Marosbogáti történet
Marosbogáton , a gazdag történelmű kis községben, ott ahol anyai nagyanyám lakott a nyári iskolai vakációkban sok időt töltöttem ő mesélte , nekem eme történetet:
-Volt a községben a természettudományok professzorának, egy szépséges, bimbózó leánya, Klárika.
Konfirmáló korában, a nagy kongó templomajtó zöld ággal való díszítése közben, hogy hogy nem, összeakadt szeme sugara egy hatodikos diákéval, aki Bakos névre hallgatott s leghíresebb diák gavallérnak tartották az egész kollégiumban. Hogy ne felejtsem el volt egy erdészeti kollégium Marosbogáton ahonnan erdőmérnökök kerültek ki.A kollégiumot Radnotról költoztették át a volt Antal -kastélyba a háború után. Térjek vissza a cselekményre:
Meglátták s megcsodálták egymást négyszer-ötször a templomban, vasárnaponként, aztán elkövetkezett az év vége s Bakos úr búcsútlanul hazautazott falujába.
Szeptember elején azonban, évnyitáskor, mintha csak megbeszélték volna, ismét ott áhítoztak egymásért az első templomozáson. Még a Miatyánk közben is nézték egymást, sőt, csak akkor
igazán ,mert akkor mindenki lehajtott fejjel imádkozott.
Egy alkonyatkor, amikor Klárika éppen összecsukta a heverőszéket s búcsúzkodott az érő szilvától, körtétől s mindenféle édes őszi illatoktól, hátul, a kert tetején, ahol az őrhegy szőlőkarós részével érintkezett, megkongatták a deszkakerítést. Szíve megdobbant. Valaki bizonyosan ijesztgetni akarja. Még szerencse, hogy a szomszéd kertben, kicsit lejjebb, pityókát szed a szolgáló, ha kell, kiálthat .. Éppen ezért nagy bátran lépett ki a lugasból s még csak hátra sem tekintett. De íme, megint ugyanolyan koppantások érik a vén kerítést.
Erre már megfordult villámot szóró összevont fekete tekintetével.
A kerítés sötét vonalából kalapos fej körvonala kerekedik ki. S mindjárt egy integető tenyér is emelkedik s ezt suttogják: Klárika,Klárika.
Szegény Klárika szinte elfutott nagy ijedtségében. Mert, habár sötét volt s eddig csak a templomban vélte hallani hangját, Bakost megismerte. Hányszor üldögélt így egyedül a filagóriában vagy feljebb, a diófák alatt, könyvvel, vagy kézimunkával az ölében s hallgatta, hallgatta a Marosról, fel hangzó fiuk kiáltásait.
Most, hogy Bakos itt volt s csak húsz-harminc lépés választotta el őket egymástól, némán, magában százszor is elsuttogott szerelmes igéi szívébe szorultak, sőt, mondom, egyenesen szeretett volna karjaiba szaladni..
- Klárika jöjjön egy kicsit közelebb!
- Kezeit csókolom, Klárika!
De ő bizony nem mozdult, nem volt hozzá bátorsága. Bakos azonban nem volt valami anyámasszony katonája, sőt nem egy tanárja egyenesen elvetemült fickónak, vásott kovakőnek bélyegezte meg.
Ha nem jössz, megyek én - gondolta s fogta magát, felhúzódott a kerítésre, s ott nagy bőszen lovagló ülésbe helyezte magát, jelezve, hogy csak egy lábvetés s máris a belső oldalon szökik le. Ha rajtakapják, mindegy hol: az őrhegy szőlőjében-e, vagy a professzor kertjében, mindkettő egyformán bűnös dolog.
De Klárikának se kellett több! Egyből felfogta hosszú szoknyája alját s eszeveszetten szaladt elébe. A kerítéstől öt-hat lépésre, pihegve megállott.
- Pali, Palika, könyörgött a fiúnak, az istenszerelmiért, mennyen le onnét, mindjárt jő értem édesapám!
- Én le is, de csak egy feltétellel! Klárika könyörgőn, de a tűzön-vízen keresztül való teljesítés bizonyosságával, olvadékony tekintettel esedezett fel:
- Éspedig?
