Borika és László története--Wilhelem
Illatosan, langyosan sütött a Nap; a monostori cigány asszonyok hóvirágot árultak, de ők maguk feketék és aszaltak voltak, mint a Január kísértete.. Az emberek kisereglettek az utcára s fel-alá ténferegtek a napos oldalon. A Monostori-úton hetvenkedve vonult végig első diadalmas tavaszi hajtásáról a sintér-karaván. A rácsos gyepmesteri kocsiból holtra ijedt kutyák tekintete kért könyörületet.
A Gazdasági Akadémia feletti dombokról gyakorlatozó katonaság durrogtatása hallatszott - mintha, tavasszal, valami farsangolók szüreti mulatságot rendeztek volna.
László ott álldogált a volt Magyar Konzulátus épülete előtt s Borit várta. Tegnap, vacsora után, szorongó lélekkel ugyan - de némi bizakodást sejtető hangulatban állapodtak meg ebben a nagyobb szabású sétában. Négy óra volt. Bori nemsokára fel is bukkant a Horea -utca sarkán.
László megint a krízis előtti napok stílusában igyekezett tartani magát. Pedig olyan rossz éjszakája volt, hogy azt hitte: nem virrad meg ép elmével erre a napra. Mindebből valami gomolygó bosszú-rém rekedt meg a lelkében s alig várta az alkalmat, hogy sanyargassa a lányt.
- Hogy aludtál? - kérdezte Bori, olyan művészien, mintha nem lett volna benne semmi célzás. -Köszönöm, sehogy - morgott László s elnézett a szemben lévő ház kéménye felé.
- Mit álmodtál?- Köszönöm, semmit.
Azaz: álmodtam - de nem volna tanácsos elmondani.
- Remélem, kitekerted a nyakamat? Féloldalról, huncutul sandított reá.
- Hogy tud valaki ilyen végtelenül tragikus dologból tréfát csinálni. Mérgesen nézett reá s mindjárt el is kapta a fejét. Több szó aztán nem is esett közöttük. Némán várták,az autóbuszt, hogy felkapaszkodjanak s a Kálváriáig le se szálljanak. László kegyetlen leleményességgel készítette magában a további kínzásos vallatáshoz szükséges keresztkérdéseket. Borika arcáról tisztaság s a veszedelmekkel szembenéző bátorság, elszántság tükröződött. A Kálvária kerítésénél pénzzel játszottak korán iskolás gyerekek.Egy adon ábát lógató, töpörödött öregasszony tartotta a markát s románul kunyorált alamizsnát. A havasokról vékony szellő csapkodott s az első idei bárányfellegeket terelgette álmatagon a város felé.
Végigmentek a kidőlt-bedőlt sírkövek és elsüllyedt kripták között taposott utacskán.
A templom déli oldalán, magasan, gót betűs napóra, mutató nélküli számlálgatta a szűnni nem akaró időt.
Kiértek a régi vársáncok szélére, ahonnan már nem lehetett egy lépést se tenni előre, mert aki lépett volna, legurult volna a román földmívesek kutyaházas, disznóólas udvarába.
Megálltak s elnéztek a hegyek felé.
Tágas és fenséges volt a világ. Kevésnek és jámbornak tűnt benne a sok és kegyetlen ember.
Lelküket - mint a többi emberét - alantas és gyötrő gondolatok feküdték meg s eltiltották a szebb szárnyalástól. Lászlóra a környezet békéltető fensége mégis-mégis hathatott.
-Bori - fordult hozzá-bocsáss meg durvaságomért, de vallomásod az éjjel nem hagyott aludni.
Hiszen jól tudod, minden e vallomás hitelessége ellen szól!
- Először azt mond el, mit hallottal rólam, aztán majd én beszélek.
Megszoktam, -hogy aljas rágalmakkal illessenek...
- Rettenetes kimondani!- Valóban elszoktel egy katonával?
Tóduló könnyek homályában, remegő nyeldeklővel mondta. De megint inkább a düh remegtette s az elérzékenyedés.
Borika azonnal vágni szeretett volna valami szóval, de László most már nem hagyhatta abba. Három hétig volt vele. A szeretője volt! Bori a fejével olyan félkört írt le, mintha a mélységet akarta volna szemügyre venni maga előtt. Nagy volt benne a viaskodás. A simább megoldást kereste, noha női ösztöne és társadalmi iskolája azt javasolta, hogy népszerű kispolgári gesztussal vessen véget az egész komédiának.
A mélység, Bori fejmozdulata, tekintetének halálraszánt tűzése: megszólaltattak Lászlóban a tegnapi szózatot. Tátongó mélység Boris lábainál! Hirtelen karon ragadta s néhány lépéssel beljebb húzta a gyep felé. Borika kiragadta magát.
- Nem szégyelled magad? neked a tegnap, hogy ártatlan vagyok? Tudod jól, hogy nem hazudhat az ember ekkorát! S azt éppen nem kívánhatod tőlem, hogy itt, helyben bebizonyítsam... László szemét egészen elöntötte a könny. Lerogyott Bori elé a nedves földre s átkarolta á lábát.
- Borikám. Mindenségem! Kimondhatatlan hálás vagyok!
- Kelj fel szépen. Nem húszéves diák vagy. Még ha én tenném... megfordítva. De te!
-Elsároztad a nadrágod. A dorgáló hang egyre érzékenyebb formát öltött. ire László arca felemelketésében éhez ért, mindketten sírtak.
Most nem csókolóztak, csak erősen, erősen egymásra szorították széltől, könnytől kicsípett arcukat.
-Te most mit látsz- kérdezte Bori csendet és áhítatot törő szándékossággal, miközben, László válla felett, elnézett a város felé.
- Hát Te? Mondd te előbb!
- Én? - kérdezte Bori
- Látom a Feleket; rózsaszínű hó borítja s mintha kunyhók füstölögnének seprűs jegenyefák között. Alakok leskelődnek, szerszámokat igazítanak... De lehet, csak képzelődöm, s szamárság az egész.S azután? Bori folytatta.
- A Szent Mihály-templom tornyán aranylik a kereszt. S milyen sárga a város! Most az ó várból, valószínűleg a Barátok-templomából, felcsap egy galambcsapat s fontos küldetéssel megindul a Fellegvár felé... S te?
- A Szamost. Árad!- De a partján vöröslő fűzfák hajladoznak. Messze, a szemhatáron kéklenek a havasok, a nevüket, sajnos, még senki se mondta meg.. . Nem baj! Egyszer elmegyünk közéjük, oda, az alá a hegyes, fűrészes csúcs alá.. .
- Hm! Ha lehetne.
-Ki volt az a katona?- kérdezte László s mintha maga is megrémült volna saját szavától.
