A huszadik század

Hat éves voltam,mesélte a Péterke -amikor édesapám megfogta a kezemet és így szólt hozzám:
 - Fiam, a huszadik századba léptünk! A lábam elé néztem. Nem láttam ott mást, mint a gipszgyári udvar hóval kevert kavicsait.
- Mibe lépünk, apám édes?kérdeztem biztonság okáért.
 - A huszadik századba, fiam! Belenyugodtam. Az ilyen gyári udvaron annyi mindenfélébe léphet az ember.
A múltkor Mitru, az előmunkás fia szegbe lépett, azután Gabi, a gyárigazgató fia, osztálytársam a második elemiben, ő meg - hihi, még most, közel négy évtized után is csiklandoz a nevetés - egyenesen szerencsébe lépett. De nem volt baj, mert egy lapulevéllel letörölte. A hordókészítő fia, Bognár Peti még a nyáron, mikor mindnyájan mezítláb szaladgáltunk, éles kőbe lépett.
 Én meg a huszadik századba léptem. Előfordul az ilyesmi. Egy darabig kielégített ez a saját magamnak nyújtott magyarázat, de mikor a gyár nagy kapujához értünk, mégis megkérdeztem:

 - Mi az, hogy huszadik század? Apám megigazította vállán a kétcsövű vadászpuskát. Ilyenkor, vadászruhában, fegyverrel a vállán, tölténytartóval a dereka körül, jobban tetszett nekem, mint hétköznap, amikor a kopottabbik ruhájában fáradtan tért haza a gyári iroda nagy, nehéz könyvei közül. Magyarázatba fogott. Szerettem ilyenkor a kék szemébe nézni, olyan meleg, messzenéző kék szeme volt apámnak, Isten nyugtassa. Meleg volt a hangja, jobban tenyerébe vette a kezemet, úgy beszélt:
-Ma újév napja. Ezerkilencszáz január elseje. Tegnap még tizenkilencedik század volt, mert 1899-et írtunk. De ma már 1900-at írunk. Minden száz évet külön-külön úgy hívnak, hogy évszázad. Azért lépünk ma a huszadik századba.
- Hát nem mindegy az, apám, hogy hányadik században élünk? Édesapám hangja megszilárdult: --Bizony, nem mindegy, fiam. Minden évszázad egy-egy lépést jelent a szeretet, a béke, a jobb jövő irányába. Még sokat kell fejlődnie az emberiségnek. Az emberiség olyan, mint a rossz gyermek. Még sok pofont kell elszenvednie, amíg megjön a jobbik esze! Határozott vonzalmat éreztem az emberiség iránt.
 Gondoltam, egy kicsit hasonlít hozzám, ha pofonokat érdemel. Szegény kicsi emberiség, sajnálkoztam magamban, hogy megverheti az apukája, ha valami csínyt követ el..- Látod, fiam .. . itt ez a nagy gyártelep, vezetőkkel és munkásokkal .. . ott, a távolban, a falu, a földdel viaskodó szántóvetők, kőbányászok, magyarok, románok, keresztények és zsidók... és mind-mind a huszadik századtól várják sorsuk javulását... Még akart valamit mondani, láttam a szája vonaglásán, de én közbevágtam:
- Mi is zsidók vagyunk!
- Mi magyarok vagyunk, fiam! Izraelita vallású magyarok! Ezt jól jegyezd meg! Most pedig menj szépen vissza! Megcsókolt. Egyedül ment tovább, a kiserdő felé. Arrafelé sok volt nyúl. Apám után néztem, amint magas szőrcsizmájával, mátyástollas zöld vadászkalapjával, zöldesszürke vadászruhájában szelte a havas mezőt.

      Pompás dolog volt sikongva végigrepülni a keskeny jégcsíkon, a téli nap délelőtti ragyogásában. Legjobban Mitru értette a csúszkálás művészetét. Tudott előre, hátrafelé és oldalt is csúszni. Utána Peti volt az ügyesebb. Gabi, meg én nehezen bátorodtunk bele. Azután annál szenvedélyesebben űztük. A huszadik század dolga sehogy sem fért a begyembe. Hogyne, mikor olyasvalami volt, amit a többiek nem tudtak. Csúszkálás közben mondtam is Gabinak:

 - Tudod-e, hogy mi most a huszadik századba lépünk? 

