Felóldódás--novella
Az asszony elgondolkozva ült a padon. A tisztás szélén terebélyes platánfa állt, magányosan, itt elejtve, s fehér törzsén kövér, fekete hangyák mászkáltak. A levelek mozdulatlanok voltak, s az alkonyat előtt mély csöndben hallatszott a csermely kedves csobogása.
Messze a völgyben most autó búgott el ; az asszony fölfigyelt, kiegyenesedett kissé, aztán újra meghajolt, szinte visszaroskadt a kényelmetlen, támla nélküli fapadon : a berregő hang elhalt a távolban, s az erdő csöndje még tisztább lett.
A finom kezek idegesen tépdesték egy virág szirmait. "Mit ér az élet ?- tűnődött kedvetlenül, keserű szájízzel, s az urára gondolt, a nagyfejű, lassú beszédű faragatlan vidéki orvosra, látta őt amint kopott, kitérdesedett fehér nadrágban, kikönyökölt vászon kabátban, végigmegy a városka poros utcáján, lomhán beköszön a nyitott patikaajtón, beballag a kaszinó kertjébe, letelepszik egy asztal mellett egy öblös nádszékbe, újságot és bort kér, elterpeszkedik, kortyolja a hűs italt, törülgeti parasztos zsebkendőjével gyöngyöz homlokát és néha a rácsos kapu felé sunyít, lusta pislogással, árnyékban is hunyorgón, hogy jönnek-e már a tarokkpartnerek.
Egyszerre vad harag fogta el ; arcon tudta volna verni, szemébe tudott volna köpni! Miért? Bántotta valaha ? Nem, soha egy ujjal se, talán még rossz szót se szólt hozzá, de egész otromba lénye sértés volt, megbocsáthatatlan vétség ellene, a karcsú, szép, fiatal asszony ellen; eszébe jutott, hogy ettol a hallgatag, nagy kezű, nagy lábú embertől függ, a felesége, övé a teste, a nappalai, az éjszakái.
.. - O értelmetlen, unalmas, szabályos, undorító éjszakák! - egyszerre könnyek futották el a szemét és borzongás futott át a testén. Mit tudta azt akkor! Péter, - a neve is milyen kálvinistásan zsíros, akár a kikent haja, émelyítő faggyúszagával.
- Péter megkérte a szüleitől, a szülei pedig olvadoztak örömükben, hogy a gazdag fiú, aki hozzá kálvinista is, , pocakos, nagy kúriás, fekete földes félparaszt kaszt tagja, leereszkedik hozzájuk, szóra méltatja az kis Vicuskájukat.
"Nahát Évácska, adj hálát a mindenható Istennek ezért a szerencséért - áradoztak a tornyos hajú nagynénikék, akik fél életüket a templomban töltötték, tömjénszagúak voltak, olvasót csörgettek, ég felé fordított szemmel pletykáltak, és nyakig csukott blúzukban avatag levendula leveleket őriztek. Bevonultak a lezártzsalus szalonba, közrefogták, beszéltek hozzá, mind egyszerre, s ilyenkor mindig úgy érezte magát, mintha siratóasszonyok közt ülne, zsályaillatos halottas szobában." Ime, az Isten akarata", - hadarták és kapzsin csillogott a szemük, összesúgtak, kuncogtak és dícsérték Péter erejét. Mikor a pap bátyja lent járt látogatóban, olyanok voltak, mint a hörcsögök; visítoztak és veszekedtek, belekapaszkodtak Bálint reverendájába, méregették a körmeiket, belesivalkodtak az arcába:
"De a szerencséje !" - és előszámlálták, mi vár Péterre , mennyi föld, milyen ház, milyen szőlők micsoda borok és gabonák.
Mit értett o ahhoz. Tizenhét éves volt, gyerek még, galambokkal játszott és volt egy cicája, kék szalaggal a nyakában, Cilinek hívták. Bálint vitatkozott, kiabált, verte az asztalt, könyörgött, aztán összetalálkoztak Péterrel bevonultak a kártyaszobába, s egy óra múlva szótlanul és elgondolkozva jöttek vissza, mindkettőjükön látszott, hogy elégedetlenek, s gyanakszanak, hogy egyikük becsapta a másikat. Bálint vállat vont, mint aki nem tehet semmiről
Nyár végén volt az esküvő. A gesztenyék már hullatták levelüket, a város készült a szüretre, Péter esetlenül mozgott a fekete ruhában, a tiszteletes vég nélküli beszédet mondott s mikor kivonultak, hallotta, hogy apja félhangosan magyarázza barátainak:
"A fiúk az apjuké lesznek, a lányok az anyjuké." - "Fele fele" - tette hozzá valaki, nevettek és dicsérték az ifjú párt. Ebédnél egymás mellett ültek, férj és feleség;
Péter emelt könyökkel evett, tövénél fogta a villát, teletömte a száját, s ahogy beszélt közben, nyitott ajkai mögött látszott a félig rágott étel. Verejtékezett és a testéből kellemetlen szag áradt. Aztán hazamentek. Péter mosdatlanul feküdt ágyba, sürgette, átfogta szőrös karjaival, száját a szájához szorította, s érezte fújó lélegzetén az ital és zsír nehéz bűzét. Rettenetes volt!
