SZŐLŐSZEDÉS
Marosvásárhelyen történik!
A Trébelyben voltak a gyümölcsösök, szőlősök a módosabb embereknek egy régebbi időben.
A Klastrom utca neve ,az új korszakban már :Mihai Viteazul utca néven szerepel,mint annyi más utcák,atvedlettek ismeretlen hosok vagy tolvajok neve után.
Mihai Viteazul-Vitéz Mihály Havasalföld fejedelme az 1600 években.
Vitéz Mihály a legtöbb forrás szerint 1558-ban született egy kocsmárosnő törvénytelen gyermekeként, ismeretlen apától.Valahogy mégis fejedelem lett csak nem értem miért adtak utcanevet a mi városunkban ,amikor más városban született es lakott avagy uralkodott..
Egy olyan korszakról írók ,amiről sokat hallottam es gyerekkoromban én magam is jártam a Trébely tetőn, egy nagyon jó barátnőm apjának ott volt a gyümölcsöskertje,a néhai Egey Endre bácsinak.
A verőfényben Miklós szeme áthúzott a sokaságon, a földiéin, akik közé testileg-lelkileg tartozott. Rég nem látta őket így együtt, nyüzsgő tömegben, méltóságos kicsinységükben. Enyhén megszédült, mialatt emlékezete földerítette a régi arcokat.
Csak az a fontos neki, hogy legyen itt a lány a temetésen, a néhai hajdú atyafisága közt,Erzsi akit akkor is folyton lát, ha nincsen is a közelében. A fiatalember mellett az apróka Egey Jenő bácsi tipegett.
Kezében kalappal, szemmel láthatóan boldog volt az öreg patikus, hogy a sírkert felé sétálóban egyre mesélhet ennek a hazatértnek, aki olyan búvalbélelt, csöndes beszédű és alighanem ütődött ember. Állástalan volt s hírlik, hogy főiskolai végzettséggel kisgazda mostan, de iparoslegény is volt, vagy micsodás. Pedig nem ügyetlen legény a zergetollas kalapjában. Nemrég vergődhetett haza Kolozsvárról, Bukarestből, vagy ki tudja, melyik bokor mögül.
- Mit szólsz ehhez a temetéshez?
- Esemény erre nálunk. Ingyen halál, szép idő, .
- Az emberek, édes fiam, ilyen helyt azért érnek rá mindenre, azért élnek, hogy majdan díszes temetésben részesüljenek. Azért erkölcsösök aránylag, azért jótékonyok minél nyilvánosabban, néha azért nagyszerűek is, hogy el ne mulaszthasd utolsó útjukat. Mert aki egyszer meghalt és elássák, alszik az, örökre. Amíg itt vagy a föld fölött, addig kell megmutatnod, ki tudsz lenni.
Nézd, a gyászkíséretben hánynak víg az arca, mint az ajándék-malacnak. Ezek örülnek, hogy itt fényeskedhetnek s nem őket temetik
- Bátyám szerint élvezet a temetés?
- Evvel tartozik a közösségnek minden jóhiszemű keresztyén, aki meghal.
- Szertartás, bátyám! legyintett Miklós szelíden.
-Idős volt , de jellegzetes embere volt a városnak a megboldogult, s most ebben a kilátástalan világban kerül vissza az anyaföldbe.
- Azért is a sok ember a halott mögött!
- De kijár neki a külsőség is. A miénk az, melyet el nem vehetnek, amelynek értelme kell, hogy legyen, ha egyszer százados hagyomány. Szép is meg jó is, mert összeszoktatott bennünket.
Most egy rőt szakállú emberre mutatott:
- Az ottan városunk szülötte, igazi kiválóság, ismered tán? Magyari , a szobrász. Tökéletes gipszmintákét farag és árul. Nemrég kint járt Párizsban és cikket írt onnét a helyi lapnak a tapasztalatairól. így kezdte
-A Louvre-ban most is a jó öreg Milói Vénusz vezet még. Kár, hogy rég letört a két karja. De a fránya franciák meg nem reparálnák a világért, tudják azok, hogy csak így hiteles.
És látod -e, két sorral hátrább, ott ballag az a pofaszakállas nyugdíjas, lehet vagy hetvenkét esztendős, ő is nagy a zenében, legájtatosabban ő énekel a templomban. Négyezer lej nyugdíjából ezrét ad egész családjának, a többit maga költi el, vagy megissza. Aztán naponként leimádkozza ezt a gyöngédséget az Isten házában.