-Ha ma éjszaka, pontban tizenegy órakor kijön ide né, a kalibába! S biccentéssel a filagória tisztelt kicsi szerszámos kamarára intett. Klárika csak elszörnyedt, -egy sötét, majdnem gyűlölködő pillantást vetett Bakosra, aztán fejét leszegte s majdnem sírva szaladt vissza, le a kicsi domboldalon s nemsokára eltűnt a magas ribizli és egresbokrok sorában.
Klárikának aznap este nem fogott az álma. Már tíz óra volt, mindenki lefeküdt, csak ő virrasztott; sírás környékezte s helyét nem lelve, vakoskodott egyedül a nagy házban. Aztán amikor az óra tizenegyet ütött; erőt vett rajta a zokogás. Tehetetlenségében, gyávaságában, sírt-sírt keservesen, alig győzte átkokkal ezt a bolond emberi életet.
Hátha, ha még tudta volna ,hogy Bakos komolyan gondolta és úgy ahogy mondta ott volt tizenegykor a gyümölcsös előtt. Várt ,várt de sehol semmi.
Kivett a zsebéből egy kis noteszt és egy papírlapra írta:
Majd oda tette ahol Klárika szokott heverészni.
"A torony tizenegyet üt, \
még a holdvilág is süt,
nyugtalan lesem a párom,
úgy látom, hiába várom."
Éppen indulni akart, amikor a föld nagyot dobbant mögötte s feje felett megrezzent egy hatalmas gyümölcsfa ága: megcsillant a fűben egy frissen lehullott császárkörte teste.. Felvette: rothadt volt. Fogta magát, s alaposan megrázta a fát. Csakúgy hullott a sok drága, hasadásig ért körte, Szatmáry professzor szeme fényei.
- Tyű, ez egy kicsit sok a jóból - nem ennyit gondolt, de azért istenesen jóllakott, megszedte kalapját s mint aki dolgát ismét jól végezte, indult vissza a Kollégiumba.
Klárika másnap reggel, alig bújt ki az ágyból, szaladt fel a kertbe. Mintha megálmodta volna, hol keresse, egy-kettőre megtalálta azt a levelet. Ilyesmihez igazi szerelmes szívnek nem kell összebeszélés. Legjobb, ha az ember az ösztöneire bízza magát. Szíve ütötte ki az oldalát, amikor elolvasta; s abban a pillanatban szentül hitte, hogy ma éjjel Bakos már nem jár hiába..
. Szatmáry úr délben, iskolából jövet, szokása szerint felsétált a kertjébe. Étvágy-csináló sétának szánta, de nem az lett belőle. Hízó szívvel gyönyörködött pompás fáiban melyeknek előállítási módját még ifjúkorában Németországban tanulta s ő is honosította meg a faluban Most főleg azért jött, hogy megvizsgálja kertje kedvencét és büszkeségét, a válogatott lóganéval trágyázott, gyengéd kézzel nyesegetett császárkörte fát. Hát, uram teremtőm, mit lát! A drágalátos gyümölcsfát valaki alaposan csúffá tette. Mintha fergeteg vonult volna el a falu felett s megszaggatta volna a kerteket, olyan a fa s az alja. A nagy rázástól ugyanis ezek az érett, leszedésre váró kövér körték egymást verdesték le, amikor hulltak, sőt, itt-ott még vékonyabb ágakat is le-letörtek esésükben .
Szatmáry úr síró dühre gerjedt. Borzas, rendetlen tudós fejét az égre emelte s néhány cifra, a divatos istentagadó természettudományos világnézetet alaposan cáfoló káromkodást eresztett meg:
- Úgy elvetted őket, mintha te adtad volna! Hát már csak erre való vagy, te szakállas!
Az ebédnél folyton csak a tolvajt átkozta s a különben még ifjúkorában tanult átkokat szórta.
- Hogy az a Jóságos Atyaisten akassza meg a torkán! (Már mint a császárkörte zamatos falatjait!) De a tolvajra fohászkodott számtalan halálnem közül ez volt még a legkellemesebb.
