A nercbundás holgy -novella

 - Nem volt éppen egyedül. Egy bűbájos, édes lányt kísért.
-Nerc  bunda volt rajta?
-Mit tudom én, mi az a nerc Mindenesetre bunda volt rajta.
-Ráismerek, Bota úr! Ez a kis alattomos macska a fiam szeretője!

 - Nézze kérem, - egyenesedtem ki, - a fián nem vitatkozom. Ha önnek tetszik az, hogy azt az undorító vörös arcú izomtömeget, akinek már a látására is felháborodott minden belső részem, a saját édes fiának vallja és nevezze, nekem az ellen semmi kifogásom nincs. A hölgynek azonban hagyjon békét!

 -De ha mondom, hogy a fiam szeretője! Már három hónapja, Bota úr!

 - Ugyan kérem,-hallgattattam el megvetően.
 -Az a hölgy az én menyasszonyom.
 Bezzeg nem szájalt többet a bestia! Rám nézett, még a lélegzése is elakadt, a szívéhez kapott és olyan halkan sóhajtotta, hogy csak a szájáról olvastam le a szót: Jézus-Mária!
 Szinte megsajnáltam szegényt. Az bizonyos, hogy én se tudtam szólni. Egymásra meredtünk. 

Végül lesütötte a szemét és csendesen annyit mondott:- Egy pakk nyolcast tetszett kérni. Parancsoljon. - Már nyújtotta is a csomagot. Nem mert rám nézni. De mikor fizettem, suttogva megkérdezte:

- Persze, nem követte őket...? Nekem is megjött a hangom.

 - Látja, - feleltem könnyedén és barátságosan, - ők kísértek el az irodámig. Az ajtóból visszafordultam: Gondolom, nem kell ismételnem, hogy reám többet nem számíthat ebben az ügyben. Engem a minorita templom körül mindenki ismer s csak kikacagnak, ha látják, hogy nap-nap után ott állingálok. Értse meg, kérem,  úgy látom, hogy a lélektan nem erős oldala... értse meg, hogy milyen ember vagyok én. Akár lopni, rabolni, gyilkolni is képes volnék, ha valami nemes cél úgy kívánná meg, de nevetségessé nem teszem magam. Érti? Azt nem bírom ki, hogy rajtam nevessenek az emberek! Gőgösen léptem ki a trafik ajtaján. Megmondtam a véleményemet. Most már talán kezdi gyanítani ez a vén satrafa, hogy ki vásárolt nála évek óta nyolcas dohányt! Csütörtökön reggel korán ébredtem. Ismét eszembe jutott a trafikosné. Rossz modora van, az bizonyos. Mindenáron pénzt akart felajánlani szolgálataimért. Semmivel nem tudott volna úgy kihozni a sodromból, mint éppen ezzel. A feladat is különös, amivel megbízott. Hogy én kémkedjem neki! Leskelődjem a fia után! Vérhullám öntötte el az arcomat. Egy ilyen megbízás egyenesen sértő. Kinek gondol engem az a vén szipirtyó?