És nem lehetett többé menekülni; asszony volt, házias gondokkal, s ha nem hívták beteghez és nem voltak vendégei, Péter néha átjött hozzá a rendelőből végigsimította kemény, nedves tenyereivel és megcsókolta kipirult arcát. Délutánonként megtelt a várószoba, sáros és poros csizmák járták össze a szőnyegeket, izzadt ujjak tapogatták végig a bútorok plüss karfáját ; sose tudta megérteni, miért járnak ezek télen-nyáron csizmában, mikor telik másra, könnyebbre, jobbra, úriasabbra is, hiszen gazdagok, övék a város, a határ; talán minden az övék, gondolta sokszor irigyen és fojtott haraggal. "Hájas kálomisták", - hallotta lánykorában apja házánál és lassan felgyűlt benne minden régi ellenszenv, amiről eddig nem is tudott, de amit magában hordott örökségül talán a vérében; irtózott tőlük és összeszorította a száját, visszatartotta a lélegzetét, ha engedett Péter fújtató öleléseinek.
Remegve leste alkonyatkor a csengőt s ha beteghez hívták az urát, honnét aligha jön meg éjfél előtt alig tudta palástolni örömét, s míg izgatottan rakta be a kézitáskába a műszereket a szíve izgatottan vert: "Ismét egy este, amit megmentek magamnak."
Mikor aztán a sárga hajtókocsi kigördült az utcából s a por is elült utána, fáradtan vetette magát egy karosszékbe, fejét hátrahajtotta, az ablak négyszögéri át belenézett a leszálló este vöröseslila végtelenségébe és átadta magát álmodozásainak. Ezek voltak a legszebb órák. Ilyenkor el
menekült, vágyaiban legalább, a kövér, nehéz valóságból, ki a "világba", ahol megbecsülik, finomabb kedvtelések közé. Könny zenék, likőrök és tisztek. Tisztek, akik közt neveletlen medvének tűnt Péter s akik halkan bókoltak és felejthetetlenül mosolyogtak.
"Asszonyom, ön olyan itt, mint valami fiatal, karcsú, gyönyör pálma a sivatagban." Ezt mondta az egyik, mikor lóháton vonultak át a városon gyakorlatra s ott töltöttek egy éjszakát; ezt mondta, megszorította a kezét és találkozót kért. Nem tette meg. Esztelenség, hagyja elfutni a szép perceket ; miért ezért a buta parasztért. De látta akkor maga előt Péter fényes, sörtés, becsületes arcát, eseménytelen hűségét nem, nem tudta megtenni.
Pedig... És sóhajtott, szinte esedezve, a homályos szobában, valami mozgásért, valamiért, amire azt mondhatja, hogy "élet"; voltak pillanatai, amikor már nem is válogatott volna, ment volna, mindegy, hová, de el innen, az életbe, akár utcalánynak is I De ahhoz is gyönge volt, hogy a rende1őbe támolyogjon, szédülő elviselhetetlenül fájó fejét tenyerébe szorítva, és bevegyen valami fájdalomcsillapítót. Csak gyötrődött s néha csak arra riadt föl, hogy Péter esetlen gyöngédséggel emeli ágyába; úgy tett, mintha aludna, s amikor pilláit kissé fölemelte, látta kint az éjszaka szikrázó csillagait. Két gyereke született Pétertől és mind a kettő lány volt.
Péter fiút várt, örököst, s egyszerre cinkosának érezte az egyházat, az Istent, akikkel eddig sose törődött cinkosának Péter kijátszásában és megbüntetésében.
Tudta, hogy maga is vesztes lesz, mert Péter fiút akar és neki szülnie kell, szülnie, megállás nélkül, míg világra nem hozza a fiút, az utódot. De vállalta volna a megújuló kínokat, hogy meggyötörje. kétségbeejtse ezt a türelmes és elmélázó embert, aki mindig csak jó volt hozzá, aki nem vette észre az irtózását, gyűlöletét aki barbárul és szabályszerűen férje volt, jámbor mintaférj, gonosz szenvedélyek nélkül, délutáni tarokkal a kaszinóban, spórolős félrerakó családfönntartó ; - ostoba tuskó!
