabokat hozott nekem, amelyeket azután velem együtt olvasott, és így valóban nagy szerepe volt az idegen nyelvek elsajátításához.  Mindez nagyon szép volt, és jelentős  mértékben hozzájárult lelki fejlődésemhez , csakhogy a barátom nagyon céltudatosan igyekezett a hatalma alá vonni. En a szabadságot szeretem , ő igyekezett elzárni előttem ezt az utat Csak rövid ideje ismertük egymást, amikor már közölte velem, a feleségének kell lennem, és azt akarja, hogy a tulajdonának tekintsem magamat. Bármit akartam olvasni, először az ő engedélyét kellett kérnem. Az engedélye nélkül még csak nem is barátkozhattam. Mint minden fiatal lány , én is eljártam a Márta  nővéremmel tánciskolába. Szenvedélyesen szerettem táncolni, és éppoly szívesen társalogtam a tánciskolába járó fiatalokkal. Korcsolyázni is kijártam a jégre. Mindez egyáltalán nem volt a barátom ínyére. Fiatal voltam azonban, táncolni akartam,.jól érezni magamat más fiatalokkal,de őt mind-ez féltékennyé tette, méghozzá olyan mértékben, hogy az messze túllépte a józanság határát.

             Mindehhez párosult még mértéktelen hatalomvágya is. Kezdetben a hiúságomat legyezgette, hogy ilyen nagyra becsült, sokak által csodált férfi választott ki engem, fiatal lánykát. Elbűvölően szellemes tudott lenni, és gyakran folytattunk csodálatos beszélgetéseket. Az is tetszett, hogy a barátságról és a szerelemrő1 vallott felfogása éppolyan komoly és mély volt, mint az enyém. Amint azonban kezdtem érezni, hogy az akaratát vaspántként próbálja rám erőltetni, az egész kapcsolat terhessé vált. Küzdelem, borzasztó küzdelem kezdődött a két lélek láthatatlan erői között! Minél inkább éreztem, hogy kinőttem hatalmának korlátait, annál szorosabban akart kézben tartani. Tizenhét éves koromban azt követelte, tekintsem magam a menyasszonyának. Az apját elküldte az enyémhez. Édesapám nem volt elragadtatva. Csak sokkal később mondta el nekem, hogy vőlegényem agresszív magatartása soha nem tetszett neki, de nem akart minket szabad akaratunkban korlátozni. Tiszteletben tartotta az·emberek döntési jogát a sorsuk felett, és mivel ez a felfogása a saját gyerekeire is érvényes volt, végül -igaz, nem szívesen - a beleegyezését adta. Abban reménykedtem, hogy a vőlegényem féltékenysége az eljegyzés után le fog csillapodni. Ahogy azonban az idő múlásával egyre inkább kibontakoztak női bájaim, féltékenysége már nem ismert határt, és egyre gyakrabban rendezett botrányos jeleneteket Miután órákon keresztül kínozott, átesett a ló másik oldalára, és térden állva könyörgött bocsánatért, gyerekként sírt, szinte koldulva kérte, hogy szeressem őt, és megígérte, soha többé nem fog gyötörni. Az ilyen jelenetek elviselhetetlenek voltak számomra.

       Otthonunkban soha nem láttam azelőtt ilyesmit. Bármilyen nagy hatalma volt is édesapámnak, azt magától értetődően sugározta magából. Soha nem igyekezett a hatalmát másokra rákényszeríteni. Mindenkit elfogadott olyannak, amilyen volt, és nem akarta, hogy mások vakon kövessék, és engedelmeskedjenek neki. Akkoriban már hosszú ideje vezető pozícióban volt -elégedett lehettem, nem állt fölötte semmilyen igazgató -, ő azonban soha nem nyomta el az alatta állókat. Mind a családja körében, mind a hivatalában biztos támaszra leltek benne az őt körülvevő emberek. Beosztottjai és a rokonság köréből százak kérték ki a tanácsát. Igazságos, nagylelkű és segítőkész volt. Én meg azt hittem, mindenki ilyen! Nem tudtam, milyen az önzés, a tapintatlanság, mivel otthon nem volt részem ilyesmiben. Családunkat minden tekintetben egészséges felfogás és igazi, önzetlen szeretet jellemezte. Nem tudhattam, mi a szadizmus és a mazochizmus, tehát a vőlegényem jeleneteit sem érthettem meg -és még kevésbé viseltem el! Szabad akartam lenni! Szabad! Csakhogy hosszú ideig nem tudtam ellenállni az akaratának, és természetes hűségem  valamint az emberek gyengeségei iránti megértésem is visszatartott.2

