Kitartó ferfiak

Már erősen nyugovóra hajlott az őszi nap s utunknak csak nem akart vége lenni..
 Bevallom: panaszkodtam. Nem tudott már felvidítani a szelíd, lankás táj, a szőlőkertek béka zöld színe, a látóhatár szélén úszkáló leheletnyi lila köd, az előttünk elterülő széles, csendes és ábrándos völgy. Fáradt voltam, meg is éheztem. Keserűségemben ráültem egy kis patak hídjának karfájára és megtörölgettem a homlokomat
- Itt a  Szamos  , ugorj bele, -mondtam.

  Elég!- kiáltotta a társam, elpusztíthatatlan fickó s körülnézett.
- Te nyavalyás flótás. Inkább arra gondolnál, hogy az a sváb asszony, akit megkérdeztél az előbb, hogy jó úton járunk-e, becsapott. A fejemet teszem rá, hogy nem Tótfalu felé megyünk .

  - Az lehetetlen, - dörmögtem.
 - A nép egyszerű gyermeke nem csaphatott be. Miért csapott volna be, mi ?
 - Barátom, nemzetiségi területen járunk. Dúl itt az irredenta. Akasszanak  föl, ha az a sváb Rézi, vagy Mári be nem csapott!
- De mi oka lett volna rá ? Mi ? -Magyarul kérdezted az utat. Nekem már az is gyanús volt, hogy a Rézi svábul  felelt
Ha nem lett volna benne irredenta érzelem, magyarul válaszolt volna. Igaz ? Életrevaló társam gondolkozásában volt némi logika. S mert az egyik szőlőből éppen kibukkant egy asszony, valami szerszámmal a kezében, odakiáltottam:
- Das ist Totfalu ? A néni megigazgatta fején a kék vászonkendőt s rikácsoló hangon visszakiáltott
     - Nicht dafür Tothfalu!

   Hát a társamnak mégis igaza van. Arad felé megyünk. Lám, amott már látszik is a cementgyár-kéménye, ott messze, balfelől.
 Káromkodtam, szidtam a svábot, retteneteseket mondtam. Pajtásom cigarettát csavart, rágyújtott s nevetgélt. Hosszú derekát nekitámasztotta a kis híd karfájának s vidáman oktatott:
- Tudod, hogy háború van. Ilyenkor tudod milyen nehéz minden.

   Ismét nekivágtunk az országútnak. A nap lassan leszállt a látóhatár alá, csak vérvörös zászlói úsztak még sokáig az égen. Madarak repültek villámgyorsan, szinte menekülve az erdő felé, hogy idejében otthon lehessenek. Kihalt, néma volt a vidék. A felkerekedő esti szél fanyar őszi illatokat terített ránk. Társam, Ferkó,  fütyürészni kezdett, én tovább káromoltam magamban a pimasz némbert, aki rossz irányba igazított bennünket, szegény vándorokat.
 Vágytam a pihenést a vacsora után. Ferkó azzal biztatott, hogy nagynénje,akinek kávéháza, kocsmája van Gyűdön, tárt karokkal, meleg vacsorával és  puha ággyal fogad bennünket ormánsági „tanulmány utunkon.
    - Remek asszony a nagynéném,- mesélte a társam.
 — Már nem fiatal, lehet úgy ötvenéves, egy kicsit mogorva, de az attól van, hogy özvegy. De  remekül főz. Valóságos szanatóriumban leszünk az éjjel. Na, siessünk egy kicsit. Hosszú gyaloglás után végre feltünedeztek Siklós villanylámpái s a homályból kibukkant a siklósi vár. Megálltunk a dombon s lenéztünk az ígéret földjére. Éppen szemben volt velünk az állomás, ívlámpák pislákoltak odalent s a peronon kis játékmozdony szaladgált, szikraesőt és piros gőzt fújva, előre-hátra nagyszorgalmasan. Távolabb, mint fekete döglött hernyók, henteregtek a szerelvények. Néha ezüstös sípszót sodort felénk a szél. Leereszkedtünk a dombról s csakhamar megérkeztünk az állomásra. Istenem, vidéki kis állomás, a kavicsok csikorogtak a cipőnk alatt, a lámpák halványan pislákoltak és derengő fényt szórtak a kopott, elhagyott épületekre, a kis mozdony hol beszaladt nagy. zörgéssel az állomás elé, hol megint kihátrált, mint a ganajtúró bogár, görgetvén maga előtt a kocsikat. Szép szál bakter futkosott zászlót lengetve a mozdony után, szájából  sípolgatott vele, mint a vonatost játszó kisgyermek. Néha fel is ugrott a mozdonyra, szinte ráragadt futtában... Mi leültünk egy padra és cigarettáztunk.
Megállt előttünk s foghegyről szólt:egy vasúti alkalmazott.
  Mit várnak itt ?
 - A postást várjuk, - mondta a társam szerényen s illedelmesen.