Igen, ez a két kislány, Gabi és Mártus, alattomos és jóleso bosszú voltak, bosszú az ügyetlen becézésekért, balkezes gyöngédségekért, mindazért, amit Péter legyőzve otrombaságát és fukarságát, reá pazarolt; bosszú a megbocsáthatatlan jóságért és türelemért ; csak egyszer lett volna ideges, szeszélyes, goromba, de nem, jóindulatú volt, elviselhetetlenül, húszig számolt minden kimondott szó előtt konok birka Gabi és Márta voltak az elégtétele, s míg Péter Mártus születése előtt fajfönntartó ábrándozásaiban a vasgyúró örökös képét rajzolgatta maga elé és vaskos hangjával, mely mindig úgy hatott rá, mint a bunkóütés, beletört elcsituló éjszakáik csöndjébe: "Nem akarom, hogy Péternek hívják, inkább Lajos legyen, vagy András, mint a nagyapám volt," - magában ellene mondott, s vállalta volna a kétszeres fájdalmat és megaláztatást is az új lánygyermekért.
És megszületett Mártus. O volt a drága bosszú betetőzése születése annyira elcsigázta, hogy le kellett mondaniok az új sarjról, és nem mert keresztü1 gázolni a felesége életére.
Mártus volt a szabadító, s valahányszor ránézett, fölujjongott. Szerette vajon ?
Igen, rajongott értük és únta is őket elviselhetetlenek voltak örökös nyűgösségükke és kérdéseikkel, fölösleges teher az asszonynak, aki már flörtökig merészkedett, akit már szájára kapott a sunyi kisváros, aki szállni próbált, élni próbált, bátrabban. igazán élni, tisztekkel sétálni, pilótákkal mulatni az Anna-bálon; és Péter még csak féltékeny se volt, mintha olvasna benne, mintha tudná, hogy arra az utolsó lépésre nem képes, meghátrál előtte játékoskedv gyereknek nézte és engedte játszani, keringeni a fészek körül; Ó, hogy gyűlölt érte !
A napsugarak fatörzsek közt vetődött át, aztán kihunytak; az erdő mélye zsongott, távolból kakukkszó hallatszott, visszhangszerűen s lassan leszállt az alkonyat.
Az asszony megborzongott, felállt, megindult lefelé a keskeny erdei ösvényen. S most ide küld a két gyerekkel-lázongott,- Isten háta mögé, egy kegyhelyre, pihenni! Rettenetes! - Hirtelen úgy érezte, nem bírja ki tovább itt, a csinos kis szállóban, ahova fölhallatszik a zarándokének és ahol, ha letekint a teraszról, látja az országúton vonuló búcsúsokat, látja a bénákat az árokparton. a nyomorékokat, nélkül óbégatókat ; hát erre vágyott, hát ez az élet 1 Még soha nem volt ennyire kiábrándult. A fák közt fenyegetően nőt a homály. Ösztönösen meggyorsította lépteit. De hirtelen megállt. Miért fél ? Utonállók ? Hát aztán.
Neki mindegy; oda tudná magát dobni az első piszkos szénégetőnek aki lomha léptekkel, csapzottan jön le a hegyekből egy hét piszkával az arcán!
A gyerekek még nem voltak otthon. Leült az asztalhoz, meggyújtotta a gyertyát és belebámult a lobogó lángba. Túl lehet élni egy ilyen magányos órát 1 Felugrott, levélpapírt keresett el a szekrényből Menekülni ! ez volt az egyetlen érzése, menekülni a kisváros, Péter, a kegyhely, a koldusok és nyomorékok elől menekülni a gyerekek elől akik haza fognak jönni, szarvasbogarakat és cincéreket hoznak az erdőből és elárasztják kérdéseikkel:
"Anyu, mi ez? Anyu, mért nem felelsz ? Anyu, beteg vagy ? Ir neki, jöjjön azonnal, vigye magával; hiszen itt a címe, őrzi a táskája reteszében ; hogy is mondta 1 "mint karcsú, gyönyör pálma a sivatagban".
Ahogy a sorokat rótta, haragja lassan elcsitult, s egyszerre halálosan fáradtnak és szomorúnak érezte magát. Már tudta, hogy nem küldi el a levelet, de azért írt, rezignáltan, s közben arra gondolt, hogy jóvátehetetlen igazságtalanság történt, nemcsak vele, hanem mindenkivel; talán az egész élet jóvátehetetlen igazságtalanság. "A vidék gyönyörű írta, hegyek, erdők fák, árnyas utak, templomok, harangszó, kolostorcsengő és a kolostorban nyolc barát. Ujságnak, rádiónak nyoma sincs, a kegyhelyre való tekintettel csak csend van és nyugalom; hogy a szívekben mi tombol csak Isten tudja, s azok, akik a vállukon keresztet cipelnek.
