Baba nénje meséje
Ugyan mitől félsz, te kis bohó?- monda a Baba nénje belépve, s karjára vette a kis Margitot, ki a félhomályban sírva kapaszkodott ruhájába.
Karácsonyeste volt és a gyermekeket apa dolgozószobájába,zárták, míg a kis Jézuska a nagy szobában elvégezte a dolgát.
Apa dolgozó szobája pedig félhomályban ,olyan félelmes volt.
tartást erőltettek és oly tekintélyesen csillogtatták üvegszemeiket, hogy a gyermekek alig mertek
reájuk nézni. Egészen úgy tettek, mintha a feszes tartás és nyugalmas életmód által konzerválták volna magukat, pedig jól tudta mindenki, hogy csak azért olyan megtermettek, mert ki vannak tömve.
A zöld gyíkok és fekete-sárga kígyók is a nagy üvegekben oly képet öltöttek, mintha elemükben úszkálnának,és a gyermekek eleveneknek tartották.
Szegények!
Holtan lubickoltak a szeszben, holott egész életükben nem ismertek egyebet ronda mocsárvíznél.
Büszkék is voltak arra!
-Mi és a nagy szellemek az emberek között egy és ugyanazon sorsban
részesülünk,- azt gondolták mindig, és az nyilván jól esett nekik.
A gyermeksereg összedugta fejét és a kályha mellé húzódott, lehetőleg távol apa íróasztalától,
melyen egy csoport halálfő vigyorgott.
A kis Margit mintha hallotta volna, hogy csikorgatják hosszú fogaikat, és látta, mint bólintanak kopasz koponyáikkal.
-Ne félj, mégis csak megeszlek valamikor-s azért sírt és azért kapaszkodott a nénje
ruhájába, midőn az belépett.
Mikor a nénje megérkezett vége volt a félelemnek és vége az unalomnak,is, mert nénje gyönyörű meséket tudott mondani.
A kis Margit valamennyi képes könyvét odaadná a nénje egyetlen meséjéért -bizony, pedig
szép képes könyvei vannak a kis Margitnak!
-Mesét kérünk, mesét!-Kiáltják mindannyian,midőn Baba nénje helyet foglalt apa nagy karosszékében és az egész kócos, nevető gyermeksereg hozzá simult, felkapaszkodott térdére, és apró kövér kacsócskáikkal simogatták arcát.
Baba nénje nem volt keményszívű engedett a kérésnek.
-No, mesélek valamit-, mondta rövid gondolkodás után, -de csak úgy, ha eltaláljátok, melyik fa
az, mely télen virágzik ?
A karácsonyfa!- ujjongott a sok apróság, és minthogy eltalálták, de különben sem tudott
tőlük semmit megtagadni, így kezdte a mesét:
-A tavasz angyala meglátogatta a földet.Magával hozta egész vidám kíséretét: az aranyos napsugarakat, azokat a merész hódítókat, melyeknek a föld soha sem tudott ellenállni; szellő úrfit, a világ legledérebb,és legszeleburdibb gavallérját, udvari poétáit,a madarakat is, melyek a világ teremtése óta ugyanazokat a nótákat dalolják, az ő dicsőítésére,
Csakhamar vidám élet kerekedett az erdőben; a fák fénylő zöld levélhajában pajkosan játszott a szél és karcsú ágaikat csókokkal borította a mosolygó napsugár, melynek sugárzó tekintetétől reszketve hajtják le koronáikat.
Ifjú szívok csordultig megtelt boldogsággal, meg is repedt,volna, ha magukba zárják azt az égi érzést,mely vele jár az élet tavaszával.
Az almafa lombja között rózsás virágok fakadtak, a gesztenyefa sötét levelei mögül piros és fehér fürtök mosolyogtak,elő, a cseresznyefát hószín bimbók takartak hullámzó virágtenger közepeit madarak épít ék fészkeiket, és ifjú emberpárok jöttek és a virágzó fák alatt ugyanazt suttogták, amit a szellő a lombok között sóhajtott, amit a madarak daloltak, amit a fák virágnyelven beszélték el az egész mindenségnek.
A vidám zajban csak egy fa állt egyedül és elfeledve.Sötétzöld ágait nem borították virágbimbók,
hidegen, zárkózottan tekintett maga elé, és a napsugár,mintha félt volna tüskés külsejétől, merev ábrázatától,halványan osont el fölötte.
-Csip-csip, nincs benne előzékenység-, csipegetett a madársereg a gesztenyefa fülébe.
-Olyan feszes, és komoly, mint egy pózna-, mondák a mókus bébik odább ugráltak.