    Ámde, az ő szempontjából, egészen másképpen áll a dolog, ö jótevőjének tekintené, aki nyomra vezetné. Az is magától értetődik, hogy ezt a jótettet meg akarja hálálni. Pénzzel akarja meghálálni, mert kevés pénze van s következésképpen a pénzt tekinti legnagyobb értéknek. Tekintetbe kell venni azt is, hogy míg a pénzt felkínálja, mennyire fáj érte a szíve. Nem szép dolog utálni valakit, aki ennyire megbízik az emberben. Száz meg száz vevője közül éppen nekem tárta fel kétségbeesett helyzetét. Jogomban áll-e nem váltani be hozzám fűzött reményét? Mennyi jót gondolhatott rólam ez az asszony; nem kötelességem-e megmondani neki: asszonyom, vegye tudomásul, hogy csalatkozik bennem. Ha azt hiszi, hogy törődöm a maga bajával, hogy sajnálom és szívesen állanék segítségére, téved. A fia házasságtöréséhez semmi közöm, siralmai nem hatottak meg, ajánlata sértett és felbőszített, tőlem éhen halhat az egész családja, nem érdekel. Az egész dologban csak a magam szerepe érdekel s mivel ez a szerep rám nézve kellemetlenségekkel jár, nem vállalom, ha mindjárt négyük boldogsága fordul is meg rajta. Isten vele asszonyom, valahányszor reám gondol, ezeket sohase felejtse ki a számításból. De ha az emberben nincs elegendő bátorság ahhoz, hogy ilyen leplezetlenül mutassa meg magát, ha szégyelli feltárni egész önző mivoltát, akkor viselkedjék is úgy, mintha önzetlen lenne.
Gyorsan felöltöztem és kirohantam a minorita templom mellé. Hadd jöjjön a rokonok és ismerősök serege! bámuljanak és csodálkozzanak. Azonban késve érkeztem s jóformán nem is találkoztam ismerőssel. Viszont a trafikosné fiát is elszalasztottam. Már fél kilencre járt az idő és éppen azon gondolkoztam, hogy jó lesz igyekezni, ha nem akarok elkésni az irodából, amikor megdobbant a szívem, olyanformán, ahogyan egy tolvajé dobbanhat meg, mikor munka közben lépteket hall a szomszéd szobában. Megpillantottam Annát. Ismét a bekecsessel volt. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Mit gondolhatnak most rólam? Joggal gondolhatják, hogy utánuk leskelődöm. Rettenetes düh fogott el a trafikosné ellen. Nélküle sohasem kerültem volna ebbe a kellemetlen helyzetbe. Mit gondolhatnak egyebet, mint hogy kémkedem;- hiszen csakugyan kémkedem! Más keresni valója nem igen lehet az embernek ebben a lehetetlen időben. Elmenekültem volna, de megláttak. 

- Nini,- kiáltott Anna messziről, - hiszen ez Zoltán! Szó, ami szó,- válaszoltam elvörösödve, — ez én vagyok. - Úgy látszik, -mondta az Anna kísérője, - mindennap találkozunk. Szemrehányást éreztem a hangjában. Igyekeztem elfogulatlanul válaszolni.Ez amellett bizonyít, - mondtam,  hogy az ember életében történnek érdekes véletlenek.

 - Csak nem akarja azt mondani, hogy véletlenül van itt? - Szúrósan nézett rám.


   Szegény fejét nem nagyon állhattam enélkül a szúrós nézése nélkül se, de az Anna közelsége olyan boldoggá tett, hogy szelíden viszonoztam a tekintetét.- Azt akarom mondani, - válaszoltam,-hogy maguk véletlenül jártak errefelé.
 - Ebben igaza van, - ismerte el és félre fordította a fejét.- Ismét elkísérjük az irodájába, -szólt közbe Anna, -jó?

 - De milyen jó! - kiáltottam örömmel.-Pompásan fognak mulatni, ha megtudják, hogy minek köszönhetik a velem való találkozást. Elindultunk az iroda felé. Azonnal beszélni kezdtem. Képzelem a megrökönyödésüket. Annát sétálni csábítja ez a gyönyörű reggel; Babos úrnak, véletlenül, szintén eszébe jut, hogy jár egyet; véletlenül összetalálkoznak, véletlenül elhaladnak a minorita templom mellett s kibe botlanak? már másodszor ezen a héten! belém.