- S egyáltalán, hogy történt a história?
- Jól van. Megpróbálom elmondani. Csak a legfontosabbat.
Először is Paul nem volt olyan igazi román..
- Paul? Szóval Paul. Milyen Paul?
Barna. Barna Paul. Félig-meddig magyarnak mondhatta magát. De tizenöt éves korában katonaiskolába adták, s az édesanyja, aki magyar asszony volt, meghalt nemsokára. Mire kikerült, a katonaiskolából, húsz éves fejjel, alig beszélt már magyarul. De azért kereste a magyar társaságot. Egy zsúron ismerkedtünk meg, 1960 nyarán. Civilben volt s csak magyarul beszélt - nem tehetek róla, hogy magyarnak tartottam s beleszerettem. Amikor - még az napon - megtudtam, hogy román, - már nem tudtam visszaparancsolni érzelmeimet. Egész éjjel velem foglalkozott.
-Aztán? Mikor mélyült, azaz: mikor sötétedett el a dolog?
-ő, csak a múlt tavaszon. Egész télen a Kárpátokban volt. Leveleztünk, magyarul.
- S a szüleid mit szóltak ehhez a levelezéshez?
- Nem tartották komoly dolognak.
- Megvannak ezek a levelek?
- Sajnos! Elégettem őket.
- Furcsa.
- Egyáltalán nem furcsa. Amikor Tordáról hazavergődtem, az egész ügyet ki akartam irtani emlékezetemből. Semmi se emlékeztessen reá!
- Hogy kerültél Tordára?
- Megszöktem. Csak pár sorocskát hagytam hátra. Csak egy kézibőröndöt vittem magammal. Paul azt ígérte, hogy mindent vesz nekem. Gazdag fiú volt.
- Mikor történt a szökés?
- Az érettségi után néhány nappal.
-Szeretném pontról pontra ismerni a körülményeket.
- Ne félj. Mindent meg fogsz tudni. Amikor Tordán, a negyedik napon, elhatároztam, hogy nem esküszöm meg Paullal, hanem mihelyt lehet, hazakotródom, ott, annál az öreg magyarnál, aki aztán hazajuttatott, írtam a szüleimnek - elöljáróba - egy levelet.
Megkérdeztem: ilyen s ilyen dolgaim után visszafogadnának-é? A körülmények azután úgy alakultak, hogy a levelet magammal hozhattam haza; nem kellett rábízzam a postára.
- Hol az a levél? Bori kinyitotta a táskáját s egyetlen mozdulattal kivett belőle egy odakészítettnek tűnő, kicsi alakú levelet. A feltűnően parányi formátum kissé csalódottságot okozott Lászlónak.
Lászlónak tényleg olyan érzése volt hogy nem mond igazat a lány
- Itt van. Elolvashatod.. Én addig sétálok egyet a Kálvárián.
László a levelet szó nélkül vette át. Még szeme sarkából látta, hogy Bori sarkon fordul s megindul a kápolna felé. Kezében reszketett a levél, amikor olvasni kezdett.
Noha a levél olvastán fokról fokra szabadult meg a vészes gyanakvástól s a maga bajától elsodródva, egy hozzá egyre közelebb álló, s vele mind jobban összenövő lény egykori drámája remegtette lelke jobbik felét, szerelmes ébersége még mindig nem érte be annyival, amennyit megtudott, s amennyit -hála a levél őszinte kétségbeesést tükröző stílusának - el is hitt azonnal.
Hogy is volt csak? - vette számba a most olvasottakat, s szeme meg-megállapodott a lila tintás levél egy-egy pontján.
Lássuk csak: az első nap, Tordán, Paullal, közvetlen a szökés után. Már aznap megesküdtek volna -de ki állt volna szóba velük minden iratok és tanúk nélkül.
Ezt elfogadom. De kérdés: nem használta-e fel Paul ezt a hangulatot Borinak esküvő előtti megszerzésére? Nem tett vajon rt egy kis előlegre nagy várás mivoltában?
Ha nem, - akkor minden bizonnyal az alkalom-hiánynak, az állandó zsúfoltságnak köszönhető. De menjünk tovább. Este Paul ,- mivelhogy sürgősen a hadügyminisztériumba rendelték, - repülőgépen Bukarestbe utazott, azzal, hogy majd megtelefonálja, vagy megsürgönyözi, mikor jöhet vissza. A vonatok zsúfoltak, mindenhol a ballagások a felvételiző sok diák ,szülők a városban, .
Diákok vígan tódultak az egyetemek fele .. Borika egy özvegynél kap szállást, félig meddig ismerős asszonynál. Tizenkét óra felé a város csendesedik. Hatodmagával elalszik egy rossz levegősszobában. Korán ébrednek. . . Nem bírja sokáig: a sok szuszogó lányokat A paplan alatt elkezd zokogni. Valamelyik egy félcipőt sújt hozzá, mire ő felugrik, összekapdossa cókmókját s kirohan a szobából. Már akkor irtózatosan megbánta oktalan cselekedetét. Mi lesz vele ebben a bolond világban? Elég lesz-e Paul szerelme ahhoz, hogy kellemetlenségek végtelen sorozatát egy életen át viselhesse?
,-Bár ne is születtem volna erre a világra.Az udvar végében kicsi padot s malomkő-asztalt talál. Oda letelepszik s magához csalogatja a szomszéd galambjait. Szavát mintha értenék, felszállanak az öreg kőlapra s csipegetik a tenyerét. Sírva motyog hozzá kis galambok.
A diáklányok felkerekednek, úgy délfelé, s elindulnak beiratkozni az egyetemekre. A következő éjszakát egyedül tölti ugyanabban a szobában. Alig hunyhatja le a szemét a sok sírástól. Most jut eszébe először, hogy el kéne magától dobja az életet... Másnap reggel sürgönyt kap: Paul holnap délután érkezik. ,-Mintha saját halálos ítéletemet olvastam volna. Talán meg is halt volna a rémülettől, ha nem rohan azonnal a postára s fel nem adja a következő tartalmú sürgönyt Paulnak Már ne gyere mert otthon leszek addig .
László ebből csak az első két szót értette meg, de ez is elég volt neki. A lényegest úgyis tudta.
Ugyszolvánudta, mit csinál, ösztöne igazította erre-arra, agya, szelleme tán nem is működött. Nem volt benne semmi izgalom, semmi fájdalom. Rajta kívül álló hatalmas erők irányították lépéseit. A hazatalálás biztos reménységével csatangolt az utcákon.