A házasságunk hosszú éveiben amikor látta hogy megfélemlített kezdett normális élet 

folyni a családunkban is.Úgy latszik ez hiányzott, -hogy magáévá tudjon és mellette legyek önfeláldozó.Csak azt nem tudta hogy én titokban mar nem az övé vagyok csak részben..Es mintha érezte volna ,hogy igen engedelmes vagyok,akkor kezdett  gondolkodni,hogy valami titkaim vannak.

Igen szófogadó lettem,ami nálam feltűnő volt.Viszont akkor már az ital  lett a fő szenvedélye,én pedig

halálosan utáltam.Ugy éltünk mint két idegen.Mikor ereztem .hogy ez nem mehet tovább,

kiharcoltam magamnak a válásunkat

     

       Az akaraterőm azonban tovább fejlődött ezekben az években is , és hirtelen szembetalálta magam a kérdéssel, tulajdonképpen miért kell elviselnem ezeket a megpróbáltatásokat.Hiszen nem is szeretem  már egyáltalán

  Egy napon megmondtam neki, hogy szabad akarok lenni.Erről hallani sem akart. Elkeseredett küzdelmet folytattunk éveken keresztül  mivel az akarata még mindig vaspántként szorult körém. Azonban minél tovább kellett harcolnom ellene, annál erősebbé vált az akaratom, míg aztán lassan meghaladta az ő erejét is.

  

            Ekkor vonult az alkohol mámorába.Ekkor teljesen megváltozott minden,Szerintem jó irányba,mert nagyobb szabad tér lett előttem,s erősebb voltam nála.

 Eljött az a pillanat, amikor annyi  bátorságot tudtam összegyűjteni ahhoz, hogy kijelentsem, nem akarok többé a felesége lenni. Ezt is viharos jelenetek követték, de  ezeknek már nem volt hatásuk! Már eljött az a pillanat ,amikor már senki volt  számomra és családom számára. Nem sajnáltam, és ugyanakkor, megvetettem zsarnoki, ugyanakkor gyáva viselkedéséért. Akkoriban még nem tudtam, mennyire összefügg ez a két tulajdonság, mint ugyanannak a betegségnek két, egymást kiegészítő megnyilvánulása, de éreztem benne a betegességet, és mindenképpen szabadulni akartam tőle. Ami időközben történt velem az már nem tartozott rá,csak annyiban,hogy ő volt a kiváltó ok amiért más útra tértem és ezért hálás vagyok neki. Egy utolsó erőfeszítéssel leráztam magamról az akaratát. A történteket megbeszéltem    Anyámmal és  a testvéreimmel. Nem lepődtek még.Apám akkor már nem élt nagy bánatomra.

         Ami időközben történt velem az már nem tartozott rá,csak annyiban,hogy ő volt a kiváltó ok amiért más útra tértem és ezért hálás vagyok neki. Egy utolsó erőfeszítéssel   leráztam magamról az akaratát. A történteket megbeszéltem  Anyámmal a testvéreimmel. Nem lepődtek még.Apám akkor már nem élt nagy bánatomra.

Egy szép nap ,nagy akarattal előtártam neki a válásra elkészített iratokat,hogy aláírja pedig -akkoriban már két fiam is ,két lányunokám volt és bizony negyven  éven felül voltam egy-két évvel    Testvéreim és Anya   segítségével, sikerült elválnom és megszabadulnom  ettől a borzalmas embertől

   

       Egy fekete haláltól megszabadultam!

    Ha a tudta volna ,hogy milyen nagy szerelemben  éltem egy más férfival tíz  évet  gondolom megfojtott volna..

 Akár mennyire féltékenykedett  mégis sikerült más férfival tíz,gyönyörű  évet nagy szerelemben és összhangban élnem,Sok mindent nem tudott ,de már nem is gondolkozott  értelmesen a mámoros

alkoholizmusával. 

