A vénleány

 

         Ilona  a gép mellett ül és varr. Hét éve varrja az olcsó ruhákat. Húsz éves korában kezdte, amikor családja teljesen leromlott anyagilag s ő sem tudott férjhez menni. Azóta rengeteget varrt és sokat reménykedett.

 Az anyukája bejön a konyhából. Kezeiről a lisztet kötényéhez törli. Megáll a leánya háta mögött. Szája körül bágyadt mosoly karikázik  Kezeit ráteszi leánya vállaira s jól a fejéhez hajlik:

- Ila szívem! A gép zakatolása egy pillanat alatt megáll. A leány nyújtózkodik ásít. Nagyon elfáradt. Csak azután szólal meg: 

- Tessék mama? - Kit láttam? Ilona meghúzza a vállait, mintha nem érdekelné. Ismét a gép fölé görnyed. De az asszony visszatartja. Most még szélesebb lesz a mosoly az arcán:

-Kit láttam, mit gondolsz? 

-Bánom is én!

 -Na-na... - Láthatja anyukám, hogy milyen sok dolgom van! — mondja ingerülten. 

-Várj csak, akármennyi dolgod van. Ez mindennél fontosabb. Kit láttam? - O, igazán, ne szekírozzon ezekkel, anyu .. .

 - Ki jött haza? Ilona hátrafordul. Kicsit mégis kíváncsi lesz, ha már hazajött valaki. Meglátja az anyja arcán a boldogságot. Az a boldogság ez, mikor az ember örömet szerez valakinek.

 - Ki?- Péter. -Péter? Jakab Péter, a tanító? - Ő.- Hát.. . mindegy .. -

. Azzal ismét varrni akar tovább. Sóhajt. És hozzáteszi a keserű, lemondó szót:

 -Késő..De az asszony nem engedi megmoccanni a gépet. Széket hoz a leánya mellé és leül. Beszélgetnek:Mikor kaptad Pétertől az utolsó levelet?

Még márciusban. 

- Március. Most június vége van, - számolja magában, — annak három hónapja. És miért nem írt azután? 

Nem tudom. Egyszer csak nem írt. 

- És szeretett téged? - Igen. 

- Biztosan szeretett? - Biztosan. Korrekt ember. Nem szokott hazudni.' - ő mondta, hogy szeret téged?  Igen. Csak hagyja már ezt anyuka. Nem érdemes erről beszélni.

    - Dehogy nem!- csattant fel az asszony, - ne légy olyan könnyelmű. Elvégre neked férjhez kell menned! Hiába végeztél négy polgárit, abból nem tudsz megélni. Varrásból sem. Nem is a te hátadnak való az a sok görbeülés. Minden este jajgatsz a hátaddal. Neked férjhez kell menned! Mi lesz veled, ha mi meghalunk? A gyermekeket sem tudjuk taníttatni. Isten tudja mi lesz a sorsa szegénykéknek is.. . És ma egy tanító nem rossz parti. Igaz, hogy örökös lesz a strapa, de az életért így muszáj, lelkem. Ilona ezeket már rég elgondolta. Az anyja szavai azonban mégis lefékezték idegességét. Engedte, hogy beszéljen. Figyelt és szorgalmasan felelt a kérdésekre:

 - Péter megígérte, hogy elvesz téged feleségül? 

-Meg. 

- Mikor? - Karácsonykor. 

- Nem értem. Igazán nem értem.. . Ila  ismét csak vállrándítással felel:

- Én sem. -Beszélni fogsz vele. Itthon lesz egész nyáron. Vége az iskolának, hazajött vakációzni és nem megy vissza az őszig.

 Beszélni fogsz vele, és.. . - És? - És elintézed a dolgot. Te szép lány vagy még mindig. Csak szegény vagy. Ha egy kis vagyonod volna, rá sem néznél egy tanítóra. Csakugyan szép leány volt. Magas termet, gazdag mellekkel. Törékeny, finom az egész leánytest. Az apja ügynök volt valamikor s ma alig tudja fenntartani a családját. És még ott van a két kicsi gyermek, akiket gimnáziumba kellene adni. Ruhák száradtak az udvaron a kerítésen. Egyet lefújt közülük a szél. Az asszony kiszaladt: 

- Jé, a ruhák! Ezért moshattam! Ilona hajtotta tovább a gépet. Eleven dallamot dudorászott. A sok vágytalan nap után újra sütötte belülről a remény: Hátha férjhez fog menni? Ez a gondolat megvillanyozta testét. A varrógép majdnem összetörött, akkora erővel hajtotta. A fakereskedő zsidó feleségének a ruháját varrta. Drága selyem volt és néha arra gondolt, hogy de jó volna a zsidó leányának lenni. Annak úgysincs gyermeke. 