Egyszer csak egy széles, poros utcába ért. Az emeletes házak elfogytak s földszintes, kertes házikók következtek, olyanok, amilyenek Kolozsvárt az Árpád-utcában, vagy a Monostori-úton láthatók. Egy lehasogatott deszkakerítés előtt megállt. Bekukucskált a virágos, gyümölcsfás udvarba. Odabent nagy szakállú, széles arcú öregembert pillantott meg; hosszú selyem-kabátja volt, fején megviselt taplósapka. A ribiszke bokrok között matatott. A fák tövében réges-rég, talán még a rómaiak idejéből való oszlopdarabok és sírkövek, északi oldalukon zöld moha, s a ház homlokzatán négyszegletes hézag a vakolatban: mintha valami emléktábla lehetett volna ottan, vadszőlő levelek árnyékában..
.,-Hirtelen azt hittem, hogy a túlvilágon vagyok s ez a jóságos öreg bácsi a nagyapám.,- Csak állt-álldogált s megbabonázva figyelte az öregember csendes kertészkedését. Néha-néha akkorát sóhajtott az öreg, mintha kedves halottja sírján gyomlált volna. Addig-addig ácsorgott, míg a dús növényzetű udvar öreg kertésze fel nem pillantott s a kerítés arasznyi repedésében meg nem látta az ő bánatos bámészkodó ábrázatát.
- Mivel szolgálhatnék, leányom, szólalt meg az öregember szép öblös hangon
Nem jött ki hang a torkán. De a keze már a kerítés kiskapujának hideg vaskilincsét szorította-benyitott. Hangtalanul rogyott le az öreg elé a , hűvös kerti földre. Az öreg,-akár valami mesében, - lehajolt hozzá, fejére tette nagy, meleg kezét s így szólt:
- Mondd el, mi nyomja lelkedet, leányom?
S akkor, úgy, a földön (hiába igyekezett felemelni a jó öreg) mindent, mindent, apróra elmondott neki. S még azt sem tudta, kicsoda, milyen tisztet tölt be a tordai lakosok életében, s máris úgy kért tőle bocsánatot, mintha maga a varos királya lett volna. S az öreg megbocsátott. Felemelte, megcsókolta homlokát s így szólt:
Az Ur visszavezérelte eltévedt bárányát az ő nyájába, fiam! Nemsokára könnyes-meleg tekintetű öreg néni topogott elő a vadszőlővel árnyékolt, fehér oszlopos tornácról s amikor megtudta, milyen ük akadt, nagy szeretettel invitálta be a szobába. Hatalmas támlájú, mennyezetes díványra fektették s tejet, szép fehér kenyeret hoztak neki. Azután magára hagyták. Amikor kábult álmából felébredt,- vagy inkább: magához tért, - már este volt.
S most itt vagyok - zárult a levél, - Nektek írók, drága Szüleim s tudom, hogy ti megbocsáttok. Ha az Úr megengedi, egy-két nap múlva, vagy még hamarább is, viszontlátjuk egymást. Tékozló, elhagyatott leányotok. Tordán, 1962. szeptember 14-én.
László csak szorongatta a levelet, hogy el ne kapja tőle a szél (ezt az értékes okmányt) s azon volt, hogy most mindjárt kérdezősködni kezd. Mi történt aztán, hogy mégse kellett feladnia? Gyanús és homályos dolog. Igaz-e valóban, hogy akkor s a fenti körülmények között íródott? Hátha csak a magát tisztára mosni szándékozó, megtévedt s kicsit későn jó útra tért lélek csalása, szellemi hymen-pótlás? Szemét nedvesség öntötte el: a szél csípősödni kezdett, mert egyre alacsonyabbra hengeredett a nap. Benyúlt a kabátja belső zsebébe zsebkendőért. Ahogy a zsebkendőt szeméhez emelné, porondszemektől meg-meg csillanó fekete selyem-darab hull az ölébe. Dédanyja, Domokos Zsuzsanna halotti ruhája! Utána hajol, kesztyűs kezébe fogja, tapogatja, vizsgálgatja. S egyszerre az egész temetés, a téli Házsongárdi temető hangulata, a varjútornádó, a rokonság összeverődött csapata - s főleg Borika, a szegett fejű, hamvas leányalak látványa, a megismerkedés íze, az első Bori arca megelevenedik előtte.
Borika!Bori!, - szeretné kiáltani ,- de hallgat, egyelőre csak a halál látta ruhadarabnak beszél. Az ő dédanyjának, Domokos Ágnes húgának halotti ruhája! Ebben vált ő a Házsongárd porává, erdélyi földdé. Bori, az ő véréből való vér, itt lüktet valahol a közelben, tavaszi szenvedésben, szerelemben. El és szenved, szenved és örül s öntudatlan álmodozásban közeledik ő is a Házsongárdi földbe...-Bori ! Borikám!, -kiáltja el magát s felszökik a kőről, fekete szalagját lobogtatja s ide-oda kapdossa fejét a vöröslő napfényben.
— Bori !Nem hallod,- kiáltozza
- hol vagy?,- s előre szalad a templomig. A napórát is megkérdezi villanó szemével: hátha megmutatja, merre ment. De sem árnyék, sem Bori. Még előbbre fut tehát. Ott áll a leány a Szentes-kripta tövében s tekintetét háborítást nem tűrő álmélkodásban tapasztja az immár soha ki nem nyitható vasajtóra. Mögötte, sárgás épületfoltjaival és kékes tetőivel, lilás fényben ott ékeskedik a város.
László elébe áll. Szúrósan, a bolondok lihegő követelődzésével ragadja meg a vállát s elébe tartja azt a szalagot
- Megesküszöl-e? Bori rándít egyet magán, s úgy áll ott tovább, mintha nem is hallotta volna. Esküdj meg erre! Bori e megakad a fekete folton. Most mar álmélkodással néz, László arcába. S bólint:, - Láttam, amikor lehajoltál érette.
- Megesküszöl-e rá, hogy amit a leveledből megtudtam, színigaz? Tedd rá a kezed!
S Ágnes szertartásosan lehúzza kesztyűjét s tenyerét gyengéden ráborítja a fekete szalagra. -Megesküszöm!
László gyorsan a karjába kapja s eszeveszett örömmel suttog az,-Ugye, megbocsátasz? Muszáj volt ezen is túlesnünk! Ugye nem haragszol! Te édesség! ígérem, többet sohasem kínozlak! Bori is csupa hála. Csókkal borítja László arcát. - Milyen csudálatos dolog! Amikor észrevettem, hogy felveszed a ruhadarabot s beletetted a zsebkendődbe, mintha megéreztem volna, hogy lesz még ennek valami szerepe az életemben! Add ide nekem, hogy ezentúl én vigyázzak reá! Megkapja. Kinyitja táskáját s beleteszi egy rekeszbe. Aztán elgondolkozva csókolja meg László szemét s így szól:
-Alapjában véve egy kicsit mind a ketten bolondok vagyunk. Baj is az! A világ legboldogabb bolondja vagyok! S egymás nyakába borultak
Pedig az esküvőt Bori huszonkettedik születésnapjára, május 12-re tűzték volt ki s a kelengye - ha egyáltalán lehet még a mai világban kelengyéről beszélni- nagyjában együtt volt. S főleg: ők voltak együtt. Majd meghaltak már egymásért.
