Oszi magasztalas

 Ma kisiklik az isteni líra kezemből

S a húrjain át hét ívre feszülve terül szét lelkem

az őszi ködökbe,fájó, néma mezőkön.

Ma ne csengjenek apró rím csengettyűk amerre megyek,

ne zengjen az erdők fái között az őszi nagy hang,

mit suhanó szél penget amerre messzi tovább száll!

Ma nem magamat keresem, a tájak mély torkán,

nem magamat kutatom, valami halk, 

ringató lágyság ölel át szinte,anyai kézzel.

Ma szét feszülök a humusz fölött, ős-isteni gőggel

és immár semmi se fontos,

az est, ködös őszön borul így a földre,

 lehajló, nagy öleléssel.

 

S arra menőben egyszer látod a kettejük arcát

az ősz fátyol takarta, karcsú alakján .