Az édes szello
De nem mehet a végéig,mert nevetséges lesz a nagy kor különbség miatt ,meg a lány származása miatt.Mit szólnak majd ügyvéd barátai ha meglátják ezzel a kis furcsa teremtéssel ,aki inkább hasonlított egy táncos nőre t egy kis ártatlan óvó nőre.,nem beszélve a koráról,
Erezte hogy a vágy ami vonzza most is a lányhoz mar nem neki való.Túl vén az ilyen szerelemre.
Elhatározta hogy szakít a lánnyal,bar minden porcikája tiltakozott.
De most mar úgyis mindegy volt mert , Zoltán a higiénikus életmóddal felhagyott akkor amikor összemelegedett ezzel az angyalkával, ami az egész életét megváltoztatta.
Már nem volt az a fitt ,egészséges ember mióta megismerte a kis Icukát..Minden
vonalon fölhagyott. Rendetlenül aludt, sokat szivarozott. Tudni kezdte, hogy van
szíve, azokból a fájdalmas, hosszú nyilallásokból, amelyek néha elállították a lélegzetét.
Keserűen mosolygott.
„Túl hatalmas szellemet idéztem,-gondolta. - Ez a kis boszorkány el fog pusztítani."
Nem ment orvoshoz. Nem vizsgáltatta meg magát. Úgyis tudta, hogy az állapota
veszedelmes tempóban romlik, á vér nyomása nő, az idegei elvesztik régi, finom
nyugalmukat. Tudta, hogy mi a baj, és azt is tudta, hogy mivel lehetne ezen a
bajon segíteni.Visszakapni azt akire annyira vágyik.
-Nem lehet,nem lehet -horkant fel benne a józan esz.
De szakítani még sem akart a lánnyal. Ragaszkodott hozzá, megszokta, mulattatta.
És amennyire összetörte a fizikumát, annyira lángra lobbantotta az önérzetét
az a valóság, hogy ötvennégy éves korában ilyen teljes diadalt aratott egy fiatal teremtés
szívén és érzékein.Imádta a lányt,de nem akarta bevallani magának.
Megpróbálta, hogy a viszonyt szelídebb, barátibb, könnyebb, léhább jellegű dologgá
hangolja át. Nem sikerült. Nem lehet a viharral szemben hűvösen viselkedni.
A lány sokat szenvedett az ilyen kísérletek miatt. Ha néhány napig nem látta a férfit,
rettegő szenvedéllyel borult a nyakába:
- Bújsz előlem? Meguntál?
Zoltán ajka ilyenkor csupa só lett. A lány hosszú, sűrű fekete pilláin, mint
gyémánt cseppek, kövér könnyek reszkettek csillogón.
Egyszer tréfás komolyan mondta:
- Igazán nem bánnám, ha megcsalnál. Nem haragudnék érte. Vén vagyok
már, elfáraszt ez a nagy káposztás kő, amit a nyakamba akasztasz!
A lány hevesen átölelte a férfit, forró arcát a melléhez szorította:
- De amikor én téged szeretlek.
A férfi megdöbbenve nézett a lány felgyúlt arcába, tág szemébe. Ez a kipirult
arc, ez a villogó tekintet a szerelmet mutatta. A megvadult érzésnek erre a rohamára
nem lehetett volna mással felelni, mint hasonló oktalansággal. Zoltán egy pillanatig
gondolt is arra, hogy hazárd lesz és hátralévő pár esztendejét elégeti ebben a tűzben.
Aztán eszébe jutott a dolog természet ellenes volta. A szánalom és a nevetség,
amelybe bizonyos idő múlva elkerülhetetlenül belé kellene kerülnie. A szerelem mindenütt
örök időre akar berendezkedni és érezte, hogy itt ilyesmiről szó sem lehet.
„Ha megakarnám tartani magamnak, két év múlva meg kellene gyilkolnom ezt a
lányt" - gondolta a férfi aki egy kicsit szégyellte is , hogy érzelmi hattyúdala ez a
furcsa valami legyen ezzel a mélyből kihalászott, kis teremtéssel. Megszólalt az
önzése, amely azt diktálta, hogy elég lesz a teljesen le nem aratott diadal büszkesége is.
Hirtelen mély vágy szállta meg régebbi, független, óvatos élete után. A vér nyomásmérő
készülékre gondolt, az ér elmeszesedésre. És ezzel szemben a friss
sportra. A nyugodt erőre, az elegáns egészségre, arra, hogy milyen tisztán úszott,
szinte kortalanul, mint a hattyú, az élet taván. Két kezébe fogta a lány fejét és feszülten
vizsgálta az arcát. Valami hibát, valami nemtelen bélyeget szeretett volna
fölfedezni rajta. Nem sikerük. Tiszta és kedves volt ez az arc, amelyet az ifjúság és
az odaadás pirossága színezett és egy hatalmas érzés ereje tett nemessé. Zoltánnak
ettől a látványtól filozofikusan szomorú gondolatai támadtak. Hosszan, melegen
megcsókolta a lány szürke szemét, amelyen ajka érintésére engedelmes puhasággal
bocs átkozott alá a hosszú pilla. Búcsúzóul csókolta meg, mert elhatározta, hogy
soha többé nem fogja látni ezt a drága lányt ,aki olyan mintegy pillangó.