Miklóst már-már mulattatta volna ez az emberszólás, ha nem húzza szemét a delej mindég egy pontra, a gyászkocsi mögé, ahol Erzsi sötétszürke kalapja látszik s alatta dús,fekete haja. Jenő bácsi azonban semmit se vesz észre:
Miklós alig hallgatta már ezt a halottas kamarai jókedvet. Egyre leste, hogy valamelyik fordulónál talán hátrapillant a lány, akit napról-napra jobban szeret. Azért is jött el ide, ha csupán egy pillantásért
Elnyújtva zengett az egyházi ének, míg fölértek a sírhoz.
De te, - neked hiába mondom az igazat, - rég látom, nem is igen hallgatsz rám! Csak nem azt a fehérnépet szemléled ott, azt a Erzsit a bankkisasszonyt, ennek a szegény Borosnak a nevelt lány-formáját?
Jaj, lelkem, tégy le arról, sokat mesélhetnék neked róla, de tán még többet a boldogult édesapád .. . ő nagy hatást gyakorolt az ilyen okos fehércselédre, aki úgy nézett mindig fel rá mint egy istenre
-Miklós a nyakáig elvörösödött erre a váratlan szóöltésre. Kifinomodott a füle Erzsivel kapcsolatban, nem csoda hát, ha ilyen fél gonosz híradás felbőszítette. A menet eleje megállt már a nyitott sírnál, mikor a pletykás Jenő kibökte mérges fullánkját a lány felé. A fiúnak minden erejét össze kellett szednie, hogy fölindulását leplezze. Mégis élesen jöhetett ajkáról a szó:
- Mit mondott Jenő bácsi? Csak nem akarja Erzsit rágalmazni?!
- Én, az ilyen szép lányt?
- Isten ments!
- Rágalmazni,- én? - Majd más alkalommal, - izé, - szervusz, öcsém!
A fiatalember a földbe gyökerezett. Jenő eltűnése még jobban megrázta, mint gyanús beszéde. Agya azonnal menteni kezdte a lányt, kínosabb erőfeszítéssel, mintha őt magát vádolták volna meg. Mit mondott ez a hitvány fecsegő.
-Édesapád, már mint házasember, odahaza beteg feleséggel, maga is udvarolt Erzsinek, amikor még csitri volt ez a kisasszony! Jól tudod, mint mindenki az úri soron, vagy még lejjebb is!
- Még édesanyád is egykor, az állandó betegágyon, mintha keserűn emlegette volna ezt a lánynevet!
-Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában!-hallatszott az imádság.
Miklós lehajtotta megpróbált fejét, amelyről szép engedelmesen levette zergetollas kalapját. Már dübörgött a koporsó deszkája a rádűlő rögöktől, mikor Erzsi aki szintén lehajított néhány göröngyöt nevelőapjára, a sír szájától visszafordult és akkor érte a fiú merev, szomorú tekintete. De a lány szemének válasza olyan mélységesen komoly volt, hogy a fiú kapta félre ijedten a pillantását. Aztán csak állt, állt, mint egy tervtelenül megkezdett munka és nézett oldalt a semmibe. Percek teltek el fölötte, s már tágult az embertömeg körülötte, innen is, onnan is meglökdösték a hazasietők. Egyszerre halk női hang ütötte meg:
-Engedelmet kértem a családtól, ki kell mennem a kicsi szüretemre.
- Jöjjön velem!
Megindultak lassan a Trébely kaptatóján. Fölértek a Somostetőre, ahonnan már a Csere-erdő is látszott, alján a Poklossal, ezzel a rövid életű patakocskával s mellette Erzsi kertes házával. De egyik se törődött most a természettel, még balra a bájos Marosvölggyel sem, lelkük belső tájain ballagtak, lehorgasztott fejjel, hegynek menet meghajolva, egymás mellett a szőlőhegy irányában. Végre fölkapta fejét s egy padra mutatott a lány az útszélen:
- Nem ülünk le, doktor úrfi?