Modern bérházban, központhoz közel, kétszobás, összkomfortos központi fűtéses lakás kiadó. Érdeklődni: Árpád-utca 1.sz./c alatt, Szallaynál.Miután az adatokat feljegyezte, László bedobta az újságot egy pincelyukba s rohantak a helyszín felé. Modern bérház! Központi fűtés! Nagy vívmány Kolozsvárt! ,-mondogatták s megint tökéletesen optimisták voltak. Most, vagy soha gondolták, mint már vagy tízszer is ezelőtt. Az Árpád-utca 1/c számú ház zöldes szürke tömegével úgy komorlott az apró házacskák sorában, mint elrekedt autó a birkanyájban. Nagy vágású, négyszögletes ablakok tekintettek az utcára s ravasz falmélyedések igyekeztek rajta befelé kormányozni a Napot. A kaputól jobbra s balra tekintélyes friss-zománcú táblákon Steiner, Bara, Kormos és Szallay nevek tündököltek: fogászok, ügyvédek és lélekgyógyászok cégek.. Lászlóban a nagy lelkesedés hirtelen, egyetlen lapos pislantással elaludt. Amikor Borira nézett, észrevette, hogy ő sem az előbbi, szemlesütve, zavart fintorral az arcán, idegenszerűen mendegélt mellette á kapualjban. Az első lépcsőkanyarodásnál László egy pillanatra szédülésszerű érzés csomójaként, azt hitte, hogy mindez máshol történik vele. A háznak kellemetlenül nagyvárosi szaga volt.
Becsengettek. Kövér öregasszony dugta ki a fejét s meglazította a belső biztosító láncot.
- A lakást, kérem. Bementek. Az előszobában fojtó ételszag fogadta őket. Azonban beljebb, Szallay szobájában erős Darling-illat s valami szoba-virágtól származó növényi levegő. Köröskörül csőbútor és kerámia. A falon két arckép s ugyanannyi akt: mind-mind évezredünk tizedik százada harmadik tizedének modorában. Tanácstalanul álldogáltak. Végre előkerült Szallay tatkoztak. A hirdetett lakás éppen egy emelettel feljebb volt. Szallay ssékelte őket s már-már megindult a kis expedíció. De akkor történt valami. Bori hirtelen belekapaszkodott László karjába, megszorította s arcáról zavart és rémületet osztva, ennyit mondott:-
Ne! Valami tévedés van a dologban!
-Nem értelek! Micsoda tévedésről beszélsz? Szallay ította két rózsaszín tenyerét s ajakát lebiggyesztette:
- Ahogy önök gondolják? Nem? Szabadkoztak. László igyekezett engedékenyen viselkedni. Bori arca akkora zavart árult el, hogy feleslegesnek találta itt a magyarázkodást.
Szallay dühösen csapta be mögöttük az ajtót.
- Mi történt veled?-fordult Borihoz László.
-Valami rettenetes! De már túl vagyok a megdöbbenésen. Csak nem gondolod, hogy beköltözöm Paul volt lakásába. László sokáig hallgatott. Arca megkövesedett s felöltötte azt a gyomorba- érzett búskomor jelleget, amely talán akkor jelent meg először rajta, amikor barátja elkottyantotta Borika históriáját. A képzelődésnek és gyanúsításnak ismert képleteiben vonta magában ismét kérdőre Borika múltját. Honnan tudja, hogy éppen ez volt Paul lakása? Biztosan gyakran megfordult ottan! Irtózatos?! S most azért nem akart egy istennek se felmenni, mert rettegett az emlékeitől.
Úristen, hát sohasem lesz vége? Eszébe jutott a nagynénije amikor beteg volt. ; akkoriban lelkét sohasem érezte, fajdalmot nem ismert - csak a teste élt. Most minden szenvedésért Borit okolta. De nem szólt semmit! Úgyis tudja Bori, mit mondana, ha mondana. Egyszer csak felnézett. A szeme sarkába belesárgálló falak, a járda hepehupái olyan ismerősek voltak! Egy téli este fakó színei s enyészetes szaga ébredezett emlékezetében. S a szép tavaszi este langyos bársonyából ő mégis ebbe akart mostan beletemetkezni: úgy tűnt neki, mintha akkor boldog lett volna! Ott torpant meg éppen Biri néni házának kapujában. Az előbb, amikor lakás-kereső lelkendezésükben erre mentek, tökéletesen megfeledkeztek róla. Bori tekintete ösztönös alkalmazkodással követte Lászlóét. S megrettent, amikor szikrázó pupillájába belenézett. Olyan volt, mintha kamasz fejjel ördöngösséget játszott volna. Diadalmas fenyegetőzés és boldog káröröm csillogott belőle. Bori szeme megindult a különös tűzés irányában s azonnal meg is találta László tekintetének célpontját. A régi háznak egyik utcai ablakában egy fűzet lapjára cirkalmazott irással ez a hirdetés állott: Kétszobás, konyhás modernizált lakás május elsejére kiadó. Érdeklődni itt bent a házban.
Mögötte, az alacsony szoba homályából két tenyérnyi begónialevelek lilultak, ezüstösen s az egyik ablakpárkányon bajuszát pederte egy pirostarka macska.
László- mintha csak az előbbi karon ragadást akarta volna visszaadni - belekarolt Boriba és se szó, se beszéd, vitte be a Biri nénje ház takaros ház küszöbű kapuján.
- Megbolondultál? - tátogott Bori s hagyta, hogy húzzák. A tornácajtó előtt még egyszer tiltakozott.
- Elment a szép eszed?
De aztán véletlenül meglátta a régi kútkáva virágágyását s feje felett virágot havazó szurokfekete-kérgű cseresznyefát. A veteményeskertecskében öklömnyi palánták feseltek s az eperfák aljában, köröskörül, tarka csapatban nyílt a sok tulipán. Hátul, az udvar fészeres részén, kicsi bárány csilingelt a porolóhoz kötve. László hatalmasan bezörgetett. Biri néni nemsokára előtopogott
,-Tik vagytok, lelkem gyermekeim? Be szép, hogy boldogságotokban nem feledkeztek meg a boldogtalanról! Na, gyertek, gyertek... László hirtelen úgy megölelte,'hogy mondókája azonnal abbamaradt. Nagy nehezen megszólalt:
- Még nekem is juttatsz?- Mi ütött beléd?