 

Ez a szerelem nem volt kaland ,ez a szerelem még most is itt van bennem,ami időközben született.

Lehet már írtam erről a "Hutlenség "novellámban,hogy akkor döbbentem rá arra ,hogy az új szerelem egy álom volt ,amit nem ismertem addig és azután sem.Nem tudok találni egy olyan embert akivel  össze tudnám hasonlítani.

Ez volt az új napsugaram! 

Azóta a napfelkelte egész más lett számomra!

   Édesapám soha nem avatkozott bele gyermekeinek személyes ügyeibe. A hivatása annyira kitöltötte az életét, hogy nemigen volt alkalma megfigyelni, mi folyik a családon belül. A legtöbbször csak a családi asztalnál láttuk egymást, ahol én természetesen egy szót sem ejtettem a férjem által rendezett jelenetekről. Mama szeretett engem, ahogy az összes többi gyerekét szerette, de engem csak később, sokkal később értett meg, amikor mindörökre búcsút vettünk egymástól. Akkoriban az volt a legfőbb kívánsága, hogy jó feleség, jó háziasszony és anya legyek, hozzá hasonlóan. Én is ezt tekintettem életcélomnak, csupán az odavezető utat képzeltük el egészen másként. Az én utam nem egyezhetett sem az övével, sem bárki máséval. A saját utamat kellett bejárnom, és a jövőmre vonatkozó javaslatait nem fogadhattam el. Mama azt akarta, hogy tudatosan készüljek fel a háziasszony szerepére, én viszont minden lélegzetvétellel a zenében, a művészetben próbáltam létem értelmét megtalálni! Így teljesen magamra voltam utalva, és egyre inkább hozzászoktam az önálló gondolkozáshoz és cselekvéshez, már amennyire a családi körön belül erre lehetőségem nyílott. Ez alkalommal is arra törekedtem, hogy a jövőmet magam tervezzem meg anélkül, hogy bárkitől is tanácsot kérnék. 

Most, ahogy felnőtt fejjel az ablakon kinézve felismertem az újraszületés törvényét a vadgesztenyefán, villámként hasított át tudatomon a régi asszonykori  félelmetes emlék,  amin  elcsodálkoztam, hogy egy asszony ilyen magától értetődő természetességgel, spontán képes rátalálni erre az igazságra anélkül, hogy az újraszületésről valaha is hallott vagy olvasott volna. Ma már nem úgy fogalmaznék, hogy a "sötétségben" nincs idő, inkább azt mondanám, hogy a "tudatalatti" számára nem létezik "az idő fogalma" ... így azt is megtudtam, hogyan hordozhattam magamban egy másik személy

 még mindig valós   emlékeit.

- Az a személy már   másvalaki volt nem a férjem,  a  látomás nem volt más, mint egy régi emlék felszínre bukkanása!

A tudatos szerelem újrabukkanása! 

   Mindig Édesapámra gondolok a   bölcs mondásaira:

Vigyázzatok !A földi jólét könnyen véget érhet. Amit azonban megtanultatok, örökké a tiétek marad, senki sem veheti el tőletek. Tanuljatok, amennyit csak tudtok, mindegyikőtöknek legyen legalább egy komoly  elfoglaltsága ,amit szeretettel végez.

        Ó, Édesapám, drága, önzetlen, bölcs Édesapám! Sok ajándékod között ez a tanácsod bizonyult a legértékesebbnek. Akkoriban még el sem tudtuk képzelni, hogyan mehetne rosszul a sorsunk, és titkon azt reméltük, ezeket a szavakat csak pedagógiai megfontolásból mondtad el nekünk. Milyen gyakran jutottak azonban később eszembe ezek a szavak,, amit magamban hordtam, amit tudtam. Minden, ami külsőleg volt a miénk, egy csapásra elveszett. Akkoriban, amikor fiatal lányként a hegytetőn állva  egyszer elgondolkoztam a jövőmről, még nem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, de éreztem, hogy követnem kell ezt a tanácsot.

A volt férj a  gyerekeivel tartja a kapcsolatot de egy rongy- ember lett, az  aki annyi időt szánt arra ,hogy engem kitaníttasson,hogy ő már: csak ennyit kapott:     " isȧ, por ës homou vogymuk"