Sütött a nap, melegített a vénasszonyok nyara. A harminc körüli lány azonban önmaga fényében ült, csöppnyi vénlányos fonnyadtság nélkül, az összefogott jellem biztonságában, szinte merészen, a legény alig mert ránézni. Inkább átpillantott a folyó túlsó partjára, a Mezőség dombsorának szakadatlan őszi zöldjébe. Fogalma se volt, hogy fogja tudtára adni Erzsinek , ami történt? Hogy értesse meg vele egymással viaskodó érzelmeit: a fájdalmat s a vágyat, fölháborodását és tehetetlenségét, amellyel most is követi, a féltékenységet és a szerelmet, a szégyent és lebírhatatlan alázatát, mely most is unszolta, hogy leboruljon előtte. Hogy értesse meg vele az imént átélt jelenetet, a pletyka ragacsos undokságát? Vájjon az imént élte át először? Ugyan, — dehogyis!
A fiú nem tudta legyőzni ezt a furcsa, ellenséges magatartást jó hírű és viharosan rövid pályafutású apja iránt. Pedig néha meg is szövegezte magának a magyarázatát: apja, az egykori szabad magyar, hogy mert a fia előtt annyi esztendővel szemet vetni a Kis-utcának erre a kemény
szép virágára?
Virág? - nem jó szó, mert a lány nem lusta szépség, mint a tulipán. Hanem tevékeny és mozgásában izgató, mint mikor kalászt gyilkol és megcsillan a sarló az aratólány kezében. Formában és lélekben, húsban és kedélyben kívánatosan ült mellette, majd ráfordította zöldessárga szembogarát Miklósra:
- Az előbb mi sértőbbet látott még a halálnál is? Mi baja volt velem? Mit hányt a szememre a sírnál? Úrfi, úrfi, megint jobban hisz másnak, mint nekem?
— Jenővel jöttem, a vén fűrészfogúval. No annak lehet hinni. Az nem hazudik, csak félrefogja az igazságot, öl, szúr az igazsággal, mulatságos gonosztevő. Bámulom
- Apámat emlegette, magával kapcsolatban .
- Gondolom! vetette oda gyorsan a lány és egy rezgőfűszárat vett ajkai közé
- Mondtam már magának, nekem jó hír é- megtiszteltetés ez a rágalom! Tisztáztam is félig-meddig --Nem lehet azt soha egészen! Aki édesapjának tetszett, magának ugyancsak tetszhetík! - s akinek édesapám tetszett, annak a fia is ?
- A maga apja, emberszerető volt, vég nélküli szeretet. Bölcsessége volt, hogy a gyöngéket jobban szerette az erőseknél.
- S maga apám felfogásához igazodott?
- Édes különlegességek nekem de apró bűnösök, csak szeretni tudom őket, akkor is, ha ártanak az embernek. Kacagni valók, néha szükségét érzem, hogy foglalkoztassam a képzeletüket, jól kifejlett rosszindulatukat. Nem adom sokért, hogy együtt lakom velük, áldásom reájuk! - és kiterjesztette két erős karját, kifejező kezét a mélyben maradt város fölé...
- Na és ha megjavítjuk őket?
Miklós komikus, gyerekes hangon olvasta a lány fejére:
- Ezeket apámtól tanulta meg ilyen jól! írásból vagy szóból?
- Tizenhat éves koromban? Csacsi, - akkor én a szemét néztem, nem az írásait. Csak megtanultam tőle, szajkóztam, de később rájöttem, hogy milyen igaza volt! Azonban maga,- maga is idevaló, látszik! Éppoly nevetséges, mint azok odalent. Sokadmagával majom a ketrecben!
- Be bután beszél,- mindjárt a temetés után!
A lány bosszús lett e leckére:
- Hogy vigyáz maga az erkölcseimre! A komolyságomra, az; illemre! Persze, mert közkincs vagyok, mi? A kisebbségi népközösség nőtagja, így mondják maguk? Őrizni kell szavaim tisztaságát
-Nee, —Erzsi , ne, — hagyjuk ezt, ne beszéljen így!
- Itt a magasban úgy beszélek, ahogy akarok! Ki parancsol itt nekem? Ott a szőlős tagom, látja, nagyapám is ott borozott és minden hajdú-ősöm erre verekedett, ők kaparták ki nekem ezt a jogot, hogy úgy szabjam itt a szót, ahogy nekem tetszik. Ahogy a maga édesapja szabta ..
-Mindig édesapámra tér vissza! Alighanem igaz volt hát....