-Megint elsóztátok a levest!

-Ezt a mondatot  Ilona édesapja mondja erőszakosan. Azért mondja, mert észreveszi, hogy felesége nyelvéről leszakadni készül valami, amit jó lesz megelőzni. Az asszony elkeseredve felel: 

 Ez nem sós. Csak te érzed annak, Miska.

 - Nekem sós, - dörmögi a férfi.- Én nem tehetek róla. Nem a te nyelveddel kóstoltam meg. Pedig spórolni kellene.Spórolni, spórolni, - sírja bágyadt hangján a felesége, - ugyan mivel spórolni? Ne szekáljad annyit az embert.

     A sóval kellene spórolni. - Nincs helyén az eszed, Miska. Bizonyisten nincs helyén

.- Az Istenedet! — csap rá az asztalra,- megmondtam, hogy sós és úgy van! Elpazaroljátok az embernek minden lejét. A főzésre ment el a leányom kiállítása is! 

 - Ugyan ne szónokolj. - Ne? Ne? A patikus miért nem vette el Ilát? Mert elfőztétek a kelengyéjét!  Nem igaz,  veti ellene az asszony határozottan. - Hát akkor miért? -Azért, mert neki pénz kell, hogy gyógyszertárt nyisson. 

- Nekem mondta, hogy csak kiállítást adjak s minden rendben lesz.

 - Neked hazudott.

 Szó nélkül kanalazzák a levest. Legelsőnek az asszony végzi az evést. Hangosan felsóhajt: 

-Hej, szegény Ilám! Pedig neki férjhez kell menni! Nem felelnek. Sorra mindnyájan leteszik a kanalat. Akkor sem jön felelet a sóhajtásra. Vár. A férfi már nem látszik olyan morcosnak. Mióta falura költöztek és lassacskán emésztődik fel a megtakarított kis pénz, azóta gyakoriak ezek a felharsanások. Csaknem napirenden vannak. A reménytelen élet az oka ezeknek. Mintha mindenki várná a másiktól, hogy szóljon valamit. Arthur, a kisebbik gyermek belerúg az asztal alatt a kutyába.A kutya felvakkant.  Senki sem szól érte. Később, amikor az asszony a második fogást teszi az asztalra, megkockáztatja: 

- Láttad Jakab Pétert?  Nem.

 Hazajött? - kérdezi unottan. - Haza. Jó volna szegény Ilának. Ha hozzánk talál jönni, kedves légy hozzá! -Tanító? Ilának?Csak egy tanító? Hát mit fog csinálni az én leányom egy tanító mellett? Ila  egyetemet végzett embert érdemelne.

 Nézd meg! - azzal megfogja gyöngéden a leánya állát, maga felé fordítja s boldog csodálkozással mondja:

- Nézd meg, milyen szép! Kár volt azt a patikust elszalasztani..- Ne ábrándozz mindig, Miska,  inti le a felesége.

Ilonát ahoz fogjuk adni, akit ő is szeret. Jakab Pétert szereti.

 Ugy-e Ilám?A leány közömbösen bólogat fejével. így szokott mindig, ha fiatalemberekről vagy szerelemről van szó: Nekem mindegy... De a szavak mögött égett az utolsó reménység, mint halódó gyertyaláng. Az apa nem firtatja tovább. Hallgat mindenki az asztalnál. Az asszony titokban remeg az örömtől: Ila  férjhez fog menni, Ila  férjhez fog menni.. 

   Ebéd után rendesen aludni szoktak. Most is lefeküsznek. Ilonka  azonban nem alszik. Az első szobában a díványon hánykolódik. Nem tudja lecsukni szemeit. Felizgatta a Péter megjelenése. Pedig talán már nem is szereti Pétert.

       Mióta nem írt levelet, egészen elfelejtette. Próbál a fiú csókjaira gondolni. Nem reszket meg a gondolattól, nem lendül gyorsabb iramba a vére. Péter nagyon közönséges ember. Nem is szép, nem is ügyes. Igénytelen, rendes kis ember. Nem vágyik cseppet sem az ölelése után. S mégis kisodorta nyugalmából a megjelenése. A férjhezmenetelre gondol. Péterhez mégis jó lenne hozzámenni. Levetné a pártát, asszony lenne. Szegényes, nyomorult körülmények között csörgedezne az élete. De asszony lenne, ha Jakab Péter mellett is. Nem maradna vénleánynak. És biztosítva lenne az egzisztenciája.

