Gondolatok--Wilhelem
Pedig Júlia csak huszonhét esztendős volt s hiába égett szemeiben az a mély értelmű, fokonként kigyúlt szomorúság: bőre ránctalan maradt az idegeire fekvő utóbbi hónapokban is, és szája, mintha őszintén mosolyogna, amikor csinosan elkeni rajta a vérvörös rúzst. Az ura, az ügyvéd úr, óvatosan öltözködik most, szinte mozdulatlanul szedegeti magára ruhadarabjait.
Hétfő reggel van.
Korán kell nyitni az irodát, mert a parasztok kimennek a mezőre, — már megkezdődött az aratás, — aztán felvetheti a bánat az ügyvédi irodát az ürességtől, a csendtől, az élettelenségtől.
Tizenötödik napja nem kopogott be az ügyvéd úrhoz ügyes-bajos ember, nyilván a szorgos mezei munka miatt, — áltatta magát Barna úr. Nem mert más indokot keresni, ami lesújtóbb és reménytelenebb volna. Nem mert, mert ő szereti Júliát, érte van a rettenetes küszködés, neki szeretne örömet látni az arcán, amint a kacagás életre kél szemei sarkában, megmozdul tőle keskeny, egyenes vonalakból összeépített orra, aztán kibuggyan száján a fehér apró fogak közül. Hogy úgy kacagjon Júlia, mint amikor jogász korában menyasszonya volt, úgy, hogy még barna hajszálaiból is csorduljon a vidámság..
Ezekre a gondolatokra sóhajtott. Ki hitte volna, hogy ide kerüljenek, a sáros, poros, sivár, élettelen faluba?... Legalább járás bíróságot létesítenének itt, amint a volt szenátor megígérte... Ha a liberálisok jönnek, és biztos jönnek lesz járás bíróság is. Vagy csak korai ígéret?...
„Reménytelen" — sóhajtja magában s lelkének bizodalmasan feltartott karjai erőtlenül lelankadtak... Semmi sem biztos ebben az időben, semmi, semmi, — és fehérre ijedt arccal tekint az ágyra, melyben mozdulatlanul, elhalkult lélegzéssel, hanyatt fekszik a felesége. Talán a cukrot meg a lisztet álmodja meg éppen most, amiből tésztát fog sütni, hogy megkínálja az orvosékat, ha vizitbe jönnek... Ajvé! Cukor! Liszt! Ebéd! Vacsora!
Napok, napok! — szinte homlokára csapott tenyerével..
De Júlia nem alszik. Alig-alig felpattintotta szemeit, férjét nem látja, meg nem mozdulhat, mert akkor észre veszi, hogy ébren van s kezdődik ismét a diskurzus a banális, unalmas, fojtogató, undok napi kérdésekről. Jaj, megint egy hétfő, egy hétköznap, éppen hétfő, s tudnia kell az embernek, hogy még hat hasonló nap következik utána!..1____________________________ .
Csak az árnyék valószínűt len mozdulatait látja Júlia, valóban olyan ez, mintha álmodna. Friss napfény özön tört át a függöny résein s diadalmasan uralkodik a szobán. Megnyugtató, idecsillapító ez a kora reggeli ragyogás a feneketlen csend közepette. .
