Az alkony

 Az alkony gyászfátyolba borult,

bíborosan hinti szét nyugalmát,

néha a szél oly furán kacag, kutat

bíborosan hinti szét nyugalmát,

néha a szél oly furán kacag, kutat

a vadonban gyűlt , sok sárga avart.

 

A piros lobogó színek lemaradtak,

a levegő szikrázik a csillagok alatt

a távolban kék füst száll a fákról,

akác illat fészkelődik az ágakon

 

Betölti az esti alkonyt aromásan

színes trillákkal dudorászik,

a szél mely édesen már rám borult

befedi fejemet ,s hajammal játszik.

 

S a felhők mik gyűlnek részegen

lángot oltanak a zord alkonyban

de a fák között a fény meg lüktet ,

és én halkan szerelmet súgok neked.