A végállomas

 Ott voltunk mindketten

asztalnál ültünk, utolsó este
álmunkban is egymást lestük,
s a nagy kapu megnyílt előttünk
mint szobrász faragott kőoszlop,
mely fején vitte a felhőket
és vadgerléket
s ha sikerült kimenni rajta
a keskeny kapu
diadalívvé átalakult.

Ma felhívott telefonon
a legegyszerűbb lény,
végigutazott ereimen
a végállomásig
kinyílt az óriás kapu
szívemből
s a tavasz
kikacagott testemen át
s visszaüzent
egy másik világ
a kék ablakon
ébren vagyok
és várlak.

Elfogadtuk mindketten
a köztünk jajongó reményt
teljesült mit titkon akartunk
s a felhőkön repdeső gerlék is,
mert új értelmet nyertünk
a varázsos diadalív alatt is
szerelmes igád nagy súlya alól,
mégis cseng a telefon
és halkan susogód
várlak mindig ott.

Valóban ott voltam.
Vajon ott voltam?