-Beh idétlen, nem is tud hajlongani!- suttogott báró Szellőfi, a kövér almafa derekát átölelve, melynek előhaladt kora s kövérsége dacára még mindig igen hajlékony ágai voltak.
Hja ! nem hiába tartozott a világ legrégibb családainak egyikéhez, korán megtanult ő
hajlongani.
-Ön igazán elsajátíthatna valamit előkelőségemből mondá a kövér almafa szánakozó lenézéssel a
szegény fának.
-Ön nagyon is gőgös, és vajon mire ?
- Ha még almafa volna, mely oly nagy befolyással volt az egész emberi nemre, vagy pedig
babérfa, mely az értelem arisztokráciáját szolgálja,de egy fenyőfa, mely semmi érdemmel nem bír!
-Vagy tán arra büszke, hogy örökzöld?
-Haha! Nem nagy dicsőség, ha valaki örökké zöld marad.
A szegény fa erre nem tudott mit felelni; fájt,neki, nagyon fájt, hogy őt, ki úgyis elhagyott és
árva, kit úgy sem szeret senki ezen a fénylő, boldog, szerelemmel teli világon: mindig csak gúnyolják.
Nem volt ő büszke, csak magába zárkózott, és ábrázatát megmerevítette az elhagyottság.
Igy múlt el a tavasz és az ő szívének nem hozott virulást.
Aranyos gyümölcsök értek meg a fák lombjai között, a fészkekből apró madárkák csicsergése
hangzott, a hegyoldalon megért a szőlő a nap szenvedélyes csókjától, és a fa ott állt és
nézte mindezt sóvár száraz szemmel.
Midőn eljött az ősz, még szomorúbb lett élete. Mindenkinek istenhozzádot mondott kedvese, barátja,csak tőle nem búcsúzott el senki.
Az őszi szél az erdő fölött elsüvöltve elhervasztotta a fák leveleit,elhervasztotta azokat, kik boldogok voltak és örültek a létnek most sivár és rideg lett minden.
A tél sem bántotta őt.
Mintha az érintetlen ifjú szív örök tavaszt lehelt volna reá, a fa nem változott meg; sötétzöld lombja
ott állt a tél zúzmarája közepeit, mint a tavasz emlékjele.
Egy szép téli éjjelen, midőn millió arany csillag
Karácsonyeste volt és a gyermekeket apa dolgozószobájába,zárták, míg a kis Jézuska a nagy szobában elvégezte a dolgát.
Apa dolgozó szobája pedig félhomályban ,olyan félelmes volt.
A szekrényekben kitömött baglyok és sasok álltak, melyek oly feszes
tartást erőltettek és oly tekintélyesen csillogtatták üvegszemeiket, hogy a gyermekek alig mertek
reájuk nézni. Egészen úgy tettek, mintha a feszes tartás és nyugalmas életmód által konzerválták volna magukat, pedig jól tudta mindenki, hogy csak azért olyan megtermettek, mert ki vannak tömve.
A zöld gyíkok és fekete-sárga kígyók is a nagy üvegekben oly képet öltöttek, mintha elemükben úszkálnának,és a gyermekek eleveneknek tartották.
Szegények!
Holtan lubickoltak a szeszben, holott egész életükben nem ismertek egyebet ronda mocsárvíznél.
Büszkék is voltak arra!
-Mi és a nagy szellemek az emberek között egy és ugyanazon sorsban
részesülünk,- azt gondolták mindig, és az nyilván jól esett nekik.
A gyermeksereg összedugta fejét és a kályha mellé húzódott, lehetőleg távol apa íróasztalától,
melyen egy csoport halálfő vigyorgott.
A kis Margit mintha hallotta volna, hogy csikorgatják hosszú fogaikat, és látta, mint bólintanak kopasz koponyáikkal.
-Ne félj, mégis csak megeszlek valamikor-s azért sírt és azért kapaszkodott a nénje
ruhájába, midőn az belépett.
Mikor a nénje megérkezett vége volt a félelemnek és vége az unalomnak,is, mert nénje gyönyörű meséket tudott mondani.
A kis Margit valamennyi képes könyvét odaadná a nénje egyetlen meséjéért -bizony, pedig
szép képes könyvei vannak a kis Margitnak!
-Mesét kérünk, mesét!-Kiáltják mindannyian,midőn Baba nénje helyet foglalt apa nagy karosszékében és az egész kócos, nevető gyermeksereg hozzá simult, felkapaszkodott térdére, és apró kövér kacsócskáikkal simogatták arcát.