- Semmi,- felelte László s előrement. A tornácajtó becsapódott mögöttük; eltűntek a Biri nénje házába.[W.B.]
A Gazdasági Akadémia feletti dombokról gyakorlatozó katonaság durrogtatása hallatszott - mintha, tavasszal, valami farsangolók szüreti mulatságot rendeztek volna.
László ott álldogált a volt Magyar Konzulátus épülete előtt s Borit várta. Tegnap, vacsora után, szorongó lélekkel ugyan - de némi bizakodást sejtető hangulatban állapodtak meg ebben a nagyobb szabású sétában. Négy óra volt. Bori nemsokára fel is bukkant a Horea -utca sarkán.
László megint a krízis előtti napok stílusában igyekezett tartani magát. Pedig olyan rossz éjszakája volt, hogy azt hitte: nem virrad meg ép elmével erre a napra. Mindebből valami gomolygó bosszú-rém rekedt meg a lelkében s alig várta az alkalmat, hogy sanyargassa a lányt.
- Hogy aludtál? - kérdezte Bori, olyan művészien, mintha nem lett volna benne semmi célzás. -Köszönöm, sehogy - morgott László s elnézett a szemben lévő ház kéménye felé.
- Mit álmodtál?- Köszönöm, semmit.
Azaz: álmodtam - de nem volna tanácsos elmondani.
- Remélem, kitekerted a nyakamat? Féloldalról, huncutul sandított reá.
- Hogy tud valaki ilyen végtelenül tragikus dologból tréfát csinálni. Mérgesen nézett reá s mindjárt el is kapta a fejét. Több szó aztán nem is esett közöttük. Némán várták,az autóbuszt, hogy felkapaszkodjanak s a Kálváriáig le se szálljanak. László kegyetlen leleményességgel készítette magában a további kínzásos vallatáshoz szükséges keresztkérdéseket. Borika arcáról tisztaság s a veszedelmekkel szembenéző bátorság, elszántság tükröződött. A Kálvária kerítésénél pénzzel játszottak korán iskolás gyerekek.Egy adon ábát lógató, töpörödött öregasszony tartotta a markát s románul kunyorált alamizsnát. A havasokról vékony szellő csapkodott s az első idei bárányfellegeket terelgette álmatagon a város felé.
Végigmentek a kidőlt-bedőlt sírkövek és elsüllyedt kripták között taposott utacskán.
A templom déli oldalán, magasan, gót betűs napóra, mutató nélküli számlálgatta a szűnni nem akaró időt.
Kiértek a régi vársáncok szélére, ahonnan már nem lehetett egy lépést se tenni előre, mert aki lépett volna, legurult volna a román földmívesek kutyaházas, disznóólas udvarába.
Megálltak s elnéztek a hegyek felé.
Tágas és fenséges volt a világ. Kevésnek és jámbornak tűnt benne a sok és kegyetlen ember.
Lelküket - mint a többi emberét - alantas és gyötrő gondolatok feküdték meg s eltiltották a szebb szárnyalástól. Lászlóra a környezet békéltető fensége mégis-mégis hathatott.
-Bori - fordult hozzá-bocsáss meg durvaságomért, de vallomásod az éjjel nem hagyott aludni.
Hiszen jól tudod, minden e vallomás hitelessége ellen szól!
- Először azt mond el, mit hallottal rólam, aztán majd én beszélek.
Megszoktam, -hogy aljas rágalmakkal illessenek...
- Rettenetes kimondani!- Valóban elszoktel egy katonával?
Tóduló könnyek homályában, remegő nyeldeklővel mondta. De megint inkább a düh remegtette s az elérzékenyedés.
Borika azonnal vágni szeretett volna valami szóval, de László most már nem hagyhatta abba. Három hétig volt vele. A szeretője volt! Bori a fejével olyan félkört írt le, mintha a mélységet akarta volna szemügyre venni maga előtt. Nagy volt benne a viaskodás. A simább megoldást kereste, noha női ösztöne és társadalmi iskolája azt javasolta, hogy népszerű kispolgári gesztussal vessen véget az egész komédiának.
A mélység, Bori fejmozdulata, tekintetének halálraszánt tűzése: megszólaltattak Lászlóban a tegnapi szózatot. Tátongó mélység Boris lábainál! Hirtelen karon ragadta s néhány lépéssel beljebb húzta a gyep felé. Borika kiragadta magát.
- Nem szégyelled magad? neked a tegnap, hogy ártatlan vagyok? Tudod jól, hogy nem hazudhat az ember ekkorát! S azt éppen nem kívánhatod tőlem, hogy itt, helyben bebizonyítsam... László szemét egészen elöntötte a könny. Lerogyott Bori elé a nedves földre s átkarolta á lábát.
- Borikám. Mindenségem! Kimondhatatlan hálás vagyok!
- Kelj fel szépen. Nem húszéves diák vagy. Még ha én tenném... megfordítva. De te!
-Elsároztad a nadrágod. A dorgáló hang egyre érzékenyebb formát öltött. ire László arca felemelketésében éhez ért, mindketten sírtak.
Most nem csókolóztak, csak erősen, erősen egymásra szorították széltől, könnytől kicsípett arcukat.
-Te most mit látsz- kérdezte Bori csendet és áhítatot törő szándékossággal, miközben, László válla felett, elnézett a város felé.
- Hát Te? Mondd te előbb!
- Én? - kérdezte Bori
- Látom a Feleket; rózsaszínű hó borítja s mintha kunyhók füstölögnének seprűs jegenyefák között. Alakok leskelődnek, szerszámokat igazítanak... De lehet, csak képzelődöm, s szamárság az egész.S azután? Bori folytatta.
- A Szent Mihály-templom tornyán aranylik a kereszt. S milyen sárga a város! Most az ó várból, valószínűleg a Barátok-templomából, felcsap egy galambcsapat s fontos küldetéssel megindul a Fellegvár felé... S te?
- A Szamost. Árad!- De a partján vöröslő fűzfák hajladoznak. Messze, a szemhatáron kéklenek a havasok, a nevüket, sajnos, még senki se mondta meg.. . Nem baj! Egyszer elmegyünk közéjük, oda, az alá a hegyes, fűrészes csúcs alá.. .
- Hm! Ha lehetne.
-Ki volt az a katona?- kérdezte László s mintha maga is megrémült volna saját szavától.
- S egyáltalán, hogy történt a história?
- Jól van. Megpróbálom elmondani. Csak a legfontosabbat.
Először is Paul nem volt olyan igazi román..
- Paul? Szóval Paul. Milyen Paul?
