leomlott a negy fal

Leomlott a négy fal végre körülöttem,

már csak tiszta levegőt szívok ébren,

fáradt vagyok, mégis eme örömhöz

kint ólálkodnak emlékek bűnökhöz.

Komoly szavaim fénylenek szorongva,

szándékkal maradt a négy fal hiánya,

habzsolom szabadságom, erőm izgága,

nyüzsögnek ébren titkok, látok bárhova.

Meghalt bennem az árnyak éjszakája,

szabadságomnak rengeteg az ára,

harmonikus, színes, lenge éjszakában

öklömet használom, de hogyan kiáltsak?

Hogy több voltam, hallgasd sírásom,

idegesen jajongtam a falas világon,

kín kínra jött, akaratom hiányos én,

múltam nem siratom, jöhet én világom.

Sírnom kellene, de boldog arcom éle,

nem hagyott el senki, valamitől féltem,

hűtlen leszek, sok hiányom vészben,

megbékélt szívemben becézem éltem.

S ha majd testemet gurítja az idő,

visszabújok bőrömbe, hol sok az erő,

falaim romokban, talán nem is bánom,

szabadságom többet ér, mint magányom.