Akit a viharok szeretnek

 Vagyok egy messzi, távoli,idegen

planéta lakója

kit földre hullatott a Sors

Édenből a sivár valóba.

 

Szívemben csupa régi kép

Lelkemben csak tűnt álmok élnek

Ezért nem illek ide én

én sem értek, s engem sem értnek

 

A föld, s lakói énnekem

mind ismeretlen, furcsa titkok.

S úgy néznek itt most engemet

miként egy oldhatatlan titkot

 

Közöttünk nincs semmi kapocs

A szavak, hangok, jelek másak

Más az érzés, a gondolat-

lándzsákként feszülnek egymásnak.

 

Egymással szembe gőgösen

villan a szem, támad a lélek

S hull az ütés, nyílik a seb

érzetén egymás erejének.

 

Örök dac és küzdelem ez

Lankad mindkettő, s mégse hagyja

És állni fog végig a harc,

míg le nem hullok szívszakadva.