Szegény Klárika, azt se tudta, hogy titkos imádkozással, néma jajveszékeléssel miként kérjen a Mindenhatótól szegény Bakos előrelátható szörnyű kínszenvedéseire némi enyhítést. Hát még amikor rosszat sejtve utána menvén, meglátta, hogy az apja odabent a szertár-szobában,- ahol rengeteg kitömött, vagy még kitömésre váró, meg spirituszba tett állat között élt, mintegy második csapásként
előveszi, ketté hajtja, csattogtatja, fújja, olajozza kétcsövű vadászpuskáját?
Mint ahogy gyümölcsérés idején más esztendőkben is cselekvő, most is elszánta magát a gyümölcsösben való pásztorkodásra. Patronokat keresett elő, motozta, válogatta őket, zörgette bennük a sörétet, elég van-e, s elég kövérek-e, végül elégedetten, a bizonyos bosszú előszelétől meglegyintve, csattogtatta meg a vén flinta kakasát.
- Na- fújta ki magát, s odatámasztotta a falnak.
Bizony, szégyen ide, szégyen oda, szegény jó Klárika hascsikarást kapott rémületében.
Az ártatlan leányzó késő estig hiába törte fejét, hogy miképpen adjon Bakosnak vészjelt, mivel vétesse el kedvét az éjjeli kirándulástól; de semmi célravezetőt nem bírt kitalálni. Csak járt-kelt a házban, mint egy lidérc; a könyv kihullt, a tű megállt kezében. Szeme vörös volt a tolakodó könnyektől; már-már azon volt, hogy mindent apróra megvall édesanyjának - amikor mintha tündér hullatta volna belé, megszületett agyában a várva várt hadicsel: minden áron kisírja hogy ő is lemehessen az apjával kertet őrizni!
Langyos fuvallatokat hűvösekkel cserélgető, párákban és illatokban bővelkedő őszelői éjjel ígérkezett. A Természet maga volt a békesség. A melegágy porában, likja szélére telepedve, egyfolytában font-font az őszi pók; az övék, mert font néhány a szomszéd kertekben is. Hosszú, végtelenséges kék hangfonalakat fontak,amelyek itt-ott, a fák felett összeértek, egymásba ragadtak s a kertek fölé óriási hálót szőttek. Lent, a városban, a kutyák oda-odaugattak a kelő holdnak.
Ilonka a gyékényen feküdt; váltogatva nézte a csillagokat s a lámpásnak verődő számtalan éjjeli lepkét; hallgatta az éjszakát. S bár a lámpás elég jól világított, nem volt kedve olvasni: egy idő óta erős küzdelmet folytatott az álom ellen. Az erős kerti levegő gondoskodott róla, hogy a nappal rengeteg izgalma után, mély, zsibbasztó álomba merüljön.
Amikor a toronyóra tizenegyet vert, ő még mindig vitézül virrasztott. De hopp, egyszer csak megroppan a palánk!
Szatmáry felül, majd feláll, a falhoz támasztott puskát felragadja s hátrarántja a kakasát. Arcára ráfagy a közeli elégtételvevés vérengző vigyora. Rupp! a palánk nagyot reccsen s valaki beugrik a kertbe; zörögnek a rózsafattyuk teste nyomán.
Meresztgette szemét a vak homályban.
- Apám, édesapám! - suttogta s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását:
- Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy!
Rohanás, csörtetés, ágropogás. Ezekben a pillanatokban Klárika olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá figyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért s anélkül, hogy tudatosan cselekedte volna, református létére középkori módra fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Bakos ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.
Klárika akinek az apja puskás elhatározása pillanatától kezdve, egész szervezete erre az eseményre volt beigazítva, a reccsenésre-e, vagy az apja készülődésére, elég az hozzá, felriadt s rémülten meresztgette szemét a vak homályban.
Ebben a pillanatban irtózatos dördülés, vörös villámlás hasította ketté a sötétségnek s a csendnek dupla szövetét. A villámlás után még nagyobb sötét szakadt a kertre, de a dördülés háztól hegyhez s hegytől házhoz verődve, önmagát sokszorozva száguldozta be a az egész faluk békességes birodalmát. Egy perc is kellett hozzá, hogy minden megcsendesedjék. Szatmáry hangja, már-már szelídebben, ismét hallatszott:
- Nem megmondtam, bitangja! Hát kellett ez neked!