 Igazuk van, tiszta igazuk van, ha gyanút fognak. Ez már nem lehet véletlen, belátom; elvégre a véletlennek is vannak határai! Ne tiltakozzék uram, látom a szemén, hogy úgy sem hinné el, ha azt mondanám, hogy nekem is csak úgy kedvem kerekedett levegőzni. Legyünk őszinték: teljesen valószínűtlen, hogy valaki ebben az időben minden igaz ok nélkül kerülgesse a minorita templomot. Nem is fogok ily átlátszó hazugsággal előállani. összedörzsöltem a két tenyeremet, hevesen, hogy felmelegedjék. Van a tenyérdörzsölésben valami vidám diadalérzés. Bankárok tesznek így, mikor milliós jövedelemmel kecsegtető üzletet kötöttek, vagy hadvezérek, gondolom, egy megnyert ütközet lezajlása után. De így tehet egy magántisztviselő is, amikor oldalán hajladozik az édes lány és szomjasan issza szavait.Ide figyeljenek,  hadartam vidáman, megmagyarázom, hogy mit keresek itt. De ígérjék meg, hogy nem mondják el senkinek. Az ígéretet be sem vártam s máris folytattam. Érdekes história ez, majdnem hihetetlen és mégis igaz. Van itt az Edison-mozi mellett egy trafik, onnan szoktam dohányt venni. Valamelyik nap azt mondja nekem a trafikosné, egy hegyesorrú öregasszony, hogy az istenért, segítsek rajta. Isten tudja, mi van bennem, ami úgy vonzza az öreg asszonyokat; a háziasszonyom is felére szállította a szobám bérét, csakhogy ne menjek máshová lakni, inkább magára vállalta... de elkalandozok, ez már nem tartozik ide.
 Szóval, kiderült, hogy a trafikosné fia valami csinos démon kedvéért elhagyta a feleségét, gyermekeit... Kigomboltam a kabátomat és elővettem a zsebkendőmet. Nem volt rá szükségem. Visszadugtam a zsebembe. 

Aztán gondosan begombolkoztam, hogy a következő pillanatban ismét széttárjam kopottas nagykabátom szárnyait és izgatottan keressem a dohányt. Már sodortam a cigarettát, mikor észrevettem, hogy egy a számban van és félig sem égett még le.

 Képzeljék el ennek az öregasszonynak a helyzetét! Ne induljanak ki egyébből, csak abból, hogy hozzám fordult a panaszával. Egy fia van, menye van, unokái vannak; az ember azt hihetné, kívülről nézve, hogy egy boldog nagyanya, aki jól megérdemelt nyugalmát élvezi szerető családja körében. Hát szó sincs róla. Nemhogy ő támaszkodhatnék a családra, a család maga omladozik s az ő gyenge vállaira hárul a feladat, hogy ezt megakadályozza. Istenem, képtelen reá, ez meghaladja erejét. Tudják-e, hogy jövedelmének mi az alapja? Az az öt báni, amit a négy darabonként eladott nácionálokért kap, amivel nem kell elszámolnia... Mellékes. Hogy forduljon a fiához, mikor a fia ellene küzd? Idegenre szorul. Engem tisztelt meg a bizalmával és én büszke vagyok erre... Gesztikuláltam és éreztem, hogy nem a kezem mozog, hanem az egész testem és minden porcikám. Maga a világ is, mintha reszketegen emelkedő forró levegőn keresztül szűrődött  volna hozzám, boldog elragadtatottságban nyugtalankodott.
 - Mit csűrjem-csavarjam? ez a trafikosné megkért, hogy járjak utána a dolognak, lessem meg a fiát a szeretőjével együtt, kutassam fel a találkahelyüket. Itt van valahol a minorita templom környékén. Tudom, hogy nem hálás feladatot vállaltam magamra. -Kóbor ebet ragad fülön, aki felháborodik a perpatvaron, mely őt nem illeti. De öt ember boldogsága nagy dolog! Én hát, ne nevessenek, felcsaptam kémnek. Kissé nehéz dolgom van, mert a trafikos nőtől hiába kértem fényképet a fiáról, azt mondta, hogy nincs. Meg vagyok győződve, hogy van; de milyen egy anya? Ha már mindent el is mondott a fiáról, mégsem akarja egészen kiszolgáltatni egy idegennek. Az eredménnyel tisztában vagyok. Mikor végre sikerül felkutatnom a fiát, elvezetem, karonfogva, mert nehezen jár szegény, a találkahelyre s ő másnap reszkető ajakkal azt fogja mondani nekem: - Végtelenül köszönöm a fáradozását, Bota úr, de az illető, akit ön a találkahelyre követett, nem az én fiam volt. Még tán azt is utána teszi majd, mintegy rendre utasítva engem a vakmerőségemért: - Az én fiam nem olyan!
 De hogy reám jött a beszéd! A kiejtett szavak, természetüknek visszájára fordulva, metszett kristálypoharacskákban csillogó arany színű alkoholként csurrantak le a gégémen és egész belsőmet áttüzesítették. Mintha csak félig lett volna készen a világmindenség és szavaim lázától várta volna a beteljesedést. Hogyan is törődhettem volna azzal, hogy vájjon igazat mondok-e, mikor éppen az által vált minden igazzá, hogy kimondtam. - Az ő fia nem olyan! Mit tudom én, hogy milyen az ő fia? Nini, megérkeztünk. Várjanak, még úgyis korán van, még nem megyek be az irodába. Ha lúd, legyen kövér. Most már szeretném végigmondani. Mondom, a fiáról semmit sem tudok. Inkább a leány viselkedését találom furcsának. Kérdem, mit gondoljunk egy ilyen leányról? Saját jó hírével nem törődve, meggyalázza a szülői házat, ahonnan kora reggel, ma reggel is,., álljanak csak meg! Nem mesét mondok, tudják-e azt?! 444444444