Barna. Barna Paul. Félig-meddig magyarnak mondhatta magát. De tizenöt éves korában katonaiskolába adták, s az édesanyja, aki magyar asszony volt, meghalt nemsokára. Mire kikerült, a katonaiskolából, húsz éves fejjel, alig beszélt már magyarul. De azért kereste a magyar társaságot. Egy zsúron ismerkedtünk meg, 1960 nyarán. Civilben volt s csak magyarul beszélt - nem tehetek róla, hogy magyarnak tartottam s beleszerettem. Amikor - még az napon - megtudtam, hogy román, - már nem tudtam visszaparancsolni érzelmeimet. Egész éjjel velem foglalkozott.
-Aztán? Mikor mélyült, azaz: mikor sötétedett el a dolog?
-ő, csak a múlt tavaszon. Egész télen a Kárpátokban volt. Leveleztünk, magyarul.
- S a szüleid mit szóltak ehhez a levelezéshez?
- Nem tartották komoly dolognak.
- Megvannak ezek a levelek?
- Sajnos! Elégettem őket.
- Furcsa.
- Egyáltalán nem furcsa. Amikor Tordáról hazavergődtem, az egész ügyet ki akartam irtani emlékezetemből. Semmi se emlékeztessen reá!
- Hogy kerültél Tordára?
- Megszöktem. Csak pár sorocskát hagytam hátra. Csak egy kézibőröndöt vittem magammal. Paul azt ígérte, hogy mindent vesz nekem. Gazdag fiú volt.
- Mikor történt a szökés?
- Az érettségi után néhány nappal.
-Szeretném pontról pontra ismerni a körülményeket.
- Ne félj. Mindent meg fogsz tudni. Amikor Tordán, a negyedik napon, elhatároztam, hogy nem esküszöm meg Paullal, hanem mihelyt lehet, hazakotródom, ott, annál az öreg magyarnál, aki aztán hazajuttatott, írtam a szüleimnek - elöljáróba - egy levelet.
Megkérdeztem: ilyen s ilyen dolgaim után visszafogadnának-é? A körülmények azután úgy alakultak, hogy a levelet magammal hozhattam haza; nem kellett rábízzam a postára.
- Hol az a levél? Bori kinyitotta a táskáját s egyetlen mozdulattal kivett belőle egy odakészítettnek tűnő, kicsi alakú levelet. A feltűnően parányi formátum kissé csalódottságot okozott Lászlónak.
Lászlónak tényleg olyan érzése volt hogy nem mond igazat a lány
- Itt van. Elolvashatod.. Én addig sétálok egyet a Kálvárián.
László a levelet szó nélkül vette át. Még szeme sarkából látta, hogy Bori sarkon fordul s megindul a kápolna felé. Kezében reszketett a levél, amikor olvasni kezdett.
Noha a levél olvastán fokról fokra szabadult meg a vészes gyanakvástól s a maga bajától elsodródva, egy hozzá egyre közelebb álló, s vele mind jobban összenövő lény egykori drámája remegtette lelke jobbik felét, szerelmes ébersége még mindig nem érte be annyival, amennyit megtudott, s amennyit -hála a levél őszinte kétségbeesést tükröző stílusának - el is hitt azonnal.
Hogy is volt csak? - vette számba a most olvasottakat, s szeme meg-megállapodott a lila tintás levél egy-egy pontján.
Lássuk csak: az első nap, Tordán, Paullal, közvetlen a szökés után. Már aznap megesküdtek volna -de ki állt volna szóba velük minden iratok és tanúk nélkül.
Ezt elfogadom. De kérdés: nem használta-e fel Paul ezt a hangulatot Borinak esküvő előtti megszerzésére? Nem tett vajon rt egy kis előlegre nagy várás mivoltában?
Ha nem, - akkor minden bizonnyal az alkalom-hiánynak, az állandó zsúfoltságnak köszönhető. De menjünk tovább. Este Paul ,- mivelhogy sürgősen a hadügyminisztériumba rendelték, - repülőgépen Bukarestbe utazott, azzal, hogy majd megtelefonálja, vagy megsürgönyözi, mikor jöhet vissza. A vonatok zsúfoltak, mindenhol a ballagások a felvételiző sok diák ,szülők a városban, .
Diákok vígan tódultak az egyetemek fele .. Borika egy özvegynél kap szállást, félig meddig ismerős asszonynál. Tizenkét óra felé a város csendesedik. Hatodmagával elalszik egy rossz levegősszobában. Korán ébrednek. . . Nem bírja sokáig: a sok szuszogó lányokat A paplan alatt elkezd zokogni. Valamelyik egy félcipőt sújt hozzá, mire ő felugrik, összekapdossa cókmókját s kirohan a szobából. Már akkor irtózatosan megbánta oktalan cselekedetét. Mi lesz vele ebben a bolond világban? Elég lesz-e Paul szerelme ahhoz, hogy kellemetlenségek végtelen sorozatát egy életen át viselhesse?
,-Bár ne is születtem volna erre a világra.Az udvar végében kicsi padot s malomkő-asztalt talál. Oda letelepszik s magához csalogatja a szomszéd galambjait. Szavát mintha értenék, felszállanak az öreg kőlapra s csipegetik a tenyerét. Sírva motyog hozzá kis galambok.
A diáklányok felkerekednek, úgy délfelé, s elindulnak beiratkozni az egyetemekre. A következő éjszakát egyedül tölti ugyanabban a szobában. Alig hunyhatja le a szemét a sok sírástól. Most jut eszébe először, hogy el kéne magától dobja az életet... Másnap reggel sürgönyt kap: Paul holnap délután érkezik. ,-Mintha saját halálos ítéletemet olvastam volna. Talán meg is halt volna a rémülettől, ha nem rohan azonnal a postára s fel nem adja a következő tartalmú sürgönyt Paulnak Már ne gyere mert otthon leszek addig .
László ebből csak az első két szót értette meg, de ez is elég volt neki. A lényegest úgyis tudta.
Ugyszolvánudta, mit csinál, ösztöne igazította erre-arra, agya, szelleme tán nem is működött. Nem volt benne semmi izgalom, semmi fájdalom. Rajta kívül álló hatalmas erők irányították lépéseit. A hazatalálás biztos reménységével csatangolt az utcákon.
Egyszer csak egy széles, poros utcába ért. Az emeletes házak elfogytak s földszintes, kertes házikók következtek, olyanok, amilyenek Kolozsvárt az Árpád-utcában, vagy a Monostori-úton láthatók. Egy lehasogatott deszkakerítés előtt megállt. Bekukucskált a virágos, gyümölcsfás udvarba. Odabent nagy szakállú, széles arcú öregembert pillantott meg; hosszú selyem-kabátja volt, fején megviselt taplósapka. A ribiszke bokrok között matatott. A fák tövében réges-rég, talán még a rómaiak idejéből való oszlopdarabok és sírkövek, északi oldalukon zöld moha, s a ház homlokzatán négyszegletes hézag a vakolatban: mintha valami emléktábla lehetett volna ottan, vadszőlő levelek árnyékában..