-Mi az, hogy huszadik század?-vettek hirtelen körül mind a hárman.

- A huszadik század, -kezdtem a magyarázatba, -tudjátok, a huszadik század... ma kezdődik .. . minden száz év egy század .. . Nem tudtam folytatni. Elpirultam. Nehogy kinevessenek, mint az iskolában, amikor belesülök a leckemondásba, hirtelen lendülettel nekifutottam a sisonkának:
-Én a huszadik századba csúszom!-kiáltottam. Zavaromban nem ügyeltem az egyensúlyra. Orra estem. Megeredt az orrom vére. Három pajtásom hasára tette a kezét, úgy kacagott.

 - Jól becsúsztál a huszadik századba! - röhögött az arcomba Bognár Peti, de azért karonfogott és hazakísért. Édesanyám, mosolygó, mindig dalos édesanyám, előbb megijedt azután friss vizet szívatott az orromba és alaposan kikérdezte Petit az orrvérzés előzményei felől. Anyám mindig roppant kíváncsi volt az előzményekre, akár elszakadt nadrággal, akár karmolt arccal tértem haza. Az előzményektől függött a következmény, amely sokszor asszonyi kézhez képest feltűnően erős fülrángatásból állott. 

- Hogy történt? Miért nem vigyáztok? Mindig rohantok, sohase néztek a lábatok alá! Peti készen állott a magyarázattal: 

- Néni kérem... ő a huszadik századba csúszott. Közben leesett. Édesanyám nevetett.

 - Finoman kezdődik ez a huszadik század, mondhatom! Mars a sarokba!- mondta azután szigorúan. Máskor ne játsz olyan játékot, amitől betörhet az orrod! A mennyezet felé tartott orral, mélyen sebzett hiúsággal léptem át a huszadik század és a belső szoba küszöbét, ahol a sarokban elgondolkozhattam azon, hogy nem szabad csupán a pontos magyarázaton töprengeni, mikor az ember a jégre lép. 

Másnap iskolába mentünk. Nem volt az olyan egyszerű dolog. A falu, ahol Mártonffy kisasszony, a tanítónő, az írás-olvasás-számolás hármas műveletével igyekezett bennünket a természetes gondolatok aranylevegőjéből a társadalom száraz gondolatkörébe átnevelni, négy  kilométernyi  volt tőlünk. Nyáron gyalog tettük meg az utat, télen szekéren. Egymás hegyén-hátán helyezkedtek el a gyártelepi gyermekek. Csak Bartha Gabi, az igazgató fia, meg én, a pénztárnok gyermeke, kerültünk jobb helyre, a bakkra, a kocsis mellé. 

• Átkaroltuk egymást Gabival. Megjegyzéseket tettünk a két jól táplált ló előttünk himbálózó testrészeire, elkértük hol a gyeplőt, hol az ostort a kocsis kezéből. Kitűnő szórakozás volt. Leányok-fiúk vegyesen tanultunk az osztályban. A nagy tanterem két padcsoportja közül a jobboldalon ültek a fiúk, baloldalon a leányok. Falusi iskola volt, foltos ruhájú leányok-fiúk között alig akadt néhány úri ruhás leányka, meg fiú. Rongyos egy sem volt közöttünk. Ez a tanító néni érdeme volt. Hazakergette, aki rongyosan jött.
•  „A foltos ruha nem szégyen, a rongyosat meg kell varrni!" — ez volt a jelszava. 

Az osztály érzelmi alaphangulata a szerelem volt. Leányok-fiúk, csitri kis hat-hét évesek, gatyások és nadrágosok, pendelyesek és szoknyácskások, nyugtalan, vágyból-vágyba hulló szerelmi életet éltünk. Mindenkinek meg volt a maga „ideálja." Reszkettünk az irigységtől, ha játék közben valamelyik fiú megölelte a nekünk tetsző kisleányt. Ismertük a szerelem mozgástanának legszebb és legfurcsább kifejezéseit. Leskelődő, magunk előtt is érthetetlen feszültséggel figyeltük a felnőttek szerelmi életét. Kegyetlenek voltunk, csúf szavakat vágtunk egymás fejéhez, ha észrevettünk akár egy kézfogást is fiú és leány között. Fiú-leány osztály zaklatott idegzetű növendékei voltunk. Fölöttünk, a katedrán, Mártonffy kisasszony örök leányságával őrizte lelkünk-testünk tisztaságát.

