Titokzatosság

 Petray csak egy heti szabadságot kapott. A gyárban rengeteg  volt a munka és a mérnökökre reggeltől estig szükség volt. Egy hetes nászútra nem volt érdemes menni messzire . Leszaladtak  Szovátára , ott töltöttek hat napot és a hetediken már bevonultak az új lakásukba.

A lakás berendezve, készen várta őket. Három szobájuk volt: hálószoba, ebédlő és még egy szoba , amely egy kicsit szalon is lesz. A három szobához elég egy cseléd: ez is ott várta már őket a lakásban. Julisnak hívták, sovány és formátlan nő volt, de elég barátságos és nem kellemetlen.

Petrayék boldogan kezdtek neki az új életnek az új lakásban. Szerették egymást. És nagyon fiatalok voltak. A türelmetlenül várt házasság, az együttélés semmiféle kiábrándulást nem hozott a számukra; ellenkezőleg: minden nap meglepetve állapították meg, milyen jó és hogyan lesz egyre jobb együtt élni. Minden nappal közelebb jutottak egymáshoz, összébb simultak, mámorosabbak, boldogabbak, megelégedettebbek lettek. 

Eltelt három, négy, öt hónap és nem változott meg a viszonyuk forrósága. Az egyiknek a csókja még mindig tartogatott meglepetést a másik számára. Unottá az érintkezésük egy percre se lett; csak számítóbbá és tudatosabbá. Hónapok múltak el és még mindig szeretői voltak egymásnak. Fiatal és tüzes szeretői, és törvényes, tisztes, polgári szerelmük orgiákat rendezett.

A házasságuk negyedik hónapjában történt, hogy az asszony egy éjjel, tizenegy órakor – egy órával a lefekvésük után – felkönyökölt a párnájára és hallgatózott.

-  Mire figyelsz? – kérdezte tőle a férje.

Az asszony még egy kicsit hallgatózott, azután rámutatott a hálószoba becsukott ajtajára és rémülten mondta:

– Valaki jár az ebédlőben.

– Ugyan menj!

– De igen. Hallottam a lépéseit.

Petray  is hallgatózott; de nem hallott semmit.

- Képzelődtél - mondta a feleségének.

Az asszony megnyugodott és mind a ketten elaludtak.

Harmadnap éjjel az asszony ismét sápadó arccal fordult a férje felé:

- Megint jár valaki az ebédlőben.

Petray  hallgatózott és most neki is úgy tetszett, mintha bent lépéseket hallott volna. Felugrott az ágyból.

- Ne, - sikoltott halkan az asszony - ne! Ne menj ki. Hátha tolvaj!

Petray belenyúlt az éjjeli szekrény fiókjába,  kivette a revolverét, odament az ajtóhoz és kinyitotta. A hálószoba lámpájának a fénye hosszú, széles csíkban esett be az ebédlőbe. Petray  körülnézett. Nem látott senkit. Meggyújtotta az ebédlő villanylámpáját. A szoba üres volt. Bement a harmadik szobába, kiment az előszobába, revolverrel a kezében benyitott a kamrákba, a konyhába. Nem talált senkit. Bekopogtatott a cselédszobába.

- Julis! Ébren van?

- Igen.

- Nem hallott itt kinn járni valakit?

- Nem. Senkit se hallottam.

Petray visszament a feleségéhez.

- Azt hiszem, mondta neki, mind a ketten ideges csacsik vagyunk. Senkit se találtam. Minthogy pedig kísértetek nincsenek, mi alighanem valamelyik bútornak a ropogását képzeltük lépések zajának.

Az asszony megnyugodott. Négy nap múlva ismét lépések zaját hallották az ebédlőben. Petray  ismét nem talált kint senkit. Az asszony ismét megnyugodott, de azt kívánta, zárják be ezentúl kulccsal a hálószoba ajtaját éjszakára.

A lépések zajával, azzal a ropogással, amelyet az emberi láb okoz a könnyen síró parketten, nem törődtek már. Minthogy semmi baj sem történt, belenyugodtak abba a magyarázatba, hogy a bútorok ropognak. És aggódás nélkül szerették egymást. A szerelmük nyugtalan volt és találékony.

Egy éjjel azonban nemcsak lépések zaját  hallották az ebédlőből, hanem egy sóhajtás zaját is. Egy, keserves, fájdalomból font, a szívnek a sajgó fenekéről felszakadt, hosszú sóhajtást. Meglepetve bámultak egymásra. A bezárt ajtó megtompította a hangját, de ez sóhajtás volt: visszatarthatatlan, szomorú, kétségbeesett sóhajtás.

Petray  kiugrott az ágyból. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, belépett az ebédlőbe, de a szoba akkor már üres volt. Megismételte az első kutatást, de nem talált senkit. A lakás üres volt. Julis  régen aludt.

Petray  bosszankodva tért vissza a feleségéhez.

- Ez mégis csak hallatlan - mondta. -Hát mi lehet ez?

Találgatott egy ideig, azután ezt mondta:

– Vagy emberi sóhajtás volt és akkor valamelyik szomszéd lakásból hallatszott át. Vagy valami kívülről jövő hang volt: ajtónyikorgás, macskanyávogás, kéménycsörömpölés és akkor csak a mi tökéletlen fülünk és izgékony idegrendszerünk hallotta sóhajtásnak.

    Kénytelenek voltak ezzel a magyarázattal megelégedni. Egy hétig csend is volt ezután, de akkor újra kezdődött a ropogás, és egyszer ismét hallottak egy hosszú, keserves sóhajtást. Petray  most már nevetett.

