Szatira a házasságról

Értéktelen, vak s bárgyú a szerencse
oda hull, hová a sors hajítja,-s a szerencse
vaknak csak azért, - nem nézi ki merre megy
bárgyúnak, mert oda esik hova nem kéne.

Szerencsétlen, ki baját nem tudja rejteni:
mint én hitvesemet, kiről beszélnek  tettei,
hallgatásom is vád lenne csak  rabja vagyok
bár nem ellenségem bármit is  kívánhatok.

Csak azt lesem:
mikor kerül az ostoba az  ördög poklába
egyre vádol :de  barátnőmet a póklábút
annyit zaklatta :míg elkapta tőle az átkot,
így a legjobb  barátnőmtől elválasztott.
 
A házasságban és bajban nincs jobb dolog
mintha a férjed otromba, kapzsi, ostoba

hová taszított engem életem alkonyán?
ki nagyravágyó,  bőkezű, van adománya.

Erőszakja , sem tekintélye nem értékes,
míg ifjú voltam, erre-arra vinni  kértem,
öregségemre viszont könnyen kisemmizett
míg rám ragadt egy méltó férfi vak szeme.

Már nem lesem:
halálát, mert  ebben is csak én szenvedek
ha már kedve tartotta sárba rántani engemet,
kitől semmit se tagadhattak meg az istenek,
hogy mondhatnék az ilyen  férjnek- nemet?