Aztán eltűnik az is. Óvatosan, alig hallható nesszel csukódik be az ajtó az ügyvéd után. Júlia magára marad, egyedül a gondolataival... Egy légy szorult be az ablak táblák közé s kétség beesetten zümmög... Az asszony szeme egészen kinyílik, hirtelen éber lesz s lélegzése is meghangosodik... Jó így éberen, mozdulatlanul feküdni; a lábai fáradtak, mintha ólomból volna a talpa s mintha higany folyt volna be az ujjaiba, nehezére esik azokat is megmozdítani... Későn aludt el az éjszaka, megszámolta az óra három ütését is, forgolódott az ágyban, mert forró volt a nyári éjszaka s tikkadt volt a lelke; végül megmásíthatatlanul elhatározta, hogy öngyilkos lesz, ő nem temeti még mélyebbre magát ebben a faluban, a porban, unalomban, senki itt egy hozzávaló barát nő, senki férfi, a pap iszákos és unalmas hangos beszédű, a tanító térde kikívánkozik a nadrágból, — rettenetes! nem bírja tovább! — összeszorított fogakkal határozta el, hogy öngyilkos lesz és lám, most felébred, kinyílnak szemei s tolulnak ismét élénk agyára a gondolatok .. . Az ablak előtt autó száguldott el. 1----------
Talán az új kör orvosék. Az asszony lábain megkönnyebbült az ólom talp. Megmozdult. A következő pillanatban már bánta, hogy nem ugrott ki az ágyból és nem szaladt az ablakhoz, mert biztosan érezte, hogy a kör orvos volt az autóval, melyben benne ült a felesége is, Sara, a kis aranyszőke bestia. Vájjon tényleg olyan démoni, mint a híre járja? Júlia sohasem látta, nagyon kíváncsi volt rá. Beszélte a tanítómé, hogy színész nő volt és nem szereti az urát, csak kirándulásnak számít a férjhez menetele, hogy pár hónapot falun tölthessen. O, Istenem, Júlia is falura kívánkozott s mikor a „leromlott viszonyok" kiverték ide férjestől... ó, de másképp képzelte el.. . Halál ez, zsúrok, asszonyok, leányok, férfiak, üzletek nélkül, mozi nélkül, színház nélkül... S a férje? Mennyire másnak képzelte el azt is: még alig harminc esztendős s szemei mellett kivirítottak már a szarkalábak... Nem szívesen beszél, mindig sétál le s fel a szobában, mintha nem is volna neki felesége, folyton csak azt a húsz-harminc lejt fújja, ami a holnapi ebédhez meg vacsorához szükséges és az újságot, amiről le kellett mondania .. Húsz-harminc lej és naponta egy újság, - hát ez az élet? Ez? Eddig csak? És az asszony, akinek finom idegzete már a halált áhítja nagy magánosságában? Az senki? Annál több az a pár lej, holott a férje azzal udvarolt neki hajdanában, hogy lábai elé helyezné az egész világot?... Megborzongott a gondolattól s elfacsarodott a szíve: ő nem fog tovább élni! Öngyilkos lesz! Az! Fáradtan lépett le az ágyból, pizsamája után nyúlt, de meggondolta, ma nem veszi fel, hanem ki fogja mosni, mert a héten bizonyára levizitelnek a kör orvosék. Ha délelőtt jönnek, neki pizsamában kell lenni, ezt még városról hozta, megkopott kissé, de az ablakokat jól lefüggönyözi, a kopottság nem fog látszani .. .2-------
És ha délután jönnének? Akkor az új divatú vászonruháját veszi magára, az elegáns, a papné is megdicsérte, a tanítóné is; ó, még most is látja a tanítóné negyvenévesre érett arcát elszörnyedni az első pillanatban a ruha látásán: „Igazi városi vagy te Júlia, én nem merném felvenni ezt a ruhát, a falu utánam nevetne az utcán. De neked jól áll! - és végigtapogatta durvára dolgozott, fekete fekete kockás ujjaival a Júlia testét, - milyen nagyszerűen érvényesül benne a Elmosolyodott. Pillanatig megállt s körmét fogai közé illesztette. Arról gondolkozott, hogy majd milyen ruhában fogja ő visszaadni a kör orvoséknak a vizitet, talán kerül addig egy nagyobb összeget jelentő per az ura kezébe, o, bizonyára meg lesz, hiszen az Isten mindig az utolsó pillanatban szokott segítségül sietni... És az ura addig nem húzhatja fel a lakk cipőjét, mert máris nagyon kitörött az oldala... Az asszony nyelve nyugtalankodott apró fogai között, valami régi-régi melódiára botladozott, de aztán ismét komor s életunt lett: legalább egy zongora volna a háznál, de ide be se férne,-körülnézett, -- a sarokban a szekrény elfoglalja a helyet, azt nincs hová tenni, sehol a három szobában nincsen hely egy zongora számára .. . Később elfogott egy gyermeket az utcán s felküldte az irodába: Százötven lejt kérsz az ügyvéd úrtól. De megértetted? Százötven lejt! Siess hamar!... És mondd meg a doktor úrnak, hogy jöjjön idejében ebédelni.2_resz
Nehéz súly volt az életén minden nap. Ez a tétlenség, melyben éli az életét, mintha börtönbe volna rekesztve. Az egyik szoba sarokban áll az ura könyves szekrénye, csupa kopott, régi jogi szakkönyvek szorulnak rajta szorosan egymás mellé. Az apósa, aki szintén ügyvéd volt, szerezte be őket, de bizonyára ő is keveset forgatta lapjaikat, mint ahogy az ura sem néz soha beléjük. Hogy érdekeljék akkor Júliát? A papéknál található pár darab tulipános Jókai regényt már régen kiolvasta. Unta őket. Feleletet szeretne kapni élete egyre inkább kínzó kérdéseire, inni szeretné a szabad, tág életet a könyvek oldalairól, - legalább a könyvek oldalairól, - sehol egy valamire való könyv.