- Biztos - mondta – hogy valami kémény nyikorog itt fölöttünk. Szamarak voltunk, hogy megijedtünk tőle.

A dologgal ezután nem törődtek. Szerették egymást, boldogak voltak. Örültek, amikor  egyedül maradhattak és szerették az éjszakát.

Öt hét múlva egy este, mikor egyedül maradtak, a férfi megcsókolta az asszony nyakát. Az asszony odasimult hozzá, odafektette a nyakát az ajkára, és a gyöngédségnek egy turbékoló hangján elnyújtva és remegve mondta:

- Te drága!… Te édes!…

A férfi magához szorította és egy ideges, remegő mellhangon dédelgette:

– Ella!… Ella!… Ella!…

Ebben a percben a bezárt ajtajukon kívül, az ajtó tőszomszédságában, olyan közel az ajtóhoz, hogy szinte megreccsent belé a fa, egy harsogó zokogás tört fel. Egy emberi, egy félreismerhetetlenül emberi zokogás, egy visszatarthatatlan, elbődülő, kiáltó emberi sírás.

Az asszony elsápadt; a férfi gyors elhatározással abban a pillanatban kiugrott az ágyból, egy ugrással ott termett az ajtónál, kinyitotta, és belépett az ebédlőbe.

Belenézett a szoba félhomályába. A másik ajtón egy meghajlott, barna alak surrant át a harmadik szobába. Petrayban forrt a düh. Két ugrással kinn volt az előszobában: harmadik szobájuk ajtaja előtt. Felrántotta az ajtót, amelyet már belülről is nyitottak. Egy emberi nyak akadt a keze közé: megmarkolta ezt a nyakat, megszorította és dühöngő kegyetlenséggel nyomta le a földre:

– Most megvagy, disznó!

Jobb kezével az idegen nyakat tartotta,  bal kezével pedig a sötét szobában a villanylámpa csavaróját kereste.

A lámpa kigyulladt. A szoba világos lett. Petray  egészen felemelkedett, eleresztette a torkot, amelyet szorongatott, és felállott. Előtte a földön egy zokogó, pihegő gomolyagban ott feküdt a cselédjük, Julis.

Petray  előbb elbámult, azután mértéktelen dühbe jött.

- Julis ! – ordította. Julis , maga volt az?

  Julis nem válaszolt. Sírt.

– Julis , ordította Petray . Feleljen rögtön, vagy széttaposom. Maga járt ott éjszakánként az ebédlőben?

Julis  nem válaszolt. Behúzta a fejét, összekuporodott a földön és sírt.

- Felelj, ordította Petray , vagy ütlek. Te jártál éjszakánként az ebédlőben?

A barna gomolyagból ekkor halk, síró válasz jött:

- Igen.

A Petray  dühe erre egyszerre lecsillapodott. Kényelmetlenül érezte magát. Zavarodott lett. Csendesebben kérdezte:

- Julis ! Mit csinált maga éjjel az ebédlőben?

Julis  nem válaszolt. Petray  attól kezdett félni, hogy eltalálta.

- Hallgatózott?- kérdezte idegesen.

- Igen.

Petrayn  végigfutott a hideg. Szégyellni kezdte magát. 

A szoba ajtajában ekkor megjelent a felesége: remegve, rémülten, ingben. Petray  szégyellte a maga ruhátlanságát is. Az asszonyét még jobban.

- Menj be -mondta neki.-Mindjárt megmagyarázok mindent.

Az asszony elámulva nézte a földön fekvő cselédet.

- Menj be - mondta idegesen Petray.

Az asszony visszament a hálószobába. Férje  egy karosszék mögé állott, hogy az egész teste el legyen takarva és csendesen szólt:

- Hát miért tette ezt, Julis ?

A hangjában részvét, szánalom, lágyság és jóság volt. A nő felemelte a fejét erre a hangra. Könnyek hullottak a szeméből.

- Hát miért tette Julis ?kérdezte Petray.

Julisból  erre kitört a vallomása. Áradva, hebegve, sírásban elcsuklóan hadarta:

– Láttam, hogy hogyan szeretik egymást. Eleinte kibírtam. De eltelt három hónap is… Egyszer véletlenül hallottam… Nem tehetek róla… De azután mindig hallani akartam…Kívántam!

Petray  elhűlve állott. Hideg borzongás futott végig a hátán.

- Hány éves maga, Julis ?- kérdezte megdöbbenve.

- Huszonnégy.

A férfi  elámult. Legalább harmincnégynek tartotta.

Ekkor újra megdobbant a szíve.

- Julis , mondta, asszony maga?

Julis  sötétvörösre pirult, a szeméből újra könnyek kezdtek hullani és lehajtott fővel dadogta:

- Lány vagyok.

Petray  látta rajta, hogy igazat mond. Nagyon is igazat.

- Menjen ki, Julis , - mondta neki csendesen.

A leány kisurrant. Petray visszament a feleségéhez. Röviden és kínos zavarodottsággal elmondta neki a dolgot. Azután hallgattak. Eszükbe jutott a sok éjszaka, amelyet az ebédlő parkettjének a roppanásai kísértek.És ők még arra sem gondoltak soha, lány-e ez a Julis  és nem kellene-e előtte titkolózniuk. Egy lánnyal  éltek együtt,hárman szeretkeztek: a polgári házasság kicsisége egy lány, egy szűz előtt tárta ki a házasélet titkait és örömeit, sóhajtásait és öleléseit.

-

Kicsikém, mondta Petray , nagy nyomorúságok vannak a világon.

Hallgattak. Nagyon szégyellték magukat és nagyon szomorúak voltak.