Mikor már minden késő-WILHELEM
az éji hullámnak fényében
láthatatlan szirmok esnek
feltorlaszolt végső igékben .
Kering az égbolt füstösen
törékenyen foszlik lelkem,
úgy várlak az éji csöndben
reményekbe vesz tekintetem.
Sebet sajdít a fájó messzeség
csillámló zöld folyam hempereg
tüzek hasította évtizedében
szárnyak suhognak könnyekkel.
Minden borongósan kéklik
vibrálva száll a szél rejtélyében
lehet- e szomorúbb az éjben
a fájó s visszatérő vég igéig.
Lehetsz- e boldog ha lobogva ég
kebledbe bújt rejtelmesség ?
Sorsom fölött keringenek árnyak
félve matatok szívem vágyában.
Hűvös szeleknek nyomdokában,
csak várva az igét nyomorában
széjjel szórt csillagok özönében,
szívem hordozza feszültségem. {W.B.}
Megjegyzések