Parki séta

Arany ruhás, fény-arcú nyári reggel

Ültem beszédes lombú fák alatt

Az égen át fehér felhő halad

Lassú, alig látszó madár-sereggel

 

Míg lelkem fönt a távolban mereng el,

Szememben íme földi kép fakadt

Zöld tó füröszt rá hajló ágakat

Tükrén fehér hattyú száll néma csenddel

 

Egyszer csak elfogott varázs-igézet

Vajon mért reszket mind, amerre nézek?

Pillámon, érzem, méla könnyű rezdül.

 

Az égen felhő, hattyú tó vizén

Békült szívemnek csöndes rejtekén

Fehér emléked száll lassan keresztül.