 Talán kisfia is születne, mert akkor szabad lenne, hogy szülessen. Kék szemű, aranyhajú kicsi gyermeke. Éppen olyan, mint ő. S akkor varrás helyett a gyermekkel játszadozna, mert nem kellene, hogy kenyeret keressen. 

Anyja a legbelső szobában szokott aludni az apjával. Onnan az ablakon át messzire lehet látni az utcát. Most ő sem alszik. Horgol és mindegyre szétnyitja a függönyt. Pétert lesi. A férfi nyugodtan, komolyan, szabályosan szuszog. Ő nem édesanya, ő teheti. Inge fehéren világít a homályosságban. Karjai hanyagul lógnak. Az egész ember így öntudatlanul elárulja, hogy őt nem nagyon izgatja a leánya problémája. Csak az asszony piszmog és figyel, mint egy leskelődő róka. Négy óra felé hirtelen az asztalra dobja a csipkét s kirohan a leányhoz. Erősen a karjaiba markol:

 - Ila , Ila! Kelj fel! Siess az ablakhoz! 

A leány felugrik. A fiú még messzire van. Igazít valamit a frizuráján. Aztán kitárja az ablakot s kikönyököl rajta. Nyugodtságot kényszerít az arcára. De a szíve gyorsan dobog. Izgatott. A fiú jön. Nemsokára közel érkezik az ablakhoz. Meglátja Ilonát.

 - Kézit csókolom!- Pá, Péter. Hát hazajött? 

- Igen.

 - Hogy van? -Köszönöm, jól. Egészen közel jön. Kezet fognak. Semmiségekről beszélgetnek. A mondatok között gyér kacagások csillannak fel. A nap bőven ontja a meleget. Éppen oldalt találja Pétert. Izzadság gyöngyözik ki a homlokára. Ilona megjegyzi: 

- Magának nagyon melege lehet. Erősen süti a nap. 

Ilonának  nincs melege?- kérdezi a fiú.

-Nincs. Itt benn olyan jó hűvös van. Nem jön be egy kicsit? Nagyon elmelegedhetett. Péter elvörösödik. Tekintete zavart lesz, mert ő többet sohasem számított Ilonkáékhoz  jönni. Aztán halkan mondja: 

- Bemehetek. - Hová indult?-Csak felfelé, cél nélkül. Egy kicsit szétnézni a faluban. 

- Akkor bejöhet. Nem marad el semmi dolga. Bemegy. Ila  becsukja az ablakot. Péter nyugtalanul köhög. Csend van a szobában s hűvös a levegő. És félhomályt tartanak maguk között a falak, mintha óriási markok lennének. Péter a díványra ül, az utca felőli ablakok közé. Ila szembe ül vele, egy székre. Először nem tudnak megszólalni. A szavak, melyek az Ila  ajkait ostromolják, nagyon teli vannak szemrehányással. De nem mondja ki. Előtte van a falon a tükör. Tekintete véletlenül találkozik a saját szemeivel. Megdöbben: ő tenne szemrehányást Jakab Péternek? Nem, nem! Soha! Nem érdemli meg őt ez a mamlasz fiú. Az ő szépsége másvalakinek termett. Erre a gondolatra visszariad akaratába minden szó. Homloka megráncolódik. Arcát megfeszíti a gőg. Olyan most, mintha halvány jégvirággá változnék. És úgy ül a széken, mint egy királynő. Mint egy királynő, kinek szépsége gonosz.  De nem szól a fiúhoz. Bánja azt is, hogy behívta. Mozdulatlanok az ajkai. Teste feszes, meg se mozdul. Péter sem talál szavakat ehhez a pillanathoz. Kellemetlenül érzi magát, mert akar beszélni, de nem tud.

 Illik beszélni, hogy a leány elől elrejtse magát. Később előveszi a zsebkendőjét s megtörli az arcát. Aztán zsebre vágja.

 -Jó idő van idebent, - mondja és nagyot fúj, mintha a künn beszívott meleget akarná kilehelni.

 - Itt igen, — hagyja reá a leány. De azzal elhallgat. Ez a két szó is olyan, mintha hideg acélon koppanna valami kemény golyó. A csend kényelmesen sétál a szobában. Kívülről behallszík  a falióra szabályos ketyegése. S ez az örökös szabályosság csalogatja az ásítást a szájakra. Olykor halk motoszkálás a külső szobában. Ilonka  édesanyja. Péter kínlódik a mondanivalóival. Várja, hogy a leány kezdjen valami beszédbe. Hiába vár. Az órának minden ketyegése mossa a türelmét. Vár. Végül kipattan belőle a kérdés.