  Az ember kivette szájából a pipát s ránk bámult
- Miféle postást ?
 - Hát aki az ezer dollárunkat hozná.
 Mi.. . mit ? Ezer dollárt ? Honnét ? |
— Hát Amerikából, no. Ezer dollárt várunk Amerikából. De lassan jön, mert háborúban vagyunk Amerikával. Nem érti? Elibe jöttünk, hogy hamarabb megkapjuk.
 — Hogy a rosseb, de figurás gyerekek maguk.
  No, flótás, erre elfújhatnál valamit a bácsi tiszteletére, — mondta nekem a tátsam. Elővettem a fuvolámat, összeraktam s belefújtam. A kis mozdony is elmaradt valahol a peron végén, az állomáson nem járt senki, az ívlámpa szelíden szórta a sápadt, reszkető fényét, a nádasokban még kuruttyolgattak az őszi álomra készülő békák, illatos volt az éj, illatos és békés. A fuvola igen szépen szólt, nem vallottam vele szégyent. Sok régi nótát ismertem akkoriban, többet, mint ma, a városi élet kiveri az ember fejéből a dalt. A kucsmás ember pipázgatva hallgatta a búgó nótákat, beledöntötte fejét a tenyerébe... Így fuvolázgattam sokáig, egyre szebben fújtam, egyre biztosabban, sok minden járt az eszemben, sok szomorúság nyilait belém, sok emlék, sok régi nap és óra. Gyerek voltam, édes volt a szomorúság és minduntalan felváltotta a vidám életöröm. A bús nótákra víg dalok következtek s megfigyeltem, hogy a kucsmás ember szinte önkéntelenül előre taszítja homlokán egy kissé a kucsmát.


 Eszre sem vettük.
— Jelez már a gyűdi gyors! — mondta a kucsmás ember.
 — Na, jó utat, jó egészséget. Szép volt a nóta. Eltettem a flótát, társam ment jegyet váltani. Csakhamar szuszogva, rettenetesen zörögve és csikorogva, megérkezett a „gyors" s mi beszálltunk a büdös, zsúfolt harmadosztályú kocsiba. Lámpa már akkoriban nem égett a kocsikban, mindössze az egyik ülés fölé ragasztott gyertya vetett pislákoló világot a kendős vénasszonyokra, , a csizmás parasztokra, a feltornyozott kosarakra, batyukra, tarisznyákra. Rettenetes füst kóválygott a kocsiban. S duruzsoló, éneklő beszéd, vitatkozás, hortyogás zúgott. Egy szabadságos katona dühösen, kiabálva beszélte szörnyű kalandjait s az öregemberek, meg az asszonyok rémülten hallgatták


    Behúzódtam Ferivel egy sarokba s onnét figyeltük s hallgattuk a kavargást. De mi az istennyilát szállítanak örökké ezek az asszonyok? A vonatokra alig lehet felmászni, mindenkin elül-hátul lóg a sok kosár, batyu, hátizsák, mint a teherhordó szamáron. Viszik szegények a csomagokat a katonafiúknak, férjüknek, bátyjuknak... Mennyi szőke, jó illatú kenyér, mennyi kolbász, sonka, lúdhús dagadozik ezekben a rengeteg málhákban. Mennyi aggódás, szeretet, vágyakozás tömi degeszre a kosarat, tarisznyát. Szegény asszonynép! Nekünk mihamar le kellett szállnunk, mert megérkeztünk. Ott sötétlett előttünk a gyűdi hegy, alatta, mint ékszer, csillogott a  kettőstornyú templom fehér épülete. Egyébként feneketlen sötétség köröskörül. A vonat eldohogott s mi ott álltunk az állomáson egyedül. .