Klárika eszeveszetten rohant ki a hang irányába.
- Jaj, jaj nekem! Meghalok! -hörgött valaki a vadrózsabokorban.
Klárika elfúló lélegzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a fűre rogyott. ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította a bizonnyal haldokló Bakos fejét.
-Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám! Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott:
- Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj s hozd a lámpást. Klárika megvált a különös párát lehelő, idegenszerűen ziláló. és borostás fejtől s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott s rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába.
- Gábor, te tetted ezt velem! - mordult fel s egy jó nagyot rúgott az előtte fetrengő testbe.
- Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező a Rántai[egy cigány terület Bogáton] cigány, térdre tápászkodott, kezét összekulcsolta s mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott:
- Csak ki ne tömjén, ki nem tömjén, nagyságos úr!
-Tessen megnézni, csupa, viz a nadrágom! Mi lesz a szegény árva purdéimmal? Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól.
- Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te hálátlan disznó! Hát ezt érdemeltem én? Ezért adtam neked mindig a beleket? S az a sok bagóvég, cipő, lajbi, miegymás, amit tőlem kaptatok! Nem, nem tömlek ki! Spirituszba foglak tenni! Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül, semmi komolyabb baja se történt.
- A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.
Bakos úr másnap megtudta, mi történt a Szatmáry kertjében, halálra váltan tett ő is fogadalmat: megfogadta, hogy többet nem lop gyümölcsöt s főleg nem jár többet tilosban. Állt is szavát
Azután már csak a templomban látták néhányszor egymást, akkor is mindig zavartan pislogtak, tekintetük már nem volt a régi tiszta: mindig ott állt kettejük között a kárvallott részeg cigány.
Aztán elkövetkezett az év vége s Bakos elutazott, hogy többet vissza se tegye lábát Bogátra Ilonka várta-várta; közben telt-múlt az idő, oda lett az ifjúsága. Fogadalmát - akarva-akaratian -megtartotta. Pedig milyen szívesen megszegte volna azzal a világgá ment Bakossal.
-Volt a községben a természettudományok professzorának, egy szépséges, bimbózó leánya, Klárika.
Konfirmáló korában, a nagy kongó templomajtó zöld ággal való díszítése közben, hogy hogy nem, összeakadt szeme sugara egy hatodikos diákéval, aki Bakos névre hallgatott s leghíresebb diák gavallérnak tartották az egész kollégiumban. Hogy ne felejtsem el volt egy erdészeti kollégium Marosbogáton ahonnan erdőmérnökök kerültek ki.A kollégiumot Radnotról költoztették át a volt Antal -kastélyba a háború után. Térjek vissza a cselekményre:
Meglátták s megcsodálták egymást négyszer-ötször a templomban, vasárnaponként, aztán elkövetkezett az év vége s Bakos úr búcsútlanul hazautazott falujába.
Szeptember elején azonban, évnyitáskor, mintha csak megbeszélték volna, ismét ott áhítoztak egymásért az első templomozáson. Még a Miatyánk közben is nézték egymást, sőt, csak akkor
igazán ,mert akkor mindenki lehajtott fejjel imádkozott.
Egy alkonyatkor, amikor Klárika éppen összecsukta a heverőszéket s búcsúzkodott az érő szilvától, körtétől s mindenféle édes őszi illatoktól, hátul, a kert tetején, ahol az őrhegy szőlőkarós részével érintkezett, megkongatták a deszkakerítést. Szíve megdobbant. Valaki bizonyosan ijesztgetni akarja. Még szerencse, hogy a szomszéd kertben, kicsit lejjebb, pityókát szed a szolgáló, ha kell, kiálthat .. Éppen ezért nagy bátran lépett ki a lugasból s még csak hátra sem tekintett. De íme, megint ugyanolyan koppantások érik a vén kerítést.
Erre már megfordult villámot szóró összevont fekete tekintetével.
A kerítés sötét vonalából kalapos fej körvonala kerekedik ki. S mindjárt egy integető tenyér is emelkedik s ezt suttogják: Klárika,Klárika.