- Miért hívott be engem, Ilona ?? Megrázkódik, aztán halkan felel: 

- Kérdezni akarok valamit. 

- No, akkor.. . A Péter nyelve megakad. Mégse lehet annyira kíméletlen a leánnyal szemben. Hiszen Ilona  nagyságos asszony is lehetne, esetleg nagykereskedőné, vagy vezérigazgatóné is, ha pénze lenne az ismerkedéshez és férjhezmenetelhez. S az ő felesége is lehetne, ha valami kis hozománya volna. Ila  előrukkol a kérdéssel. Zavartan, kapkodva: 

- Miért nem válaszolt, Péter, az utolsó levelemre?

 - Hát.. . csak.. .- rázza a fejét és mosolyog. 

- Miért? Nem szeret? Vagy nem is szeretett? 

- De igen. Még talán most is szeretem.

 - És házasságot is ígért, - mondja Ila  most már merészen. Tudom. - S a maga szava csak füst? 

- Nem. Ne haragudjon, Ilonka  Azután megbántam. Igen korán tettem. Nem nősülhetek meg. - Miért? — Kevés a fizetésem. -S ezért nem nősülhet? -Igen. Ma a nősülés csak gazdag embereknek lehetséges. Vagy azoknak, akik protekcióval jó állásokba jutottak. Mi tanítók nem nősülhetünk. Előttem két kollégám bontotta fel a jegyességét s erre gondolkoztam meg én is. A fizetésemből egyedül is alig tudok megélni.

        -A fizetés... igen.. . - motyogja maga elé tűnődve a leány, - a fizetés...- Higgye el, Ilonka  hogy napról-napra szaporodik az adósságom. Csak minden második hónapban adják ki a fizetésünket s akkor a bent maradt hátralék rendesen elvész.

 Ma ilyen a világ. 

- Ilyen a világ, -sóhajtja Ila  is.

 - Rossz. Nem lehet megélni. A gazdasági viszonyok leromlottak.

 — Igen, a gazdasági viszonyok, -mondja szomorúan, - apuka is mindig ezt hajtogatja. Ezért nem tud nekem kelengyét adni. Felélte a család a megtakarított pénzt, a rossz gazdasági viszonyok miatt. Később, miután tekintetét hosszan és merőn szegezte a padlóra, megkérdezi: 

- És maga, Péter, komolyan szeretett engem? - Esküszöm, Ilona.

- S így a pénz nagyobb úr a szerelemnél? 

- Nagyobb. Milyen szörnyű hazugságok a Jókai szerelmi romantikái. Az élet nehéz iskola .. . Ila  nem válaszolt. Gondolkozott. Két kék szeme nagyon szomorúan tündökölt a homályban. A lélegzése is olyan halk lett, hogy alig lehetett hallani, pedig nem akadályozta a csend. Péter aztán felállt, elköszönt és elment. Ki sem kísérte. Hallotta, hogy az anyukájától is elbúcsúzik. És az asszonynak is olyan bágyadt, kedvtelen volt a hangja, mintha mély fájdalomtárnák ásítanának belé. Felállott. Szemben áll a tükörrel. Nézi az arcát: szép. Nézi a szemeit: szépek. Nézi a nyakát: szép. Dühösen megragadja mellén a ruhát. Letépi. Kiömlik két patyolat melle. Gyönyörűek. Kápráztató az egész leány. Látja magát. És szívét hasogatja a düh. Nem Péterre haragszik. Péter gyámoltalan paprikajancsi, aki nem tehet arról, hogy kevés a fizetése. Másokra haragszik. Arra gondol, hogy örök igája lesz életének a leánysága. Neki is és még sokaknak. Bizonyára annak a két leánynak is, kik a Péter kollégáihoz akartak férjhez menni. Soknak, soknak. És az ő részükre nem lesz soha boldog család. Benyit az anyja s bedugja a fejét:

 - Mi az, lelkem? Ila  a hangra összerezzen. Torkába harap a fájdalom. Leroskad a díványra, fejét az asztalra ejti s előtör a fojtogatott sírás. Keservesen zokog. Ez volt az utolsó lehetőség. Ezután már hiába is akar férjhez menni. Az asszony most nem tudja vigasztalni a leányát. Becsukja maga után az ajtót. Átmegy a szobán az ágyhoz, melyen fehér ingesen még mindig alszik az ura. Hanyat fekszik. Megragadja a horkoló férfi két vállát, erősen megrázza s kétségbeesve odasírja neki: 

- Miska! Miska! Hát téged nem izgat? Nem? HogyIlonka  vénleány fog maradni.