       

Szerettem hét esztendős szívem tiszta rajongásával, minden vad gondolat nélkül szerettem osztálytársnőmet, Kalló Sárikát, a jegyzőék leányát. Cél nélkül szerettem, csak éppen egyszer, egyetlenegyszer akartam megcsókolni arcát, ott, ahol a legpirossabb  volt.. Szerettem nézni sokáig, nagyon sokáig, számtanóra alatt, a fiúk padsorából. Tejfehér, gödröcskés, igazi gyermekarc, szőke kicsi angyal, nem mertem a szemébe nézni, féltékeny voltam rá, összeverekedtem érte Gabival, a legjobb barátommal, mert úgy láttam, hogy Gabi egyszer megcsókolta Sárikát az iskola udvarán, a behavazott méhes mögött. 

- Nem is csókoltam meg! - védekezett akkor Gabi, úriszabású sötétkék télikabát volt rajta, emlékszem, én pedig az apám szürke nadrágjából készült, zsinórral egységessé illesztett télikabátban lihegtem a féltékenység tüzétől. 

- De megcsókoltad! - De nem! - De igen! Verekedésbe torkollott a vita. Én maradtam könnyes szemekkel, megtépázott érzelmekkel a vesztes. Gabi erősebb volt nálam és két olyan pofont kent le nekem, hogy még most is szikrázik a szemem, ha rágondolok. A tanító néni választott szét bennünket. Megdöbbentő megalázást éreztem. Egészen délig. Akkor a tanító néni észrevette könnybe ázott arcomat. Gabi is, meg én is a tanító néninél ebédeltünk. A többi gyártelepiek sem mentek haza, négy kilométerre volt a gyár a falutól. Kenyeret, szalonnát, kolbászfélét majszoltak a fűtött tanteremben. Csak Gabi, meg én ettünk meleg ételt, finom, válogatott ételeket a tanító néni konyháján. Ebéd előtt kezet kellett nyújtanunk egymásnak.

 A tanító néni parancsára. -Aki nem békül, az nem kap almásrétest!

 Ez a felhívás kérlelhetetlen volt. így történt, hogy a Sárika miatt vívott lovagias affér kézszorítással ért véget. Attól kezdve Gabi rá se nézett Sárikára. Mély baráti becsületérzés volt benne. Én pedig "az előadás alatt néztem, egyre néztem Sárika rózsás arcát és kerestem rajta a foltot, a csók helyét, amit Gabi adott neki. Mert jól láttam, hogy Gabi megcsókolta. Egész biztosan tudom! De Sárika nem törődött fokozott figyelmemmel. Ha diót adtam neki, éppen csak hogy elfogadta, de nem engedte, hogy akár a kezét is megfogjam. Gyönyörű szőke baba, Kalló Sárika, falusi iskola gyöngyszeme... tavaly hallottam róla, korán férjhez ment egy vasúti tisztviselőhöz, hat gyermeke van és még ma sem tudja, hogy éjszakánként álmomban, amikor igazi szerelemből felelni lehet, az ő gyermekkori angyalarca mekkora boldogsággal tölt el. 