Baba nénje nem volt keményszívű engedett a kérésnek.
-No, mesélek valamit-, mondta rövid gondolkodás után, -de csak úgy, ha eltaláljátok, melyik fa
az, mely télen virágzik ?
A karácsonyfa!- ujjongott a sok apróság, és minthogy eltalálták, de különben sem tudott
tőlük semmit megtagadni, így kezdte a mesét:
-A tavasz angyala meglátogatta a földet.Magával hozta egész vidám kíséretét: az aranyos napsugarakat, azokat a merész hódítókat, melyeknek a föld soha sem tudott ellenállni; szellő úrfit, a világ legledérebb,és legszeleburdibb gavallérját, udvari poétáit,a madarakat is, melyek a világ teremtése óta ugyanazokat a nótákat dalolják, az ő dicsőítésére,
Csakhamar vidám élet kerekedett az erdőben; a fák fénylő zöld levélhajában pajkosan játszott a szél és karcsú ágaikat csókokkal borította a mosolygó napsugár, melynek sugárzó tekintetétől reszketve hajtják le koronáikat.
Ifjú szívok csordultig megtelt boldogsággal, meg is repedt,volna, ha magukba zárják azt az égi érzést,mely vele jár az élet tavaszával.
Az almafa lombja között rózsás virágok fakadtak, a gesztenyefa sötét levelei mögül piros és fehér fürtök mosolyogtak,elő, a cseresznyefát hószín bimbók takartak hullámzó virágtenger közepeit madarak épít ék fészkeiket, és ifjú emberpárok jöttek és a virágzó fák alatt ugyanazt suttogták, amit a szellő a lombok között sóhajtott, amit a madarak daloltak, amit a fák virágnyelven beszélték el az egész mindenségnek.
A vidám zajban csak egy fa állt egyedül és elfeledve.Sötétzöld ágait nem borították virágbimbók,
hidegen, zárkózottan tekintett maga elé, és a napsugár,mintha félt volna tüskés külsejétől, merev ábrázatától,halványan osont el fölötte.
-Csip-csip, nincs benne előzékenység-, csipegetett a madársereg a gesztenyefa fülébe.
-Olyan feszes, és komoly, mint egy pózna-, mondák a mókus bébik odább ugráltak.
-Beh idétlen, nem is tud hajlongani!- suttogott báró Szellőfi, a kövér almafa derekát átölelve, melynek előhaladt kora s kövérsége dacára még mindig igen hajlékony ágai voltak.
Hja ! nem hiába tartozott a világ legrégibb családainak egyikéhez, korán megtanult ő
hajlongani.
-Ön igazán elsajátíthatna valamit előkelőségemből mondá a kövér almafa szánakozó lenézéssel a
szegény fának.
-Ön nagyon is gőgös, és vajon mire ?
- Ha még almafa volna, mely oly nagy befolyással volt az egész emberi nemre, vagy pedig
babérfa, mely az értelem arisztokráciáját szolgálja,de egy fenyőfa, mely semmi érdemmel nem bír!
-Vagy tán arra büszke, hogy örökzöld?
-Haha! Nem nagy dicsőség, ha valaki örökké zöld marad.
A szegény fa erre nem tudott mit felelni; fájt,neki, nagyon fájt, hogy őt, ki úgyis elhagyott és
árva, kit úgy sem szeret senki ezen a fénylő, boldog, szerelemmel teli világon: mindig csak gúnyolják.
Nem volt ő büszke, csak magába zárkózott, és ábrázatát megmerevítette az elhagyottság.
Igy múlt el a tavasz és az ő szívének nem hozott virulást.
Aranyos gyümölcsök értek meg a fák lombjai között, a fészkekből apró madárkák csicsergése
hangzott, a hegyoldalon megért a szőlő a nap szenvedélyes csókjától, és a fa ott állt és
nézte mindezt sóvár száraz szemmel.
Midőn eljött az ősz, még szomorúbb lett élete. Mindenkinek istenhozzádot mondott kedvese, barátja,csak tőle nem búcsúzott el senki.
Az őszi szél az erdő fölött elsüvöltve elhervasztotta a fák leveleit,elhervasztotta azokat, kik boldogok voltak és örültek a létnek most sivár és rideg lett minden.
A tél sem bántotta őt.
Mintha az érintetlen ifjú szív örök tavaszt lehelt volna reá, a fa nem változott meg; sötétzöld lombja
ott állt a tél zúzmarája közepeit, mint a tavasz emlékjele.
Egy szép téli éjjelen, midőn millió arany csillag
Megjegyzések