 
                  Most, ebben a pillanatban is, amíg én beszélek, ez a leány ott ólálkodik a minorita temp
lom környékén vagy éppen szeretője karján surran egy parfümillatú bútorozott szobába, hogy ott néhány perc múlva, megfeledkezve a becsületről, tisztességről, kötelességről, egymás karjaiba omoljanak. Várjanak csak, akarattal állítottam így be a dolgot. Ez a nő áldozatot hoz, rendben van. De miért? De miért? Megrontja magát, hogy tönkretegyen egy  ártatlan családot. Micsoda keveréke az ostobaságnak és a bűnnek. Megáll az ész. Némán hallgattak mind a ketten. A bekecses mintha szólni akart volna, de nem jött szó a szájára. Anna szemeiben könnyek csillogtak.
    Ennek láttán rendkívül elérzékenyedtem s elhatároztam, hogy védelmembe veszem a női nemet, Annára való tekintettel.  Megvallom, sajnálom ezt a leányt. De mit szóljunk a férfihoz, akit két kis gyerek hiába vár haza? Sohse láttam a feleségét. Vehették észre, hogy senkit sem ismerek a szereplők közül. De szinte magam előtt látom a kisírt szemű fiatal asszonyt, akit talán megfonnyasztott kissé két gyerek, de egy évtizeden át tartó hűség talán csak felér a kedvességgel, mely csalárd és a szépséggel, mely hiábavaló...? Forduljunk vissza, mert elkésem az irodából... Még mit mondjak? Elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, amíg nem akadok rá a trafikosné fiára. Kibérelem az utcasarkot, ahogy egyik barátom mondta, odaköltözöm, ha másképp nem megy. Sajnos, kissé nehezen fog menni, mert mint említettem nincs fénykép a birtokomban. Mindegy. Nem egyedül lesz, a leányról majd ráismerek. Szegény édesanyja hozzám fordult. Meg tudják érteni mit jelent az, amikor valaki úgy szólva  a sorsát helyezi az ember kezébe? Én valami felemelőt érzek abban, hogy egy gyámoltalan öregasszony belém helyezte a bizalmát. Nem fog csalódni. Ha megkapom a fiát... mit gondolnak, mit fogok tenni, ha megkapom a fiát? Bocsánat, fogom mondani, álljon meg egy szóra! Meg fogja szólítani? - kérdezte a bekecses mosolyogva.
- Talán nevetségesnek hangzik: ön mosolyog. Az én emberem nem fog mosolyogni, ön  most mesét hall egy idegenről; de ez a mese az öt ember  számára valóság! Róla, magáról lesz szó, nem egy idegenről. Mert azt fogom mondani neki: Uram, megálljon, hová megy? Egyelőre ne törődünk azzal, hogy mit fog felelni, nem is tudom, nem is érdekel!. Én így folytatom majd: Menjen haza! Várja a felesége, az édesanyja, várja és két gyermeke sírva kérdi mindennap: hol van az édesapánk? A bekecses szólni akart, de nem engedtem. 