Néha fölénekelt benne Baudelaireének, Adysnak, Paul Verlaineének egy-egy verssora, miket érettségije idejében szedett magába. Most szeretne a bolond rímekhez menekülni és velük együtt sírni, panaszkodni... És sehol a vidéken a könyvespolcok porából ki nem lehet ásni egy újszerű verssort... A Beethoven viharos melódiái is már alig éltek emlékezetében, megbotlana az ujja, ha zongora mellé ülhetne valami csoda folytán. Már két éve laknak a faluban s újra és újra csak azt kérdezgeti magától, hogy: ez az élet? Ez? Erre való egy asszony élete? Itt van a határa a fehér leány szobák álmainak a csupasz falak, kicsi ablakok, néma, unalmas bútorok között? Mert azon túl következik a bokáig érő porral bevont út, a mező, komor székely hegyek titokzatos erdőkkel, amelyek jaj de idegenek neki; mintha a pokol határai volnának; irtózik tőlük.Olykor hosszasan elnézi az ura fényképét. Nagyított kép ez, csaknem élet nagyságú, még jogász korában készült, amikor szerelmes, mindent ígérő diák volt s aranyozott fekete keretben lóg a falon a Júlia ágya felett. A férje arca négy-öt év alatt szinte semmit sem változott, legfentebb nyakkendő-kötésére nem fordít most akkora gondot És mégis mennyire más ez az arc most. Megszokta. Borzad a gondolattól, hogy minden nagy, szép, színes álomból csupán ez az arc maradt meg neki, ez sem egészen az övé, mert őrlik a napi gondok, osztoznia kell felette az élettel. . . Megszokta és unja már ezt az arcot, másnak képzelte el, nem tudja, hogy milyennek, de nem ilyen gondokba ölt lélek tükörnek.
Az este beszaladt hozza a szomszédasszony valamit kérni.
— Az uram az aratókkal van s hazaküldte a nagyobbik gyermeket, hogy korán legyen kész a vacsora. Mert estére végeznek,- mondta a menyecske s izgatott, remegő öröm táncolt arcán és szemeiben, amint mondta.
Gyermek! - villant meg Júliában. Nekik nincs gyermekük. Azt majd taníttatni kellene, gimnázium, egyetem, iskola, pénz, pénz.. . Nem szabad, hogy gyermekük szülessék. Soha nem mondja ezt sem ő, sem az ura, de láthatatlan parancsra tudják: nem szabad!
- Hány éves a nagyobbik gyermekük, Erzsi? - kérdezte halkan, mert az örökös magánosság elszoktatta a hangos beszédtől.
- Az már kilencet tőtött hó olvadáskor, - kapott a szón a menyecske, - de már hasznát lehet venni a gazdaságban, instálom... Jaj, mennyi baj is vót vele, amíg ekkorára nőtt.. . Csakhogy mosson utánok az ember... Osztán ojjan betyár, hogy én parancsolni nem is tudok neki! Csak az apja. A kisebbik még gonoszabb. Az hat esztendős múlt, az őszön menyen iskolába... De menynyek, mert mingyárt itthon lesznek az aratók. No, kézit csókolom, köszönöm az izét a tálat.. . Reggel visszahozom,-s már repült is ki az ajtón.---3.ik
Júlia nyugtalan lett, kíváncsiság ébredt benne, hiszen ő alig ismeri az életet, csak a boldogtalanságot, a nyomorúságot tudja. Utána szólt a távozónak:
- Erzsi! Visszafordult:
- Tessék?
- Jöjjön közelebb, álljon meg egy pillanatra, kérdezni akarok valamit... Álmélkodva megállott:
-Tessék?
- De őszintén feleljen nekem,- hadarta, megzavarodott, szinte el is felejtette, amit kérdezni akart, s csak véletlenül szólta:
- Hány éves maga?
- Én? Harmincegy vagyok.
- Mért tetszik kérdezni?