        De hol az ördögben van Ferkó nagynénjének a kocsmája ?
— Én már gyerekkorom óta nem voltam itt, — mondta Ferkó.
 — No, de a falú, látom, szép. S körülnézett.
— A házak tiszták. A nép boldog. Istenfélő, szerény, munkás, tekintélytisztelő... Mindezt látom. Csak a nagynéném kocsmáját nem látom sehol.
— Egyáltalában van neked nagynénéd ? — kérdeztem gyanakodva.
— Az egészen biztos. Nagynénje csak van az embernek.:. Gyerünk arrafelé, ahonnét zajt hallunk, biztos ott a kocsma. Megálltunk, hallgatóztunk. Valóban, valahonnét a hegy felől zümmögést, dongást, halk ricsajt hallottunk. Elindultunk a ricsaj felé. És a sok sötét, néma házacska között valóban fel is tűnt egy hosszú ház, ahol égett a lámpa s ahonnét, mennél közelebb értünk, annál erőteljesebben zúgott a zűrzavaros zaj, részeg kurjongatás, rekedt énekszó. Az utcára nyíló üveges ajtót belepte a pára, odabent a lámpafényben' nagy tömeg kavargott. Benyitottunk. Áthatolhatatlan füstben egymás hegyén-hátán s kivétel nélkül ordítozva s egyszerre gajdolva, rengeteg horvát katona kevergett, tolongott, röhögött, énekelt, magyarázott, vitatkozott, ágált, kávézott, teázott, pálinkázott, ecetes uborkát evett, tolakodott, búsult, tán egy egész zászlóalj, egy egész ezred! Moccanni sem lehetett a teremben. S a fülsiketítő lárma úgy zuhant rá az emberre, mintha balták szakadtak volna le a piszkos mennyezetről.


               Űristen, ezeket kiszolgálni, ezektől a pénzt beszedni, itt ellenőrizni, itt egyáltalában lenni! Közvetlen előttünk póznahosszúságú bosnyák ágált, csontos ábrázatán széthasadt a szája, szélmalomkarjaival hadonászott, fején a piros fez bojtja úgy ficánkolt, mint a motolla, ülepéről mélyen lelógott a bosnyák nadrág. Nagy nehezen átbújtunk a karjai alatt s megpróbáltuk elérni a hátsó ajtót, ahol Ferkó nagynénje megmenthetett bennünket. Közben levegő után kapkodtunk s a lábunkra is vigyáznunk kellett, hogy szét ne tapossák, mint a megkergült csorda patái.


         Bezuhantunk a konyhába. Ott még nagyobb volt a gőz, az irdatlan tűzhelyen kondérnagyságú lábasokban állt a feketekávé, a tej, a forralt bor, alkohol, kávé, fahéj és asszonyi izzadtság szaga töltötte meg a szűk helyiséget. A meszelt falakról csurgott a verejték. Ugyanúgy csurgott, mint arról a két nőszemélyről, aki a konyhában  félőrülten rohangált.
       Az egyik nőszemély valóban hatalmas, testes hölgy volt, hasán duzzadt a feszes fehér kötény, keblei rengetegek s rengők voltak. Ámde nem látszott holmi keserű özvegynek, ötvenévesnek sem, inkább harmincötnek, piros-pozsgás volt, mint a cékla. Roppant termete ellenére is fürgén futkosott a konyhában, vagy ki s be a szüntelenül csapkodó ajtón. A másik nőszemély viszont vén volt és sovány, aggódó arccal sürgött-forgott s közben úgy lógatta a kezeit, mint ülő nyúl szokta a mancsát.

Erről a nőről lerítt, hogy sváb. Száraz ajkát összeszorította, mikor ránk nézett. A másik nő is megállt s ránk bámult.

- Mi tetszik? — kurjantott ránk a testes hölgy.
 - Mariska néni! — kiáltotta Ferkó gyengéden s lelkesen egyszerre.
- Micsoda Mariska néni? — bámult el a nő.
- Én vagyok a Ferkó, a maga unokaöccse,mondta még lelkesebben Ferkó.

- Régen láttam már Mariska nénit s mondok, meglátogatom. Ez itt a barátom.- S engem előretolt.  Nagy zenész...
- Én nem vagyok Mariska néni és nem ismerek semmiféle Ferkót, - mondta csodálkozva a nő.
- Lehetetlen, - erősködött egyre vidorabban Ferkó.
- Maga a Mariska néni, akinek kocsmája van Gyűdön.
— Kocsmám van, Gyűdön is vagyok, de nem vagyok Mariska.
 Én Mathóné vagyok, - felelt büszkén, még jobban kidagadó mellel az ál Mariska néni.


