Magamra maradtam

 Én  úgy  magam  maradtam,  mint  a  vándor

 Ha  téli  estén  rengeteghez  ér

S  a  ködbe-dermedt  fák  alatt  üvöltő 

Csontharsonáján  fújni  kezd  a  szél.

Én  úgy  magam  maradtam,  mint  a  távol

füves  pusztán  merengő  régi  domb.

ki  száz esztendők  óta  benne  nyugvó

 Csontvázakon  és  kincseken  borong.

.És  úgy  magam  maradtam,  mint  a  tenger

 Sötét  fokán  a  hófehér  sirály,

Mint  ős  koroknak  rőt  bozótlakója,

A köbaltás,  bozontos,  vad  király.

És  úgy  magam  maradtam,  mint  a  vár-rom 

Komor  körrajza  fenn  a  holt égen

Hitem  bástyáján  messze nyúlva,  mint  egy

 Vörös  zászló  a  sárga  fellegen.

És  úgy  vagyok,  hogy  egymagámban  állok

 Kéz  meg  nem  érint,  háló  nem  fog  át

S  fejem  fölé  a  boldog  egyedüllét

 Sző  zordon  és  szent  csillagkoronát.