- Csak.. . - és elgondolkozott, egészen közel lépett a parasztasszonyhoz, suttogva kérdezte tovább:
- És boldog maga?
Erzsi nem értette. Megdobbant fejében a vér, elpirult, nem tudta mit felelni,zavartan állott, elköhintetté magát. Az ügyvédnél kisegítette:
- Szereti az urát?-
Az uramot? — legyintett kezével.
- Szerettem eléggé, hogy az Isten szakasztotta vóna ki gyökeriből a szüvemet, bár ne szerettem vóna!
- Olyan rossz ember?
- Hát már, azt éppen, hogy rossz, nem lehet mondani. Csak éppen parancsolni ne kezdene soha. Mert akkor osztán rettenetes! Júlia akaratlanul felkacagott s megmarkolta a menyecske vállát:
- S azért nem szereti? Erzsi vállat vont:
- Teccik tudni, együtt élünk, együtt kínlódunk s már két gyermekünk is van.. .
- És a gyermekeit szereti?
- Azok, kérem, ojjan rakoncátlanok, hogy tűzre szeretném tenni őket... Azoknak hiába mongya az ember, hogy: „te, ne menj feredni egyedül, mert méjj a víz s belényivadsz!" - azoknak tiszta hiába... Az ügyvédné félbeszakította a harapósan indult mondatot:
- De mégis szereti őket?
- Az én gyermekeim, - felelte egyszerűen.
- S van-é maguknak gondjuk?
- Gondunk?
-Anyagi gondjuk .. .
- Juj juj! - szörnyedt el az asszony.
- Sok?
- De még mennyi! Teccik tudni a napszám... széna sem termett elég az idén, tavaszon venni kell, aztán... - s mondani akarta a vég nélküli kínlódásokat, de Júlia ismét nekiszögezte a kérdést:
- És boldog maga?
Erzsi a padlón felejtette szemeit, merőn nézett egy bogot az egyik deszkán, hosszú pillanatig mély csend zuhant közéjük, aztán azt felelte:
- Nem tudom. Élünk. Sok a baj s kevés az öröm. Kínlódunk. De az ember keveset él s azt használja ki, ahogy lehet, - aztán nyugtalanul felkapta fejét, már eleven, gyors mozgású volt, - de ad nekem az uram, ha nem lessz készen a vacsora! Jaj, hogy mennyek már! Kézit csókolom, naccsága, jaj, fussak! 4,resz
Júlia a következő percben már nem tudta, hogy viszonozta-e az Erzsi köszönését. Mereven állott. Sivár nyugalom körülötte, a sugarak eltűntek a szobából, mindjárt érkeznie kell az urának... Mereven állott s csak későre tisztult fel tudatában a mondat: „Az ember keveset él s azt használja ki, ahogy lehet..." De hogyan? S érzi, hogy sánc szélén áll, mély, átugorhatatlan sánc szélén, mely elválasztja őt ettől a mondattól. És érezte is maga előtt a sötét partot, megszédült, kezét homlokához emelte, sóhajtott, hatalmasat, lelke legmélyéről sóhajtott s eltűnt a másik szobában...
Csütörtök este kettesben ültek az asztal mellett. A fehér abroszon legyek versenyeztek egy-egy kenyér morzsáért s a nyitott ablakon át a forró levegő különös illatot sodort be. Júlia hosszan elnézte az ura arcát, titokban, lopva, hogy a férfi ne vegye észre fog piszkálás közben. Nézte az ura arcát s meg nem született gyermekeikre gondolt. Pistuka, - mert az apja nevére keresztelték volna a fiút, pontosan olyan volna, mint ez az arc. S már harmadik évét töltené:
Gyöngyike-ez lett volna a neve a leánykának- ez volt az asszony kedvenc nő neve, - az anyja szomorúságát örökölte volna s most tanulna csúszkálni, összekoszolná az utálatos jogi könyveket, összetépné s kacagna a játéknak; ó milyen édes volna! S miközben Júlia a könyves szekrény felé tekintett, melle felduzzad, lélegzése elakadt s a visszatartott sóhajtás beharmatozta szemeit. Gyűlölte most ezt az előtte ülő, gubbaszkodó férfit, félt tőle, mint egy ezer idegentől
Az ügyvéd, mintha megérezte volna, szintén a feleségére nézett:
- Tudod, szívem, ez borzasztó, - sziszegte, - a pap Vásárhelyen járt és ő hozta a hírt, hogy nemzeti problémák uraljak a varost..