Szegény Klárika szinte elfutott nagy ijedtségében. Mert, habár sötét volt s eddig csak a templomban vélte hallani hangját, Bakost megismerte. Hányszor üldögélt így egyedül a filagóriában vagy feljebb, a diófák alatt, könyvvel, vagy kézimunkával az ölében s hallgatta, hallgatta a Marosról, fel hangzó fiuk kiáltásait.
Most, hogy Bakos itt volt s csak húsz-harminc lépés választotta el őket egymástól, némán, magában százszor is elsuttogott szerelmes igéi szívébe szorultak, sőt, mondom, egyenesen szeretett volna karjaiba szaladni..
- Klárika jöjjön egy kicsit közelebb!
- Kezeit csókolom, Klárika!
De ő bizony nem mozdult, nem volt hozzá bátorsága. Bakos azonban nem volt valami anyámasszony katonája, sőt nem egy tanárja egyenesen elvetemült fickónak, vásott kovakőnek bélyegezte meg.
Ha nem jössz, megyek én - gondolta s fogta magát, felhúzódott a kerítésre, s ott nagy bőszen lovagló ülésbe helyezte magát, jelezve, hogy csak egy lábvetés s máris a belső oldalon szökik le. Ha rajtakapják, mindegy hol: az őrhegy szőlőjében-e, vagy a professzor kertjében, mindkettő egyformán bűnös dolog.
De Klárikának se kellett több! Egyből felfogta hosszú szoknyája alját s eszeveszetten szaladt elébe. A kerítéstől öt-hat lépésre, pihegve megállott.
- Pali, Palika, könyörgött a fiúnak, az istenszerelmiért, mennyen le onnét, mindjárt jő értem édesapám!
- Én le is, de csak egy feltétellel! Klárika könyörgőn, de a tűzön-vízen keresztül való teljesítés bizonyosságával, olvadékony tekintettel esedezett fel:
- Éspedig?
-Ha ma éjszaka, pontban tizenegy órakor kijön ide né, a kalibába! S biccentéssel a filagória tisztelt kicsi szerszámos kamarára intett. Klárika csak elszörnyedt, -egy sötét, majdnem gyűlölködő pillantást vetett Bakosra, aztán fejét leszegte s majdnem sírva szaladt vissza, le a kicsi domboldalon s nemsokára eltűnt a magas ribizli és egresbokrok sorában.
Klárikának aznap este nem fogott az álma. Már tíz óra volt, mindenki lefeküdt, csak ő virrasztott; sírás környékezte s helyét nem lelve, vakoskodott egyedül a nagy házban. Aztán amikor az óra tizenegyet ütött; erőt vett rajta a zokogás. Tehetetlenségében, gyávaságában, sírt-sírt keservesen, alig győzte átkokkal ezt a bolond emberi életet.
Hátha, ha még tudta volna ,hogy Bakos komolyan gondolta és úgy ahogy mondta ott volt tizenegykor a gyümölcsös előtt. Várt ,várt de sehol semmi.
Kivett a zsebéből egy kis noteszt és egy papírlapra írta:
Majd oda tette ahol Klárika szokott heverészni.
"A torony tizenegyet üt, \
még a holdvilág is süt,
nyugtalan lesem a párom,
úgy látom, hiába várom."
Éppen indulni akart, amikor a föld nagyot dobbant mögötte s feje felett megrezzent egy hatalmas gyümölcsfa ága: megcsillant a fűben egy frissen lehullott császárkörte teste.. Felvette: rothadt volt. Fogta magát, s alaposan megrázta a fát. Csakúgy hullott a sok drága, hasadásig ért körte, Szatmáry professzor szeme fényei.
- Tyű, ez egy kicsit sok a jóból - nem ennyit gondolt, de azért istenesen jóllakott, megszedte kalapját s mint aki dolgát ismét jól végezte, indult vissza a Kollégiumba.