    Különös osztály volt a miénk. Magyarok, románok, fiúk, leányok együtt. A zsidók is magyarok voltak, csak éppen valahogy elkülönültek a többitől. Inkább vallási szokások tették kissé keményebbé Mártonffy kisasszony tekintetét, ha a zsidó gyermekekre nézett. Egyiknek apja ragaszkodott a hosszú pájesz viseléséhez, a gyermek folyton ezt a hajtincset sodorgatta, a tanító néni nem tudta erről leszoktatni. A másikat anyja nem engedte szombaton írni, emiatt elmaradt a leckemásolásban. Gondot okozott a lelkiismeretes, minden növendékére külön is figyelő Mártonffy kisasszonynak. Engem valahogy nem számítottak a zsidók közé, pedig én is izraelita vallású voltam, mint a többi. Szombaton írtam, pájeszt nem viseltem, pedig sokszor irigyeltem ezért a vallásos zsidó fiúkat. Hogyne, mikor szombaton ölbe tett kézzel ülhettek, amellett egyik-másiknak olyan hosszú, nyakba lógó, fényesre sodort pájesze volt, hogy még a leányok is megirigyeltek. Néha a keresztény fiúkkal mentem a templomba, máskor a zsidókkal. Valahogy mindegy volt nekem. Megejtett a katolikus templom tiszta csendje, míg a lármás zsidó imaház kopott padjaiban szorongó, imaköpenyes, sápadt alakok furcsa hajlongásai misztikus félelemmel töltöttek el. Harangszó hallatára, vagy az imaház hajlongó-morajló gyülekezete láttán mindig nagyon-nagyon egyedül maradt gyermeki lelkem. Külön imákat mondtam, magyar imákat, a magam szavaiból, amiknek nem a szavak fogalmi értelme, hanem a hozzáfűzött érzészuhatag adta meg ég felé vivő erejüket. Szinte láttam imáim útját, amint elválnak a sokaságétól és egyenesen törnek felfelé, a vallások szálait egybegyüjtő Istenhez. Apámért imádkoztam, hogy egészséges maradjon, még édesanyámért, testvéreimért, meg azért, hogy Kalló Sárika szeressen egy kicsit engem, önző kis imák ezek, szűk körre terjedő gyermeki imádságok, akkora áhítattal, amilyennel csak gyermekek, forradalmárok, lelkészek, katonák tudnak elmerülni célt űző szavaik sokrétű igazságában. Olyan volt a második elemi osztály, a maga pofonokban végződő igazságszolgáltatásával, néha tréfás, néha kemény szavakban kirobbanó nemzeti, vallási, faji ellentéteivel, mint egy kis darab Európa. Szerettük egymást valamennyien, de azért, bizony, egy-egy nemzetiszínű szitkozódás, egy-egy „zsidó-zsidó-hepp" kiszaladt az otthoni beszédmódok hatását sínylő gyermekszájakon. Sok jelszó, amit a huszadik század büszkeségek kiütéseitől beteg Európája később díszes lobogóira írt jelszóként, már ott hevert a falusi iskola szeges padlóján, az udvar éles kavicsai között.

         A tavasz a gyárudvarról, a háztetőkről, a kerítésekről leolvasztotta a havat. De azért minden fehér maradt a gyártelepen. A kőörlő malmok fehér gipszporát vállára vette a tavaszi szellő. A fehér por belepte a füvek,fák ,  leveleit.222222222222222222222222

 A  karcsú gyárkéményeket, a kerítések tövében meglapuló fűszálakat, a fák leveleit. Délben, mikor a gőzduda a munka megszakítását jelezte, az ablakhoz siettem. Apámat vártam. A porrázúzásra váró hatalmas terméskövek rakásai között szabadon hagyott úton fáradtságtól hajlott hátú, fehér porral ujjnyi vastagon belepett arcú munkások között, egyik-másikkal szóba ereszkedve, jött az édesapám is. Az ő arca nem volt gipszporos, csak sápadt a sok éjszakai irodai munkától, mert az évzáró munkát végezte. Elégett aggódott az egészsége miatt édesanyám. A telep környékén, a kerítésen jóval túl, már nem lepett be mindent a fehér por. Ott a természet zöldje szabadon hirdette a tavaszt. Vasárnaponként, amikor Gabi, Peti, meg Mitru is otthon maradtak, a patak partján játszottunk. Legötletesebb játékunk a bikaviadal volt. Valami spanyol útleírás néhány fejezetét olvastam valahol, abból keletkezett ez a szellemes játék. Édesapám hosszú, egyenes fakardot faragott. Anyámtól két vérvörös rongyot könyörögtem, ezeket Gabi és a hórihorgas, izmos Peti kezébe nyomtam. A tömzsi, erős Mitru volt a bika. A többi fiúk és a leányok összecsődítése után, megkezdődött a bikaviadal. Gabi és Peti a Mitru arcát csapkodták a vörös rongyokkal, mire Mitru szemeit forgatta, bikabőgést utánozott és körbe futkosott. Kellő pillanatban előléptem én, a torreádor és fakardommal néhányszor jól oldalba szúrtam szegény Mitrut. Mindenkinek tetszett ez az érdekes játék: a nézőknek, Gabinak, Petinek, nekem: csak éppen Mitrunak nem. Mindig kockacukrot kellett a markába nyomni, hogy félóráig bika legyen.