Az asszony nem bírta a lelkében feszülő sóhajtást, arca kipirult, kicsit dühös lett s szemrehányóan felcsattant:
- És ez neked borzasztó?! Hogy ki ki ellen van? Mi közöd neked ehhez?Ilyenekkel törődsz, ahelyett, hogy engem ..----4.resze
- Nem, nem az, hogy nem értik egymást - hangosodott meg a férfi s ujjaival eltörte a fogpiszkálót, kettőbe, háromba is törte, - nem az a borzasztó, hanem hogy az ember nem tud hozzájutni egy újsághoz, amiből elolvashatná az eseményeket. Ez borzasztó! Júliának már a haragtól is elment a kedve, ajkait lebiggyesztette s lassan bólogatott a fejével:
- Mindig csak az újság, csak az újság...
-Én senki vagyok!... Az újság, az fontosabb .. .
- De szívem, - s az ügyvéd felemelkedett, már megbánta azt a mondatot is; elvégre ő a hibás, neki nem kellett volna megházasodni, - nézd, aranyom, meg kell érteni a helyzetet... kényszerű helyzet ez a falu, de élni muszáj! Az asszony elhárította a föléje hajló fejet:
- Hagyjál... Csak ezt tudod te, az okos. Csak ezt, hogy meg kell értsem a helyzetet!... És mit érek én azzal, ha megértem a helyzetet?...
- Meg hogy: élni muszáj! Hát élet ez? Ezt te életnek nevezed?
- Ez halál! Rosszabb, rettenetesebb a halálnál! Barna úr nem bírta a szavak ostromát. Az ablak mellé lépett, izzadt homlokának jól esett a levegő. Mélyeket szippantott a nyári estéből s közben zakatolt az agya: ez borzasztó! ez borzasztó! Sokáig nem beszéltek. Lefekvéskor az asszony csak úgy mellékesen megjegyezte:
- Aztán fogadd a kör orvosékat, ha tetszik! Volt a szavakban dac és csípősség . De Barna megörvendett nekik. Meglepetve felhúzta homlokát:
- A kör orvosékat? A súlytalan, szelíden kimondott szó lefegyverezte Júliát.
- Igen, - felelte.
- Jönnek? - s az ügyvéd vidámnak tette magát.
- Mikor?
- Nem tudom.
- Üzenték?
- Nem.
- Hát?
- Hallottam.
- Ez nagyon kedves! - és felkacagott, szinte hahotázva.
- Tehát levizitelnek .. . Az asszony gyanúsan nézett rá s az arca komorabb lett:
- Várod??
- Persze, hogy várom! Éretted szívem. Hogy legyen valakid. Mondták, hogy kedves, intelligens nő a körorvosné, valami Sára... Az ügyvédné még komolyabb lett, amint felkuporodott az ágyba:
- Sára?
- Talán az, úgy hallottam.
- Milyen figyelmes vagy - ömlött ki az asszonyból a gyanakvás, - s még azt mondod, hogy értem várja azt a szőke bestiát! Mert bestia!
- Tudd meg, hogy bestia! — kiáltotta felbőszülve.
- De egyetlenem, - mosolygott az ügyvéd,
- Mit képzelsz te ? Hogy én? - nem merte kimondani, amit akart.
- Igen, igen! Hogy eltemettél engem, bedugtál ebbe a vacak por fészekbe, aztán nem törődsz velem annyit se, mint egy rossz házi bútorral! Ismerem én a tempóid, jól ismerem! Ahogy beteszi egy idegen nő a lábát a faluba, hát mindjárt... - akadozott.
- Már nem vagyok szép? Te csináltad!
- Nem kellek? Te könyörögtél , hogy legyek a feleséged!
- Ó, drágám, miket nem gondolsz még, - mosolygott folyton,
- Nem is ismerem azt az asszonyt...
- Júlia, hát hogy lehet ilyeneket gondolni rólam?- s kezével gyöngéden simogatta, arcát a Júlia párnájába fúrta, már meg is akarta csókolni, azonban az asszony dühösen felugrott, s rémült arccal a férfi fülébe ordította:
- Menj! Menj! Hagyj engem! Hagyj! Gazember!
--És erőtlenül lehullott ,belefúrta fejet a párnába ,hangosan zokogva.