       Kezdtem magam rosszul érezni. Éjszaka van. Éhes vagyok, fáradt. A kocsma tele van bosnyákokkal. A mennykő üssön a társamba. Rángatni kezdtem a kabátját:
- Gyerünk innen, te marha. Látod, hogy nem a nénéd.
- No, ha tagadja, hogy a néném, - kiáltotta ragyogó képpel a társam,  akkor sajnálom. Én ugyan
szívesen fogadnám nénémnek az asszonyságot, de ha maga nem akar öccsének fogadni síránkozott
Ferkó.


    S leült egy hokkedlire A termetes asszony nevetésre fakadt
              - No, csak üljenek le. Ennivaló nincs, mindent fölfaltak a fiúk. De csinálok rántottát. Treszka néni, főzzön tojást. Négyet. Adjon hozzá uborkát is.
— Hát egy kis forralt bor? — mondta neheztelőn Ferkó.
— Azt is lehet, — kiáltotta vissza a hölgy s kirohant a tumultusba.
 — Most már rendben van, — szólt a társam hidegen. — Van vacsora. Lesz ágy is. Csak hogyan fizetünk ? Pénzre kéne szert tenni... Én fojtott hangon szidtam Ferkót. Ez mégis hallatlan. Miből fizessünk? Itt fogják a kabátunkat. Kirúgnak. Tán meg is ver ez a hatalmas erejű asszony. Nyakamon a szégyen.
— Ha tudtam volna, hogy ilyen pimasz gazember vagy, dehogy indultam volna el, — nyögtem kínomban. S csikorgattam a fogamat s úgy néztem Ferkóra, mintha meg akarnám ölni. Öt azonban mindez hidegen hagyta. — Nem a néném, no, de nem tesz semmit. Először is eszünk. Azután te fuvolázni fogsz .. . — Fuvolázni?! — Fuvolázni, igen. Süket vagy?