- Elég!- villámlott egyet a lány szeme
- Ha jókedvemben talál egyszer odalent, kérje el tőlem egy levelemet. Édesapja írta hozzám, azon reggel, amikor meghalni készült. Alig öt-hat sor, de maga pontosan kiolvashatja belőle, amire kíváncsi. Hogy mi volt köztünk ebben az édes kisvárosban. Én alig százezerszer olvastam el azt a levelét .
-Mi volt benne?
- Olvassa majd el! Könyv nélkül is elmondhatnám ugyan. Az utolsó mondatok ezek:
- Feleségem, eddigi életem tartalma, a legjobb asszony, akit nem érdemeltem meg, - nem kél fel többé az ágyból. S ha elpusztulok , csak két mulasztásomat bánom a másvilágon: az én Miki úrfimat és magát, Erzsi. Egyikről se tudom igazán, hogy milyen...
Most a fiú kezdte marokra tépni a füvet maga körül. Nagy zavarában föltápászkodott aztán, s váratlanul a lány felé lépett. Megfogta karját, fölemelte s meghatottan szólt:
- A szüretre,-siessünk talán, - jó?
Erzsi megindult, de elhúzta karját. Száraz akart lenni és józan: - Igaz is. Még ellopják azt a néhány vedernyit. Hanem - és eltávolító lett a hangja- azt ne gondolja maga, hogy én nem akartam a maga édesapjáé lenni! - kissé megcsuklott most.
Csak az övé,- nem is hittem más életcélban. A cselédje, társa, a szeretője, lánya, egykor talán a felesége is.
-Az én mostohám?
- Az. Akkor gyűlölhetett volna.
A harciasság láttán. iróniát próbált, de az is meglágyult:
- Izgató, mikor ilyen szép fiatal nő a múlt idők dicséretébe merül! Mást az ilyesmi véníti, magát lelkes gyermekké teszi.
- Ne udvaroljon, mikor apjáról beszélek! az apja ölni tudott amikor elvekről volt szó!
- Egy tizenhat éves lánynak hogy is lehetett volna udvarolni? Annak legföljebb magyarázni lehetett. -Áhá, - szóval most már elbírom az udvarlást, mi?
- Nem, - még most se. Csak vitatkozni lehet már magával.
- Most már érett nő vagyok. Mindjárt harminc, vénkisasszony! Miklós ügyetlen-melegen közeledett a kisasszonyhoz. Már közel jártak a székelykapuhoz, mely a tagba vitt.. A banktisztviselő nő kissé előre lépett, de a fiú megállította:
- Szabad a karját, Erzsi Mintha menyasszonyom volna .A lány hevesen lökte vissza ezt a kínálatot: - Még az kéne, - ennek a kisvárosnak!
- Igen? Hát mégis adunk valamit a közvéleményre?
Erzsi szinte kiáltott: - A közvéleményre?
- Tudja meg, hogy maga az apja mellett, az ő árnyékában semmit sem adtam rá. De a fia mellett, sajnos, igen.
- Azaz: nem szeret! Köszönöm az őszinte szót... Elcsöndesedtek, mire beléptek a tagba.. Baktattak az ösvénykén, mely a hegyoldalon levő kalyibának kúszott, ahol már néhány szedő-lány sürgött-forgott. Erzsi ránézett a fiúra s mintha megsajnálta volna:
-Ki mondta, hogy nem szeretem? Csak nem úgy, ahogy édesapját.
- Nem annyira, vagy nem úgy? Annak lánya volt, nekem anyám szeretne lenni?
- Ez sem igaz! mondta gyorsan, hevesen a lány és tűz gyúlt a szeme mélyén. A fiú erre elérzékenyült és félszeg lett:
- Ne csak a várost, - engem is szeressen benne! hirtelen rábeszélő lett a hangja.
- Hitesse el magával, gondolja úgy, mintha egyszer már meghaltam volna! S most újra itt vagyok, kicsit módosulva .. . Hozza át a szerelmét - apáról fiúra, - lehet ezt? Szerezze vissza, velem, a szerelmét a haláltól, -ha más vagyok is, mint édesapám, azért ő vagyok! Köszöntek, a lány rendelkezett a szüretelő-lányoknak. Aztán a hűvös kalyibába lépett, Miklós utána. Majdnem üres volt a házikó, bútor nélkül, csak néhány szerszám hevert a sarkaiban. De megtelt már sűrű must-illattal. A leány leakasztotta kalapját és kifelé fordult volna, de a fiú nem engedte. Megölelte, keményen fölkapta és
Megjegyzések