Klárika másnap reggel, alig bújt ki az ágyból, szaladt fel a kertbe. Mintha megálmodta volna, hol keresse, egy-kettőre megtalálta azt a levelet. Ilyesmihez igazi szerelmes szívnek nem kell összebeszélés. Legjobb, ha az ember az ösztöneire bízza magát. Szíve ütötte ki az oldalát, amikor elolvasta; s abban a pillanatban szentül hitte, hogy ma éjjel Bakos már nem jár hiába..
. Szatmáry úr délben, iskolából jövet, szokása szerint felsétált a kertjébe. Étvágy-csináló sétának szánta, de nem az lett belőle. Hízó szívvel gyönyörködött pompás fáiban melyeknek előállítási módját még ifjúkorában Németországban tanulta s ő is honosította meg a faluban Most főleg azért jött, hogy megvizsgálja kertje kedvencét és büszkeségét, a válogatott lóganéval trágyázott, gyengéd kézzel nyesegetett császárkörte fát. Hát, uram teremtőm, mit lát! A drágalátos gyümölcsfát valaki alaposan csúffá tette. Mintha fergeteg vonult volna el a falu felett s megszaggatta volna a kerteket, olyan a fa s az alja. A nagy rázástól ugyanis ezek az érett, leszedésre váró kövér körték egymást verdesték le, amikor hulltak, sőt, itt-ott még vékonyabb ágakat is le-letörtek esésükben .
Szatmáry úr síró dühre gerjedt. Borzas, rendetlen tudós fejét az égre emelte s néhány cifra, a divatos istentagadó természettudományos világnézetet alaposan cáfoló káromkodást eresztett meg:
- Úgy elvetted őket, mintha te adtad volna! Hát már csak erre való vagy, te szakállas!
Az ebédnél folyton csak a tolvajt átkozta s a különben még ifjúkorában tanult átkokat szórta.
- Hogy az a Jóságos Atyaisten akassza meg a torkán! (Már mint a császárkörte zamatos falatjait!) De a tolvajra fohászkodott számtalan halálnem közül ez volt még a legkellemesebb.
Szegény Klárika, azt se tudta, hogy titkos imádkozással, néma jajveszékeléssel miként kérjen a Mindenhatótól szegény Bakos előrelátható szörnyű kínszenvedéseire némi enyhítést. Hát még amikor rosszat sejtve utána menvén, meglátta, hogy az apja odabent a szertár-szobában,- ahol rengeteg kitömött, vagy még kitömésre váró, meg spirituszba tett állat között élt, mintegy második csapásként
előveszi, ketté hajtja, csattogtatja, fújja, olajozza kétcsövű vadászpuskáját?
Mint ahogy gyümölcsérés idején más esztendőkben is cselekvő, most is elszánta magát a gyümölcsösben való pásztorkodásra. Patronokat keresett elő, motozta, válogatta őket, zörgette bennük a sörétet, elég van-e, s elég kövérek-e, végül elégedetten, a bizonyos bosszú előszelétől meglegyintve, csattogtatta meg a vén flinta kakasát.
- Na- fújta ki magát, s odatámasztotta a falnak.
Bizony, szégyen ide, szégyen oda, szegény jó Klárika hascsikarást kapott rémületében.
Az ártatlan leányzó késő estig hiába törte fejét, hogy miképpen adjon Bakosnak vészjelt, mivel vétesse el kedvét az éjjeli kirándulástól; de semmi célravezetőt nem bírt kitalálni. Csak járt-kelt a házban, mint egy lidérc; a könyv kihullt, a tű megállt kezében. Szeme vörös volt a tolakodó könnyektől; már-már azon volt, hogy mindent apróra megvall édesanyjának - amikor mintha tündér hullatta volna belé, megszületett agyában a várva várt hadicsel: minden áron kisírja hogy ő is lemehessen az apjával kertet őrizni!
Langyos fuvallatokat hűvösekkel cserélgető, párákban és illatokban bővelkedő őszelői éjjel ígérkezett. A Természet maga volt a békesség. A melegágy porában, likja szélére telepedve, egyfolytában font-font az őszi pók; az övék, mert font néhány a szomszéd kertekben is. Hosszú, végtelenséges kék hangfonalakat fontak,amelyek itt-ott, a fák felett összeértek, egymásba ragadtak s a kertek fölé óriási hálót szőttek. Lent, a városban, a kutyák oda-odaugattak a kelő holdnak.