      Mikor harmadszor játszottuk ezt a játékot és torreádorhoz méltó eréllyel szúrtam fakardommal Mitru lapockái közé, felordított, reám ugrott és hatalmas pofont adott nekem, a hős torrerónak. Ez nem volt szép egy bikától. A körülállók mind Mitrunak adtak igazat. Még édesapám is, akinek este elpanaszoltam a tragikus végű bikaviadal zárójelenetét, nehezen elnyomott mosollyal így vigasztalt: -Bizony, fiam, igazi viadalon is előfordul, hogy a bika megvadul! Másnap, a patak partján, bokrétagyűjtés közben kibékültem Mitruval. Igaz, azóta nem vettem részt bikaviadalon.

   Gabinak a ruháján meglátszott, hogy az apja gyárigazgató. Mindig csinos, új öltözetben, rövidnagrágos sötétkék, vagy barna bársonyruhában járt ez a kedves, meleg pajtásom, akit egy kicsit irigyeltem rózsás arcbőréért, szénfekete hajáért és főként erejéért. Félkézzel is úgy a földhöz csapott engem a legkisebb véleményeltérés esetén, mint a csuda. De a legjobban mégis a játékszereiről lehetett látni, hogy Gabi   köpcös, recsegően éles hangú apja vagyonos ember. Gabi gyakran kapott drága, új játékszereket: tekejátékot finom, fényezett fából, faragott ördögfejjel, sínen magától futó vasúti mozdonyt hosszú kocsisorral. Ott volt a játékhelyünk, a linóleummal befutott hosszú, keskeny üveges verandán, amelynek másik szárnyán a gyári iroda két szobájában apám, meg Gabi apja dolgoztak. A gyártulajdonos valami távoli nagyvárosban élt és Gabi apja, Bartha bácsi, parancsolt mindenkinek, még az én apámnak is. Féltem Bartha bácsitól. Szűk szavú ember volt, alig fogadta a köszönésemet. De Gabit nagyon szerette. Képes volt legfontosabb játékainkat megszakítani azzal, hogy Gabit az ölébe kapta, negyedóráig csókolta, csiklandozta. Az ilyen apai közbelépés alatt Gabi sokat szenvedett, kiabált, rugdalózott, én pedig nem értettem, hogy a felnőttek miért zavarnak meg bennünket legszebb pillanatainkban, csak azért, hogy szeretetüket megmutassák. Anélkül is tudtuk, a felnőttek arra valók, hogy szeressenek bennünket, másképp butaság az életük, ritkán jut valami rendesebb játék az eszükbe. 

222222222222

   Annál jobban szerettem Bartha nénit, Gabi fiatal, sugárzó szépségű, leányosan rugalmas, szőke édesanyját. Uzsonnára mindig apróra vagdalt, finom paprikás szalonnát, süteményt adott. Mikor látta, hogy csendesen játszunk, egy-egy futó csókot adott a fiának és megcsókolta az én homlokomat is. Néha álmodtam is róla, de mikor felébredtem, már nem érdekelt, mert Kalló Sárika rózsás arcocskája mindenkinél erősebb volt, még Bartha Manyónál is, Gabi húgánál, aki kék szalagos fekete hajával, csöpp, vérpiros ajakával, fekete bogárszemével ott settenkedett játékhelyünk körül. Nem volt csúnya leány Bartha Manyó, csak nagy volt a korkülönbség közöttünk, ő hat éves volt, én meg hét esztendős. Szerelmes volt belém, ezt határozottan állíthatom. Cukorkával kínált folytonosan s ha egy pillanatig magamra maradtam, azonnal odafutott és megfogta a kezemet. Egyszer pedig megcsókolta az arcomat. Azt mondtam neki, hagyjon békét a csókjaival. Akkor egy darabig nyugodtan játszhattam tőle. Egyszer a hosszú, keskeny verandán célba lőttünk Gabi legújabb, sűrített levegős puskájával, amiben hosszú, kerek léc volt a lövedék, a végén homorú gumival, ami az ütődés pillanatában a céltáblához tapadt. Én pontosabb céllövő voltam, mint Gabi. Pompásan játszottunk. Egyszer csak nagy kiabálást hallottunk az iroda felől. Több kemény férfihang kiabált egyszerre. Ez szokatlan jelenség volt, mert általában csak Gabi apja kiabált a házban. Odaszaladtunk. Az üveges folyosó az irodáig vezetett. Fehér gipszporral vastagon fedett munkások állottak Bartha bácsival szemben. Az igazgató kövérkés arca erősen kipirult. Hol magyarul, hol románul kiabált: 