        Fuvolázni, na! Itt ez a sok szerencsétlen bosnyák. Tele vannak kávéval, teával, borral. Keserű emberek. Maholnap viszik őket a frontra. Holmi irredenta érzések is vannak bennük, kívánkoznak haza, a kecskéjükhöz. Na. Hát szóval, flótázni fogsz. Furcsálltam a dolgot, de valami ráció pislákolt a dologban. S minthogy a mérges Treszka elénk tette az illatos rántottát, meg a fehér búzakenyeret, nem törődtem semmivel. Nekiestünk az ételnek. Közben bejött a kövér asszony, csattogtak kezében a lábasok, ömlött a feketekávé, a forralt bor. Óriási tálcán sorakoztak a csészék, üvegek, poharak. Szegény nő leült egy percre és olyan gyönyörűséggel szemlélte az evésünket, hogy önkéntelenül mozgatta hozzá a száját. Friss, puha, jó szája volt az asszonynak.
 — Borzasztó ez máma, — panaszkodott fújva. — Nem birok ezzel a sok katonával. Mozogni sem lehet tőlük. S mennyi károm van, mennyi károm! Ki tudja ellenőrizni ezt a sok bosnyákot? Szegény uram bevonult, magam vagyok ezzel az asszonnyal... Nagyot sóhajtott.
 — Majd rend lesz itt mindjárt, — mondta nagyképűen s szemtelenül a társam. — Csak előbb eszünk egy kicsit! A nő legyintett. Aztán megint felpattant s ide-oda futkosott, lehajolt  kilátszott vastag, gömbölyű lábikrája. Társam egy pillanatra abbahagyta az evést, jól megbámulta a nő lábszárát, aztán megbökött az asztal alatt s kacsintva elvigyorodott.
      - Szégyelld magad, hiszen nagynénéd, — súgtam neki. Ő nevetett.
 Na — mondta aztán s ivott egyet, - gyerünk a flótával. Te vagy a művész, én vagyok a menedzsered, odakint tombol a tömeg.  Fel, cimbora, szedd a fuvolát. Költő vagy! Muzsikálj! Oly fáradt voltam, annyira benn a kilátástalan pácban, hogy ösztönösen engedelmeskedtem a szuggeráló akaratnak. Előszedtem a flótát s összeillesztettem. Ki is próbáltam. Azután a nők nagy csodálkozása mellett Ferkó kituszkolt az ajtón.
 Ott álltunk a pokoli füstben és zajban, kavargásban. Ferkó pillanat alatt felugrott egy asztalra a poharak és csészék közé, felborzolta a haját s torkaszakadtából kiáltott:
 — Csúti! Csúti! Nye povedáj! Ruhe! Hapták! A bosnyákok csodálkozva bámultak ránk. Kíváncsi szemek szegeződtek ránk. Csend lett. Ferkó ekkor rám mutatott, aki ott álltam gyámoltalanul az asztalnál, kezemben a flótával.
 — Tám je jedan muziker! — ordította tovább és széles gesztust kanyarított a karjával.
— On znáty flótáty! Muzikken! Flőte spielen! Ruhe! Csúti! Azzal leugrott az asztalról s oldalba bökött.
— Most fújd, te marha, amíg csend van! Félénken belefújtam a fuvolába. A mély hang szelíden s omlón szállt fel a sűrű füstben. A még itt-ott morajló hangok elnémultak. Feszült csend támadt. — Heeej, — bődült el hátul a sarokban egy hang keservesen. S ekkor teljes erőmből fújtam a flótát. Szép régi népdalt fújtam ki  szemem  könnybe lábadt, mély sajnálkozás fogott el, amint ezeket a vad, sötét, hosszú, piros fezes embereket láttam, a piros fezek olyanok voltak a fejükön, mint a vér. Véres volt a fejük... S a fuvola olyan lágyan s olyan tisztán s olyan szelíden búgott, mint a vadgalamb. Templomi csendben szólt a hangszer, egy-egy katona leborult az asztalra s a válla megrándult. Valaki megpróbálta danolni a melódiát, amelyet nem is ismert, a többiek lehurrogták. Egy-egy pohár csattanva esett az asztalra. S a konyhaajtóban megjelent az asszony, azt hitte, elrobogtak a katonák, fizetés nélkül. De látva a jelenetet,- lába meggyökerezett a küszöbön s csodálkozva bámult maga elé.
       S én egyik dalt játszottam a másik után. Sort kerítettem olyan horvát és szerb nótákra is, amelyeket gyermekkoromban a Dráva mentén megtanultam. S egy-két orosz nótát is elfújtam, keserű, fájdalmas, lázadó katonadalokat és síró nótákat, amelyeket hadifoglyok csempésztek a fülembe bódító nyári, falusi éjszakákon, amikor elcsitult a munka, hazatértek a jószágok, elült az aranyszínű por s a fáradt hadifoglyok összeverődtek a kispadon s édesbús dalokat énekeltek...


        Közben félszemmel láttam, hogy Ferkó előveszi sapkáját s körüljár a teremben. A katonák szó nélkül kinyitották erszényüket s hullajtották a sárgarézzel elfajzott nikkelpénzeket. Csörgött a pénz. A kövér hölgy pedig csendben rendet teremtett az- asztalokon, kicserélte a poharakat, elszámolt, akivel kellett. Nagy-nagy békesség, szomorúság és tisztaság ömlött el a sáros, füstös, rettenetes hodályban. Egy katona hangosan sírt...
 Múltak a percek, múltak a negyedórák. Fáradt voltam, tüdőm zihált, le akartam tenni a flótát, de nem lehetett. Vagy az ál Mariska néni kérő szeme, vagy Ferkó kemény pillantása, vagy a katonák áhítatos, ártatlan kecskeszeme függött rajtam. Folytattam. Szédültem már, de folytattam. Fájt a torkom a maró füstben, szemem égett, forgott a fejem. De mintha a föld felett libegtem volna, testetlenül és súlytalanul, jó volt a fáradtság, a rossz levegő, minden jó volt.,. Boldog voltam. S folytattam ..
 . Késő éjjelre járt az idő, amikor az ajtóban megjelent egy óriási bosnyák őrmester és bömbölő hangon parancsokat osztogatott. Mindenki haptákba vágódott, a fuvola leszakadt a számról. A bakák szótlanul szedték fegyvereiket, derékszíjukat, fizettek, felhajtották maradék italukat. A mennykő hosszú katona hozzám lépett, kezet nyújtott s úgy megszorította törékeny markomat, hogy kicsordult a könnyem boldog kínomban. Visszavonultunk a konyhába. A termetes hölgy boldog volt. Mikor Ferkó fizetni akart az összekoldult pénzből, nem fogadta el.
 - Adok, gyerekek, szállást is. Igaz, egy üres ágy van csak a szobába, szegény uramé, de elalhatnak benne. Egett a gyertya is. Feküdjenek le..
- Na? — bökkent rám a társam, amikor a primitív paraszti szobába beléptünk s egyedül maradtunk a végre tiszta levegőben.
 — Na? Mit mondtam? Hazudtam? - Hazudtál, de igazad volt, - mondtam én s lerogytam a toronymagas ágy puha szélére. - Látod? Van pénz. Ettünk. Alszunk. A szobában van Mária-kép is.  Nagyszerű. Leült a gyertya mellé s kiborította a pénzt az asztalra. Szépen tornyocskákba rakta fajta szerint. Aztán megszámolta. Nagyot rikkantott. - Gazdagok vagyunk! Szerbusz! Jól fújtad!
 - De most felezzük meg a pénzt, - mondtam én vetkőzés közben.