Vasárnapokon ezerszámra zarándokol ide a nép az ország minden részéből s ilyenkor festő és látványos körmeneteket rendeznek a barátok. Szóval minden rendben lenne, csak ne vágynék úgy egy kis zene, tánc, jó könyv, társaság után. A szállóban csak nő és gyerekek laknak, egész nap kézimunkáznak, imádkoznak és játszanak. Milyen végtelenül fáraszt az unalom!" ...
Abbahagyta. A nyitott ablakon át hallatszott lentről a zarándokok elnyújtott éneke. Az asszony fölállt, letekintett a völgyre. Zászlók alatt nagy csapat vonult az úton, s mögötte porfelho kavargott. Szombat van, gondolta, ilyenkor már jönnek. Szabad ég alatt fognak aludni, s ha zivatar jön, az erd fái alá menekülnek. A búcsúsok már rég elvonultak, s még mindíg ott állt, tekintete az ég sötéted liláin kalandozott. Kigyulladt az esthajnalcsillag. Tömören, homályba mosódva az erdő őrködte a hegyoldalakon. Mélyen beszívta a friss levegőt A városka csöndben lapult, s a barátok templomában nyolcat vert az óra. Végtelenül elhagyatottnak érezte magát, s egyszerre arra kellett gondolnia, hogy meg fog öregedni. Olyan erővel tört rá ez a gondolat, hogy elakadt belé egy pillanatra a szívverése. Igen, meg fog öregedni, ráncos lesz az arca, nehézkes a járása, megcsúnyul és meghajlik a háta. Ez hát az élet értelme 1 Sirni szeretett volna, szerette volna ököllel verni az arcát, görgetni a fejét a kemény padlón; kirohanni, szétzúzni magát a meredek hegyhát éles kövein! S most, mielőt ájultan roskadt volna a földre, halk foszlányokban újra énekszó szakadt a szobájába. Kínlódó érzékei kétségbeesetten kapaszkodtak a hangokba. s valahonnan mélyről egész valószínűtlenül gyermekkora emlékei rémlettek föl, egy májusi este, anyával a templomban, ének, gyertyák és meleg, meleg liliomillat. Lassú léptekkel kitámolygott a szobából. Az ajtó nyitva maradt utána.
Botladozva haladt végig a macskaköves utcán. Néha nekitámaszkodott a langyos házfalaknak. Kiért a térre. Sötéten nyúltak magasba a székesegyház tornyai; a kapu tárva volt, látszott az oltár gyertyáinak lobogása, látszott a térdelő feje, s zengett, kiáradt, betöltötte az estét az ájtatos ének. Belépett. Hervatag szag csapta meg, odavánszorgott a térdeplőhöz a Szűzanya szobra elé és leroskadt. Úgy érezte, megsemmisül, föloldódik ; tenyerébe temette az arcát és a könnyei végigcsorogtak a karján. Nem tudta, meddig tartott, órákig talán; arra riadt föl, hogy valaki megérinti a vállát. Egy barát állt mellette. "Bocsánat, - mondta halkan, - bezárjuk a templomot" De reggel négykor újra nyitva lesz. Dicsértessék a Jézus Krisztus." - "Mindörökké", - rebegte, mintegy félálomban. Kilépett. Sötét este volt, csillagok ragyogtak fönt és hűvös tiszta levegő áradt a hegyekből. Feltekintett. Könnybe ázott arcát meglegyintette a szél. Sóhajtott, s egyszerre úgy érezte, megtalálta az élet értelmét, mindent megtalált. Eszébe jutott Péter, szeretett volna lehajolni, hogy megcsókolja nagy, formátlan kezeit. Az úton a gyerekek jöttek elé. "Anyu, úgy kerestünk, hol voltál ?- és a szoknyájába kapaszkodtak.
Felszabadulo lelke konnyu lett.Megtalálta a sokat áhitott békét ,és megtalálta onmagat.
"Édeseim !" - kiáltotta, lehajolt hozzájuk, szívére szorította őket és boldog könnyei benedvesítették a csodálkozó apróságok arcát.
Kisse hunyoritva nezett a homalyos messzesegben ahol Péter állt .Széles mosoly uralkodott
nagy arcan ,Kezevel integetett nekik es érezte -az asszony megtért!
Megjegyzések