Az elet hegedujen

 Az élet hegedűjén húrrá feszült a testem

 s bíbor dalát zenéli a zengő változásnak

egyetlen rezgő húr én, a kősziklát repesztem

 s mosolygok, hogy nyomomban a hangyák kútat ásnak.

Müvem iramba lépcső, mit ősoromba vések

 és zergeillanással rajta magasba hágok,

 lépcsőjük jobbra-balra formálják a merészek

 s dalos, víg versenyünkből nőnek a szebb világok

.És nincs játék kedvesebb, hogy elmevillanások

 a földet egyre újjá és vígabbá teremtsék

 s kutatni, merre rejlik a sokszínű csodás ok,

 mi nékem kedves ékszer  nekik oltári szentség.

És nincs játék édesebb, a szeretőm ölelni

 s nem győzködni enyém vagy s nem térdelni-Madonna

 napos, nyitott szemekkel meztlen táncra kelni 

és tudni: önmagáért a csókos csodatorna

 

.És nincs játék forobb lobogva lánggal égni

, szabad mezők szivében ingyen áldozni tömjént,

 üres halálfejekbe bátran,kacagva nézni

 s ha jő az alkonyóra, meghalni vígan, önként