Útitárs.

 Lesz  majd  úgy,  hiszem,  hogy  az  esti  harmat

Csöndben  lehajtott  bús  fejemre hull

Magamba  szállva, akkor  megtalálom

ami ma kísér  láthatatlanul.

Már  most  is  érzem,  hogyha  elhagyottan

a lelkem kincsét  egyre  hullatom

aggódó  gonddal,  egy  vigyázó  szempár

Két  drága  csillag  villan  utamon..

Jaj,  de  én  láttam  csillagok  hullását

mikor az  égbolt  éjjé  megremeg.

éjnél sötétebb  árnya lesz  az  útnak,

ha lelkünk fénye  nem deríti  fel.

S akkor  magunkban  állunk  számadásra

az  élet  súlya,  vádja  egyre  nyom.

Védőt  keresve újra  visszatérünk

utat  találunk  eltűnt  lábnyomon.

S   vezeklő  főre deret  szitálva  lassan

a   múló  idők árja eltemet

.Úgy  lesz majd,  hiszem,  hogy  a  síron  túl  is

Valaki  várja  árva  lelkemet.