Másfél hónap múlva Zoltán megint találkozott a nagybátyjával. A selyem sapkás
kopasz, vén sas irigy szemében gonosz fény csillant:
- Te elpusztíthatatlan vagy?- kérdezte kicsit bosszúsan.- Már megint
jobban nézel ki.
Zoltán diadalmasan mosolygott:
- Igen, összeszedtem magam. Vigyázok magamra. Sok sport, hosszú alvások.
Semmi alkohol, semmi nikotin . . .
- És semmi nő? - vágott közbe az aggastyán kaján kíváncsisággal.
- Semmi! - felelte csöndesen Zoltán és otthagyta az öreg urat, mert nagyon
tisztelte a kort,viszont semmiféle szemtelenséget nem volt hajlandó eltűrni
A lányt marcangoló kétség beesésbe taszította a szakítás. Könnytől ázott könyörgő
leveleit fel bontatlanul kapta vissza. Hiába üzengetett- a férfi nem válaszolt.
Nem értette, hogy mi történt vele? hogy miért? Odaadónak és bűntelennek
találta magát. Hát akkor miért? Nem gondolhatott egyébre, mint hogy valaki másért.
De kiért? Legalább gyűlölni szeretett volna valakit, aki a szenvedéseit okozta. És
sejtelme sem volt, hogy merre keresse a vetélytársét. Ez olyan korszaka volt a lány
életének, amelyben kivétel nélkül gyűlölt minden asszonyt, még azokat is, akiket
sohasem látott különben.
A férfira nem tudott haragudni. Magától értetődőnek találta, hogy megunta és
elhagyta. Gyöngének, gyávának, gyámoltalannak, nevetségesnek érezte magát.
Az élete gerince esett ki azzal, hogy Zoltán eltűnt. Nem tudott mit csinálni az
idejével,egyedül sírdogált a vidám kis lakás díványán, nem volt sehol a derék, kemény
fatörzs, amelyre érzéseinek folyondárja fölfusson.
Esténként otthon ült. Várt. Hátha eljön? Pedig sejtelme sem volt róla, hogy a
férfi sokszor mennyire közel volt ahhoz, hogy beüljön a sima, sötétkék Fordjába
és a sofőrjének odamondja az elegáns, kis utca nevét.A vágyakozás nagy úr
Ha Icuka szenvedett, Zoltán számára sem volt könnyű dolog a
szakítás. Sokszor arra gondolt, hogy nem cselekszik helyesen, ha nem becsüli meg
azt az izzó parazsat, amely átmelegíthetné életének estéjét. A természetének minden
gőgjére, minden méltóság és tisztaság imádatára szüksége volt, hogy fel bontatlanul
tegye le azokat az orgona illatú, ibolya levél borítékokat, amelyeken megismerte a
lepke gyermekes betűit. Melankolikus szomorúsággal gondolt a lányra: „ha
egy kicsit silányabb volna, kicsit önzőbb, kicsit haszonlesőbb, ha beérné azzal, hogy
csak mulattasson, ha megunna, ha szerelmes lenne valaki másba és nekem csak a
barátsága maradna meg!" A férfi nagyon vágyott volna valami ilyen szelíd átalakulásra.
De tudta, hogy ez lehetetlen. Az ösztöne és okossága egyformán megmondta
neki, hogy ha a szerelem kiköltözne ebből a féktelen, kis szívből, csak a csalódás
undora maradna benne, valóságos és visszataszító képe az öregedő férfinak, akinek
a szeme alatt már készíti az idő azt a borzasztó, petyhüdt, sárga táskát, amelyben
végül -hiába minden erőfeszítés, egyszer mégis csak eltűnik, lesüllyed az ifjúság
minden büszke öröme.
A szakítás harmadik hónapjában A férfinak eszébe jutott, hogy a lánynak
talán elfogyott a pénze. Ijedten gondolt rá, hogy a föl bontatlanul visszaküldött
levelekben esetleg anyagi dolgokról is volt szó. Hevesen korholta magát a feledékenysége
miatt és az íróasztala fiókjából kivette a csekk-könyvét.
Hazugság volna azt mondani, hogy a kis angyal fölháborodott, amikor
megkapta a pénzt. De úgy érezte, hogy a dolog alkalmat ad neki arra, hogy valahol
megkeresse a férfit és tisztázza vele való viszonyát. Kicsikét színész nő volt már.
A tükör előtt próbálta, hogy nyújtja majd vissza lángoló arccal a sárga bank utalványt:
- Ha én nem kellek neked, nekem sem kell a te pénzed! - és nagy
naivságában, pillanatnyi optimista rohamában, csábítóan színezte ki, hogy milyen
következményei lesznek ennek a föllépésnek.