- Ennyi bért kaphattok. Aki nem fogadja el, az mehet! Egy magas, vállas munkás szembeszállt vele: - Mi dolgozunk, igazgató úr, fizessenek meg! Az asszonynak, a gyermeknek kenyér kell! Nehéz munkát végzünk, nézze, tele vagyunk gipszporral, nézze, a tenyerünket feltöri a kőhordás..
-takarodjatok innen! -ordította magából kikelve Gabi apja.
- Te pedig mehetsz a gyárból!- kiáltotta a magas munkásra. Jobban megnéztem a munkás gipszporos arcát. Akkor ismertem csak fel, hogy Mitrunak az apja. Apám letette a tollát, amivel egy vastag könyvbe számokat írt. Odalépett a csoporthoz:
 -Láthatjátok, ma nincs jó kedve az igazgató úrnak. Neki is sok a gondja. A pénz nem az övé, hanem Kelleré, a tulajdonosé, tudjátok, aki a tavaly nyáron járt itt, az a vékony, fekete ember. Gyertek vissza holnap, valamit majd kitalálunk. A munkások komoran, szó nélkül elvonultak. Bartha bácsi apámra támadt:
 - Ezt a dolgot nem lehet így elintézni! Ez az ember, ez a magas, hogy is hívják, ez a .. .
- Ez Mitrunak az apja! - kiáltottam közbe. Bartha és apám összenéztek. Csend támadt az irodában. Pár pillanatig tartó nagyon mély csend. Bartha bácsi fáradtan szólt ránk:

 - Mit kerestek itt? Menjetek játszani! 

Volt valami feszültség a gyártelep légkörében. Felületen úszó veszekedési alkalmak. Napok alatt elmúló és újra fellobbanó haragok. A tapasztalatlan, de kemény kezű igazgató biztonságos fölénye a minden felső intézkedésben sorsszerűséget érző munkások fölött. Faluból ideszakadt munkások voltak ezek, akik a földszagot magukkal hozták, szokásaikkal, babonáikkal és elfojtott bosszúvágyukkal együtt. Nehezen húzták a gyár igáját, de csendesen, szótlanul. Néha egy-egy küldöttség ment az igazgató elé, béremelésért. Inkább könyörgés volt ez, mint együttes megmozdulás. A gyártelep munkásainak egyetlen társadalmi menekülése akkoriban csak a pálinka lehetett. Tele is volt minden este a dombon épült korcsma. Ez a feszültséget rejtő légkör néha hideg suhogásával szétszórta a mi gyermeki, játékos aranylevegőnket. Éles szóváltások, részeg emberek fenyegetései meg-megriasztottak. De percek, órák alatt mindig rendbe jött a hangulatunk. Bennünket, gyermekeket, nem érdekelt a feszültség légköre, amelyben a felnőttek a megvetés, a kenyérhez-kötöttség, a lenézés lompos biztonságával mozogtak. Nehezen sűrűsödött, még nehezebben bomlott a gyár személyi közössége. Mindenki a maga helyén dolgozott, évek során nem volt szükség sem eggyel több, sem eggyel kevesebb emberre az irodában, a kazánházban, a kőmalomban, a hordókészítő-műhelyben. 