.,-Hirtelen azt hittem, hogy a túlvilágon vagyok s ez a jóságos öreg bácsi a nagyapám.,- Csak állt-álldogált s megbabonázva figyelte az öregember csendes kertészkedését. Néha-néha akkorát sóhajtott az öreg, mintha kedves halottja sírján gyomlált volna. Addig-addig ácsorgott, míg a dús növényzetű udvar öreg kertésze fel nem pillantott s a kerítés arasznyi repedésében meg nem látta az ő bánatos bámészkodó ábrázatát.
- Mivel szolgálhatnék, leányom, szólalt meg az öregember szép öblös hangon
Nem jött ki hang a torkán. De a keze már a kerítés kiskapujának hideg vaskilincsét szorította-benyitott. Hangtalanul rogyott le az öreg elé a , hűvös kerti földre. Az öreg,-akár valami mesében, - lehajolt hozzá, fejére tette nagy, meleg kezét s így szólt:
- Mondd el, mi nyomja lelkedet, leányom?
S akkor, úgy, a földön (hiába igyekezett felemelni a jó öreg) mindent, mindent, apróra elmondott neki. S még azt sem tudta, kicsoda, milyen tisztet tölt be a tordai lakosok életében, s máris úgy kért tőle bocsánatot, mintha maga a varos királya lett volna. S az öreg megbocsátott. Felemelte, megcsókolta homlokát s így szólt:
Az Ur visszavezérelte eltévedt bárányát az ő nyájába, fiam! Nemsokára könnyes-meleg tekintetű öreg néni topogott elő a vadszőlővel árnyékolt, fehér oszlopos tornácról s amikor megtudta, milyen ük akadt, nagy szeretettel invitálta be a szobába. Hatalmas támlájú, mennyezetes díványra fektették s tejet, szép fehér kenyeret hoztak neki. Azután magára hagyták. Amikor kábult álmából felébredt,- vagy inkább: magához tért, - már este volt.
S most itt vagyok - zárult a levél, - Nektek írók, drága Szüleim s tudom, hogy ti megbocsáttok. Ha az Úr megengedi, egy-két nap múlva, vagy még hamarább is, viszontlátjuk egymást. Tékozló, elhagyatott leányotok. Tordán, 1962. szeptember 14-én.
László csak szorongatta a levelet, hogy el ne kapja tőle a szél (ezt az értékes okmányt) s azon volt, hogy most mindjárt kérdezősködni kezd. Mi történt aztán, hogy mégse kellett feladnia? Gyanús és homályos dolog. Igaz-e valóban, hogy akkor s a fenti körülmények között íródott? Hátha csak a magát tisztára mosni szándékozó, megtévedt s kicsit későn jó útra tért lélek csalása, szellemi hymen-pótlás? Szemét nedvesség öntötte el: a szél csípősödni kezdett, mert egyre alacsonyabbra hengeredett a nap. Benyúlt a kabátja belső zsebébe zsebkendőért. Ahogy a zsebkendőt szeméhez emelné, porondszemektől meg-meg csillanó fekete selyem-darab hull az ölébe. Dédanyja, Domokos Zsuzsanna halotti ruhája! Utána hajol, kesztyűs kezébe fogja, tapogatja, vizsgálgatja. S egyszerre az egész temetés, a téli Házsongárdi temető hangulata, a varjútornádó, a rokonság összeverődött csapata - s főleg Borika, a szegett fejű, hamvas leányalak látványa, a megismerkedés íze, az első Bori arca megelevenedik előtte.
Borika!Bori!, - szeretné kiáltani ,- de hallgat, egyelőre csak a halál látta ruhadarabnak beszél. Az ő dédanyjának, Domokos Ágnes húgának halotti ruhája! Ebben vált ő a Házsongárd porává, erdélyi földdé. Bori, az ő véréből való vér, itt lüktet valahol a közelben, tavaszi szenvedésben, szerelemben. El és szenved, szenved és örül s öntudatlan álmodozásban közeledik ő is a Házsongárdi földbe...-Bori ! Borikám!, -kiáltja el magát s felszökik a kőről, fekete szalagját lobogtatja s ide-oda kapdossa fejét a vöröslő napfényben.
— Bori !Nem hallod,- kiáltozza
- hol vagy?,- s előre szalad a templomig. A napórát is megkérdezi villanó szemével: hátha megmutatja, merre ment. De sem árnyék, sem Bori. Még előbbre fut tehát. Ott áll a leány a Szentes-kripta tövében s tekintetét háborítást nem tűrő álmélkodásban tapasztja az immár soha ki nem nyitható vasajtóra. Mögötte, sárgás épületfoltjaival és kékes tetőivel, lilás fényben ott ékeskedik a város.
László elébe áll. Szúrósan, a bolondok lihegő követelődzésével ragadja meg a vállát s elébe tartja azt a szalagot
- Megesküszöl-e? Bori rándít egyet magán, s úgy áll ott tovább, mintha nem is hallotta volna. Esküdj meg erre! Bori e megakad a fekete folton. Most mar álmélkodással néz, László arcába. S bólint:, - Láttam, amikor lehajoltál érette.
- Megesküszöl-e rá, hogy amit a leveledből megtudtam, színigaz? Tedd rá a kezed!
S Ágnes szertartásosan lehúzza kesztyűjét s tenyerét gyengéden ráborítja a fekete szalagra. -Megesküszöm!
László gyorsan a karjába kapja s eszeveszett örömmel suttog az,-Ugye, megbocsátasz? Muszáj volt ezen is túlesnünk! Ugye nem haragszol! Te édesség! ígérem, többet sohasem kínozlak! Bori is csupa hála. Csókkal borítja László arcát. - Milyen csudálatos dolog! Amikor észrevettem, hogy felveszed a ruhadarabot s beletetted a zsebkendődbe, mintha megéreztem volna, hogy lesz még ennek valami szerepe az életemben! Add ide nekem, hogy ezentúl én vigyázzak reá! Megkapja. Kinyitja táskáját s beleteszi egy rekeszbe. Aztán elgondolkozva csókolja meg László szemét s így szól:
-Alapjában véve egy kicsit mind a ketten bolondok vagyunk. Baj is az! A világ legboldogabb bolondja vagyok! S egymás nyakába borultak
Pedig az esküvőt Bori huszonkettedik születésnapjára, május 12-re tűzték volt ki s a kelengye - ha egyáltalán lehet még a mai világban kelengyéről beszélni- nagyjában együtt volt. S főleg: ők voltak együtt. Majd meghaltak már egymásért.
