Oszi sanszon

 Késett zörej csak néha-néha zeng már.

Álomba békült a háztáj, s a kert

Az ég alatt tengerbe nőtt a légár

.

Az ég alatt tengerbe nőtt a csendár

s éber vitákba enyhülést kevert

.

Fürge szél fodrozza hullámait még,

mint éji kóbor, mely inalva fut.

S a végtelenség fölé domborult ég

olyan most, mint egy kincses, régi kut.

Az ablak szük keretet vés a tájra,

amely most babonázó mesekép.

Talmi ezüst esőzik rá a fákra

s fonnyadt lombba álnokul beletép.

Hintázva száll egy elfáradt levélke,

kis ladik a változó sor suton:

az életnek minap reményszin éke,

immár halálnak bókoló szirom.