      — Nézd, te egy marha flótás vagy, — magyarázta komolyan Ferkó. — A pénzt vagy elvesztenéd, vagy elajándékoznád, elköltenéd haszontalanságra. Több nagynéném meg nincs a környéken. Hát a pénz hadd legyen nálam.- Jó, - mondtam félálomban s befeküdtem a fal mellé. Még hallottam, hogy Ferkó is lekászálódik, bebújik, nagyot sóhajt. Aztán sötét lett, nagy, feneketlen sötétség. Majd megint világos volt s mintegy álmomban láttam egy vastag, hófehér nőszemélyt, akinek kalácsból volt a melle, a karja, a lábszára... Mozgolódást is hallottam, végül megint sötét lett s mintha koboldok suttogtak, vihogtak és csókolóztak volna a végtelen sötétségben. Édes, mély álomba merültem .. .

       Mikor reggel felébredtem, társam nem volt a szobában, ólmosan, nyálasan zuhogott a könyörtelen, gyalázatos, borzalmas őszi eső. A kis ablaktáblákon folyt a víz. Kint az ereszben csengett-bongott az esőlé. Először nem tudtam, hol vagyok, aztán megpillantottam a háromszögletű merev Mária-képet a falon, lassan eszembe jutott minden s flótám is ott hevert az asztalon... Társam ruhái sem voltak a szobában. Felkeltem, felöltöztem s kimentem a konyhába. Ott ült a vastag hölgy s kedvesen köszöntött. A tűzhely szélén hatalmas bögre kávé melegedett.
— Ferkó hol van? — kérdeztem.
— Ferkó ? — Igen, a barátom. — Ferkó?
 Ferkó elutazott. Tisztelteti magát s azt üzeni, majd az iskolában találkoznak. Ő most elmegy Drávacsepelre, van ott egy nagynénje, meg akarja látogatni... — És.. . és a pénz? — Nem mondott mást, - folytatta kedvesen az asszony. - Csak a nagynénjét. Kedves gyerek a Ferkó. Ügyes gyerek. Jó, hogy maguk ide jöttek.. No és menjen szépen, tud maga pikulázni

  Kinéztem az esőbe, kavargattam a kávémat. Itt ültem hát egyedül, egyedül a flótámmal, pénz nélkül, itt ebben a nyakig sáros  faluban, a hegy és a templom tövében s a kövér asszonyság tövében, itt ültem s kint csurgott, ömlött, zuhogott és egyhangúan muzsikált a könyörtelen őszi eső.. . Az állomás felé cuppogó léptekkel, hosszú sorban meneteltek a piros fezes bosnyák katonák, köpenyükről csurgott az eső könnye.
 Ketten mentek az úton.Két eros férfi:Ferkó es társa, már egy par napja menetelnek,hogy elérjenek
a határ melletti. Tóthfaluba.a Szerbia-Magyarország határtól délre mintegy 30 km-re, Ahol.
allitólag ott lakik a  Ferkó nagynénje  s az ilyen háborús idokben minden rokont,akit lehet  kihasznalnak.
Ez a csodas tanulmányut nagyon rosszul kezdodott