Modern bérházban, központhoz közel, kétszobás, összkomfortos központi fűtéses lakás kiadó. Érdeklődni: Árpád-utca 1.sz./c alatt, Szallaynál.Miután az adatokat feljegyezte, László bedobta az újságot egy pincelyukba s rohantak a helyszín felé. Modern bérház! Központi fűtés! Nagy vívmány Kolozsvárt! ,-mondogatták s megint tökéletesen optimisták voltak. Most, vagy soha gondolták, mint már vagy tízszer is ezelőtt. Az Árpád-utca 1/c számú ház zöldes szürke tömegével úgy komorlott az apró házacskák sorában, mint elrekedt autó a birkanyájban. Nagy vágású, négyszögletes ablakok tekintettek az utcára s ravasz falmélyedések igyekeztek rajta befelé kormányozni a Napot. A kaputól jobbra s balra tekintélyes friss-zománcú táblákon Steiner, Bara, Kormos és Szallay nevek tündököltek: fogászok, ügyvédek és lélekgyógyászok cégek.. Lászlóban a nagy lelkesedés hirtelen, egyetlen lapos pislantással elaludt. Amikor Borira nézett, észrevette, hogy ő sem az előbbi, szemlesütve, zavart fintorral az arcán, idegenszerűen mendegélt mellette á kapualjban. Az első lépcsőkanyarodásnál László egy pillanatra szédülésszerű érzés csomójaként, azt hitte, hogy mindez máshol történik vele. A háznak kellemetlenül nagyvárosi szaga volt.
Becsengettek. Kövér öregasszony dugta ki a fejét s meglazította a belső biztosító láncot.
- A lakást, kérem. Bementek. Az előszobában fojtó ételszag fogadta őket. Azonban beljebb, Szallay szobájában erős Darling-illat s valami szoba-virágtól származó növényi levegő. Köröskörül csőbútor és kerámia. A falon két arckép s ugyanannyi akt: mind-mind évezredünk tizedik százada harmadik tizedének modorában. Tanácstalanul álldogáltak. Végre előkerült Szallay tatkoztak. A hirdetett lakás éppen egy emelettel feljebb volt. Szallay ssékelte őket s már-már megindult a kis expedíció. De akkor történt valami. Bori hirtelen belekapaszkodott László karjába, megszorította s arcáról zavart és rémületet osztva, ennyit mondott:-
Ne! Valami tévedés van a dologban!
-Nem értelek! Micsoda tévedésről beszélsz? Szallay ította két rózsaszín tenyerét s ajakát lebiggyesztette:
- Ahogy önök gondolják? Nem? Szabadkoztak. László igyekezett engedékenyen viselkedni. Bori arca akkora zavart árult el, hogy feleslegesnek találta itt a magyarázkodást.
Szallay dühösen csapta be mögöttük az ajtót.
- Mi történt veled?-fordult Borihoz László.
-Valami rettenetes! De már túl vagyok a megdöbbenésen. Csak nem gondolod, hogy beköltözöm Paul volt lakásába. László sokáig hallgatott. Arca megkövesedett s felöltötte azt a gyomorba- érzett búskomor jelleget, amely talán akkor jelent meg először rajta, amikor barátja elkottyantotta Borika históriáját. A képzelődésnek és gyanúsításnak ismert képleteiben vonta magában ismét kérdőre Borika múltját. Honnan tudja, hogy éppen ez volt Paul lakása? Biztosan gyakran megfordult ottan! Irtózatos?! S most azért nem akart egy istennek se felmenni, mert rettegett az emlékeitől.
Úristen, hát sohasem lesz vége? Eszébe jutott a nagynénije amikor beteg volt. ; akkoriban lelkét sohasem érezte, fajdalmot nem ismert - csak a teste élt. Most minden szenvedésért Borit okolta. De nem szólt semmit! Úgyis tudja Bori, mit mondana, ha mondana. Egyszer csak felnézett. A szeme sarkába belesárgálló falak, a járda hepehupái olyan ismerősek voltak! Egy téli este fakó színei s enyészetes szaga ébredezett emlékezetében. S a szép tavaszi este langyos bársonyából ő mégis ebbe akart mostan beletemetkezni: úgy tűnt neki, mintha akkor boldog lett volna! Ott torpant meg éppen Biri néni házának kapujában. Az előbb, amikor lakás-kereső lelkendezésükben erre mentek, tökéletesen megfeledkeztek róla. Bori tekintete ösztönös alkalmazkodással követte Lászlóét. S megrettent, amikor szikrázó pupillájába belenézett. Olyan volt, mintha kamasz fejjel ördöngösséget játszott volna. Diadalmas fenyegetőzés és boldog káröröm csillogott belőle. Bori szeme megindult a különös tűzés irányában s azonnal meg is találta László tekintetének célpontját. A régi háznak egyik utcai ablakában egy fűzet lapjára cirkalmazott irással ez a hirdetés állott: Kétszobás, konyhás modernizált lakás május elsejére kiadó. Érdeklődni itt bent a házban.
Mögötte, az alacsony szoba homályából két tenyérnyi begónialevelek lilultak, ezüstösen s az egyik ablakpárkányon bajuszát pederte egy pirostarka macska.
László- mintha csak az előbbi karon ragadást akarta volna visszaadni - belekarolt Boriba és se szó, se beszéd, vitte be a Biri nénje ház takaros ház küszöbű kapuján.
- Megbolondultál? - tátogott Bori s hagyta, hogy húzzák. A tornácajtó előtt még egyszer tiltakozott.
- Elment a szép eszed?
De aztán véletlenül meglátta a régi kútkáva virágágyását s feje felett virágot havazó szurokfekete-kérgű cseresznyefát. A veteményeskertecskében öklömnyi palánták feseltek s az eperfák aljában, köröskörül, tarka csapatban nyílt a sok tulipán. Hátul, az udvar fészeres részén, kicsi bárány csilingelt a porolóhoz kötve. László hatalmasan bezörgetett. Biri néni nemsokára előtopogott
,-Tik vagytok, lelkem gyermekeim? Be szép, hogy boldogságotokban nem feledkeztek meg a boldogtalanról! Na, gyertek, gyertek... László hirtelen úgy megölelte,'hogy mondókája azonnal abbamaradt. Nagy nehezen megszólalt:
- Még nekem is juttatsz?- Mi ütött beléd?
- Semmi,- felelte László s előrement. A tornácajtó becsapódott mögöttük; eltűntek a Biri nénje házába.[W.B.]
Megjegyzések