Csakhogy Icuka számára nem volt könnyű dolog megtalálni a
férfit. A férfi élete hűvös, elkérhetetlen magasságban, szinte más dimenzióban terült
el a feje fölött. Elmenni hozzá? Lehetetlen. Sohasem mert volna a csöndes, Múzeum
mögötti utca, gőgös háznak mindig csukott, tölgyfa kapuján becsöngetni.
A telefonhoz sem lehetett folyamodni. A. férfi soha, senkinek a kedvéért nem
ment a telefonhoz, mert kissé nagyot hallott, és ezt a hibáját szenvedélyesen
titkolta.
Végül elhatározta a lány, hogy az utcán fogja meglesni. Emlékezett az életrendjére.
Tudta, hogy egy óra tájban szokott elmenni hazulról. Egy meleg novemberi
délelőttön, amelynek rőt lángolásában még kísértett a nyár, gondosan felöltözött
és a Múzeum-kerten keresztülvágva elment a csöndes, kis vasarhelyi utcába, ahol
a férfi csukott ajtajú, függönyös ablakú, néma tornyos háza állt.
Jó időben érkezett. A ház előtt ott strázsált a jól ismert autó. A régi sofőr
alázatosan köszönt a volánt mellől. A lány szíve megdobbant: hát itthon van!
Ha a. férfi ebben a pillanatban lép ki a kapun, lett volna ereje, hogy elébe álljon
és eljátssza azt a jelenetet, amelyet otthon kigondolt. De sajnos, várni kellett. Hosszan
ácsorogni, sétálni, az unalmas utcában, amelyben boltok sem voltak, csak csupa
ilyen hideg, gőgös, néma homlokú házak.. A lány minden energiáját
kisétálta a várakozás hosszú ideje alatt. Néhányszor kinyílt a nehéz kapu. A masszőr
jött ki, Székely úr, korrekt őszi kabátjában, aztán az egyik inas szaladt valahová. Ez a
három, hiábavaló izgalom-roham is nagyon megviselte a lányt. Valami titkos repedésen
kifolyt belőle minden bátorság. Gyáva lett, reménytelen, gyönge, elesett. Így
történhetett meg, hogy háromnegyed háromkor, amikor a férfi csakugyan kilépett
az utcára, a kis angyalka mozdulni sem tudott a torkát fojtogató izgalomtól.
Az utca üres volt. Két lépésnyire állott tőle a férfi, a lány úgy látta,
hogy nagyon meglepett, haragos és hideg arccal. Izgalmában elejtette kis ridiküljét.
Egy lépést tett előre, de összeszorult torkán csak ennyi szakadt föl:
- Én ....
Zoltán mélyen és nyugodtan megemelte a kalapját, de volt a mozdulatában
valami, ami senkit sem bátorított volna föl arra, hogy közeledjék hozzá. Beült az
autóba, amely zajtalanul elsiklott a járda mellől.
A lány szeméből könnyek buggyantak elő. Erőtlenül nekitámaszkodott a falnak,
hogy csupa mész lett sötétkék ruhája
A férfi megfordult az autó ülésén és a hátsó ablakon át nézett vissza a szerencsétlen,
kis, kék ruhás alakra, amint ott támaszkodik könnyes arcával a ház falának.
A keze megmozdult, hogy megfogja a sofőr karját és megállítsa az autót. Aztán
elmúlt a döntő pillanat. A gép befordult egy másik utca sarkán, a kék ruhás alak
eltűnt, a varázs szertefoszlott.
A férfi a Teleki Téka elottt,az utca sarkon intett a sofőrnek. Kiszállt, hogy ebédig
járjon egyet a a hosszi Bólyai után, a korzón, amelyről már eltűnt az elegáns, délelőtti
sétálók publikuma. Gyönyörű idő volt. Meleg, napfényes, az ősz piros és kék pompája,
az aszfalt teli a gesztenyefák lehullott, rozsdaszínű leveleivel.
A férfi rendkívül szomorú volt és mégis léha szavakban fogalmazta meg magának
azt, amit érzett:
„Ez a lány - gondolta - Megölne!"
De már semmi sem volt a régi.
Üresnek érezte magát-és egyedülinek mint akit elfeledtek.
A Bolyai utcára nézett, s a párás levegőben oly kicsinek lattá a Corsó vendeglo
falait meleg aranyban fürösztötte az őszi délután napja. Nyugtalanul vizsgálta a
magát Nem volt tisztában magával. Nem tudta, hogy kicsoda ? Hős ? Zsugori ?
Vagy csak a gőgje fél attól, hogy nevetségessé legyen? Csendesen leült a korzó egyik
padjára. Levette a kalapját és büszke arcát a nap felé fordította, az ősz anyagtalan
tisztaságú fénye és melege felé.
Fájt ,fájt mindene.Fájt a szíve,lelke. A gyomra reszketett ,és szíve táján furcsa
remegést érzett mint amikor megismerte a kis Icukat.
Szerette volna karjaiba tartani Icukat csak egy pillanatra is .Szíve hevesen dobogott.
De utána felülkerekedett a józan esze és gőgösen sétált vissza az autójához.
Megjegyzések