Csak vasárnap délután viziteltek le a körorvosék, együtt töltötték az egész délutánt, nagyon összemelegedtek, különösen az asszonyok. A férfiak a nehéz élet viszonyokat fejtegették keserűen, a megalakuló új kormányról fejtettek ki véleményüket. Beszélgettek, vitatkoztak s az orvos részletes előadást tartott a külpolitikai helyzetről, aztán az ország kormányának válságát pergették le élénk szavakban.
Sára kuncogva színész pletykákat mesélt Júliának, ami roppantul tetszett, letárgyalták a legújabb divatot s az orvosné könyveket ígért Júliának; majd kirándulásokat terveztek, persze csak az asszonyok, mivel a férfiaknak nem enged szórakozást a mindennapi robot.
Sára kifejezte elragadtatását az ügyvédné szépsége felett; -„a társulatnál nem volt ilyen finom szépségű s nagyszerű alakú nő: miért is nem lettél, te színésznő?" - mondta tegezve. És kacagtak az élet furcsaságain, hogy Júlia nem lett színésznő s hogy a színésznőből, aki kimondhatatlanul szereti az urát saját bevallása szerint, - falusi orvosné lett... Kellemes volt ez a délután, Júliát egészen felvidította. Miután elmentek a vendégek, az asszony kezdte a dicséreteket:
- Kedves ez a Sára... Barna lopva rátekintett:
- Nem tudom, nem sokat beszélgettem vele...
- Sajnálhatod. Végtelen kedves! És szép, - ömlött az elragadtatás Júliából.
- Csak a színpadon nem voltak sikerei.
- Ne mondd!
- Azt hiszed, hozzáment volna egy falusi orvoshoz?
- Pedig szép.
- Nem elragadóan .. .
Az asszony egyelőre nem vett tudomást az ellenkezésről. Elnémult. Az ura észrevette a változást. Sétálgatott a szobában, azon törte a fejét, hogy mi jót tudjon mondani feleségének, amitől az felvidulhat. Sára? Kényes téma... Köhécselt, aztán megállt a felesége előtt s mosolyogva a szemébe nézett:
- Beszélgettünk a kormány helyzetéről. Tudod, a kormány megy. Ez biztos. Júlia megint felingerlődött. Durcásan megvonta a vállát:
- Mit szólsz hozzá: nem tudom...
- Várj csak, várd meg, mit akarok mondani. A kormány megy... egyelőre csak a liberálisok jöhetnek s ha nem szélhámoskodik a liberálisok .. .
Nem tudta befejezni, Júlia elvesztette türelmét:
- Megint! Jaj, megint! Újság, politika, liberálisok! Mi közöm nekem mindéhez?! Jaj, édes jó Istenem, meg kell bolondulnom! Meg! Az ügyvédbe belekapott a szó, megrémült, megkövültek lábai: ez rettenetes! Még próbálta kimagyarázni:
- És ha járás bíróság lesz a faluban, akkor...
- Nem érdekel! Érted hogy nem érdekel! Fújd fel a politikát, én asszony vagyok!! - azzal kirohant a szobából, kint az asztalra borulva sírt egy darabig, majd megvetette az ágyakat. Miután lefeküdt, a paplant fejére húzta s száguldani kezdtek ismét őrült gondolatai: élet ez? -kérdezte századszor,
- érdemes így élni?... Itt van a másik sánc élete előtt: az ura, a politika, a járás bíróság, a kormány válság, az újság... S beleszédül ebbe a dologba is..
A gyermekek, akik nem születtek meg s nem születhetnek meg? !... Igen, még ma éjjel suhanni fog, meghal, öngyilkos lesz, mert így nem élhet tovább!...
Az ura mélyen alszik, még horkolni is szokott, a ruhaszárító kötél pedig fent van a padláson... Még ma éjjel, végérvényesen, megmásíthatatlanul... Annyira lefoglalta a tépelődés, vergődés, hogy azt sem vette észre, amikor férje lefeküdt. Elkábult, elszenderedett a kínlódástól... Mikor felébredt, már üres volt mellette az ágy. Az ura elment az irodába. A nap sütött. Vájjon hány óra lehet? -gondolta először. Aztán ismét ruháit vette számba magában, teljesen lefoglalta ez a művelet. Vajon melyikben adja vissza a vizitet? .
. . És a cipő, az ura lakkcipője is aggasztotta...
Sóhajtott.
Ismét hétfő reggel volt... ... Nem lehet! Nem lehet!
Megjegyzések