       A falutól a gyárig, a köveket szállító szekeresek mellett, előttünk ismeretlen emberek lépkedtek. De mi, gyáriak, mindnyájan ismertük egymást. Naponta láttuk a telep minden épkézláb lakóját és ők is naponta szóltak egy-két szót hozzánk. Ha valaki beteg volt, rögtön látogatót kapott, egy kis jó tyúkleves vagy almakompót kíséretében. Az érdekbeli összetartás hiányzó kemény kézfogása helyett a szigetlakók segítési ösztöne uralkodott az érzéseken. Elszigetelt hely volt a gyártelep. Akkor még nem feszültek telefondrótok azon a vidéken. A vonat óriási kerülővel három óra alatt jutott el a legközelebbi városig. Egymás támogatása nélkül nem élhettek a telep lakói. Az egymásra szorultság az asszonyoknál egy kis só, rizskása, paprika kölcsönkérésében nyilvánult meg. A férfiak között egy-egy morgó „Jó napot!", vagy egy vidáman odalökött „Hogy aludt az éjjel, szomszéd?" is elég volt kapcsolónak. Ez volt a felület, amit gyermeki lelkünkkel valamennyire felfoghattunk. A felnőttek súlyos gondjai olyanok voltak, mint a gyárudvart borító nagy kövek, amelyeket ők kenyérkeresetből, mi gyermekek pedig játékból gördítettünk egyik helyről a másikra, ha kedvünk telt benne.

     Gabival játszottunk a hosszú folyosón. Akkor még mozi nem volt a világon, de már gyermekjáték formájában elcsodálkoztunk az egymás mellé rajzolt képek egybefutó mozgásán. Gabinak pompázó, színes mozgóképei voltak, libát kergető kisfiú, meg labdázó bohóc. Kerek dobozba kellett a sűrűn, színesen telerajzolt képet tenni, azután a tengelyen mozgó dobozt erősen megpenderíteni. A mai válogatós mozilátogató nem is sejtheti, hogy milyen szép volt az a mozgókép. Gabi forgatta, én meg Manyó egymás kezét fogtuk, úgy néztük. A bohóc éppen el akarta kapni a labdát, amikor... . . . a folyosó ablaka bezuzzódott. Manyó sikoltott. Gabi, aki éppen a mozgókép hengere mellett állt, elsápadt. Nagy, fehér tárgy kemény koppanással ütődött a fejéhez. Felhördült. A halántékából vér csorgott. Megingott, felső teste hátrahajolt és végigvágódott a folyosó barna linóleum-burkolatán. Vér folyt a fejéből. Sok vér. Én az első pillanatban elmosolyodtam. Ez a mosoly azután odafagyott az arcomra. Az ilyesmit érzi saját magán az ember. Manyó sikoltozására összeszaladt az egész ház. Az igazgatóné haját tépte, kiáltozott.-Gyilkos! Megölte a fiamat! Segítség! Az irodából kirohant az igazgató. Felemelte Gabi fejét. Szegény kicsi barátom, mosolyogni próbált. Azután lehanyatlott a feje. Bartha igazgató szótlanul állott sikoltozó felesége és síró kisleánya között. Arca eleinte kőkemény volt. -Valamelyik elégedetlen munkás... — csak ennyi szaladt ki a száján. Azután elcsuklott a hangja. Különös vinnyogás szakadt ki a torkából. Azóta se hallottam olyan idegtépő vinnyogást. Azután szó nélkül zokogott. Köpcös termetét hangtalanul rázta a zokogás. Az igazgatóval együtt édesapám is előfutott az irodából, ö adta ki az utasításokat a két cselédnek: - Kötést vizesíteni! Hamar, ide a mentőládát! Jódot! Orvos nem volt a gyártelepen. Apám szegény Gabit díványra emelte. -Különben ... most már... fölösleges bekötözni... Az első merevség felengedett az arcomon. Én is sírni kezdtem. — Gabi... Gabi... Kezembe vettem egyik kezét. Éreztem, ahogy lassan kihűl. Kis játékos barátom keze még egyszer megvonaglott a tenyeremben... Arra gondoltam, hátha az a kő az én halántékomat ütötte volna át.. . Gabi arcán megaludt a vér... Apám odahivatta János bácsit, a kocsist és ráparancsolt, fogjon be és azonnal hajtson a faluba, az orvosért, meg a csendőrökért. Az éles, szögletes, fehér, gyilkos kődarab a drága játékok között hevert a földön. A halott Gabi arca olyan volt a megaludt vérrel, mintha nagy, sötétvörös virágot dugott volna a füle mellé.