Ilonka a gyékényen feküdt; váltogatva nézte a csillagokat s a lámpásnak verődő számtalan éjjeli lepkét; hallgatta az éjszakát. S bár a lámpás elég jól világított, nem volt kedve olvasni: egy idő óta erős küzdelmet folytatott az álom ellen. Az erős kerti levegő gondoskodott róla, hogy a nappal rengeteg izgalma után, mély, zsibbasztó álomba merüljön.
Amikor a toronyóra tizenegyet vert, ő még mindig vitézül virrasztott. De hopp, egyszer csak megroppan a palánk!
Szatmáry felül, majd feláll, a falhoz támasztott puskát felragadja s hátrarántja a kakasát. Arcára ráfagy a közeli elégtételvevés vérengző vigyora. Rupp! a palánk nagyot reccsen s valaki beugrik a kertbe; zörögnek a rózsafattyuk teste nyomán.
Meresztgette szemét a vak homályban.
- Apám, édesapám! - suttogta s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását:
- Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy!
Rohanás, csörtetés, ágropogás. Ezekben a pillanatokban Klárika olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá figyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért s anélkül, hogy tudatosan cselekedte volna, református létére középkori módra fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Bakos ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.
Klárika akinek az apja puskás elhatározása pillanatától kezdve, egész szervezete erre az eseményre volt beigazítva, a reccsenésre-e, vagy az apja készülődésére, elég az hozzá, felriadt s rémülten meresztgette szemét a vak homályban.
Ebben a pillanatban irtózatos dördülés, vörös villámlás hasította ketté a sötétségnek s a csendnek dupla szövetét. A villámlás után még nagyobb sötét szakadt a kertre, de a dördülés háztól hegyhez s hegytől házhoz verődve, önmagát sokszorozva száguldozta be a az egész faluk békességes birodalmát. Egy perc is kellett hozzá, hogy minden megcsendesedjék. Szatmáry hangja, már-már szelídebben, ismét hallatszott:
- Nem megmondtam, bitangja! Hát kellett ez neked!
Klárika eszeveszetten rohant ki a hang irányába.
- Jaj, jaj nekem! Meghalok! -hörgött valaki a vadrózsabokorban.
Klárika elfúló lélegzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a fűre rogyott. ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította a bizonnyal haldokló Bakos fejét.
-Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám! Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott:
- Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj s hozd a lámpást. Klárika megvált a különös párát lehelő, idegenszerűen ziláló. és borostás fejtől s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott s rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába.
- Gábor, te tetted ezt velem! - mordult fel s egy jó nagyot rúgott az előtte fetrengő testbe.
- Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező a Rántai[egy cigány terület Bogáton] cigány, térdre tápászkodott, kezét összekulcsolta s mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott:
- Csak ki ne tömjén, ki nem tömjén, nagyságos úr!
-Tessen megnézni, csupa, viz a nadrágom! Mi lesz a szegény árva purdéimmal? Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól.
- Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te hálátlan disznó! Hát ezt érdemeltem én? Ezért adtam neked mindig a beleket? S az a sok bagóvég, cipő, lajbi, miegymás, amit tőlem kaptatok! Nem, nem tömlek ki! Spirituszba foglak tenni! Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül, semmi komolyabb baja se történt.
- A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.
Bakos úr másnap megtudta, mi történt a Szatmáry kertjében, halálra váltan tett ő is fogadalmat: megfogadta, hogy többet nem lop gyümölcsöt s főleg nem jár többet tilosban. Állt is szavát
Azután már csak a templomban látták néhányszor egymást, akkor is mindig zavartan pislogtak, tekintetük már nem volt a régi tiszta: mindig ott állt kettejük között a kárvallott részeg cigány.
Aztán elkövetkezett az év vége s Bakos elutazott, hogy többet vissza se tegye lábát Bogátra Ilonka várta-várta; közben telt-múlt az idő, oda lett az ifjúsága. Fogadalmát - akarva-akaratian -megtartotta. Pedig milyen szívesen megszegte volna azzal a világgá ment Bakossal.
Megjegyzések