- Ó, az effélét nem lehet kiszámítani, de biztosítom, hogy a kellő pillanatban megtalálom a kellő szavakat. Mit akar ezzel a lánnyal, akinek a kedvéért faképnél hagyott egy családot? Szereti talán? Ha szereti, akkor a javát akarja; s menjen haza, ha a javát akarja!
     Ember, vegyen erőt telhetetlen szerelmén, mely, ha valódi volna, tudna a lemondás nagyszerű magaslatára emelkedni! Menjen haza azonnal ebben a percben; hagyja itt csúfosan ezt a leányt. Talán sírni fog szegényke és átkozódni, gazembernek fogja nevezni magát; mindezzel ne törődjék. A sírás elmúlik, az átok nem fog s nem gazember az, aki nem engedett örvénybe süllyedni egy lelket. A bekecses megszólalt.
- Komolyan azt hiszi, hogy annak az embernek jogában állna ilyen kegyetlenül bánni azzal a leánnyal? - Kegyetlenül? Nem értett meg egészen. Vannak olyan pillanatai az életnek, mikor nem jog, hanem kötelesség minél rosszabbnak, minél gonoszabbnak lenni. Gondolja el ennek a leánynak a helyzetét; nem jobb-e az ő számára, ha megveti a trafikosné fiát, mint ha elzüllik a karjai között? Sajnálom, ha még magyarázatra szorulnának a szavaim, mert most már muszáj elválnunk, én megérkeztem... Remélem, nem unatkoztak túlságosan.
- Nem, -mondta a bekecses. - Persze, maga most bemegy az irodába.
 -Be.
 -Kár. Nem kísérhetné haza Annát? Nekem most haza kell mennem.
.- Haza? - kérdezte Anna csodálkozva.
- Nos?- sürgetett a bekecses, megteszi? Engem vár a feleségem.
  Nem értem...
-Én vagyok a trafikosné fia. Anna egy lépést hátrált. - Gazember, - suttogta elhalón.
 - Most már csak az van hátra, hogy azt mondja...- Érdekes, - nevetgéltem kínosan, - jaj, be érdekes. Azzal kellett volna kezdenem, hogy én egy szót sem hittem a trafikos   nőnek, de most már... menjen nyugodtan haza, én elkísérem Annát.

 - Bocsánatot kérek, - fordult Anna felé a trafikosné fia. - Maga, persze, nem is sejtette, hogy én megcsalom a feleségemet. Amíg Bota úr beszélt, világossá vált előttem, hogy nekem nem szabad a maga közelében maradnom.- Egy pillanatnyi szünetet tartott.
 - Hát... isten velük. Ne adjanak kezet. Gyors, határozott léptekkel távolodott tőlünk. Gépiesen utána meredtem, amíg eltűnt egy utcafordulónál.- Nos, menjünk,- indítványoztam és csakugyan elindultunk.
 - Ne vedd úgy a szívedre, édes Anna. Egészen belesápadt. Helyezkedj arra az álláspontra: mi közöm hozzá?
 Rám nézett. - Arra az álláspontra, hogy mi közöm hozzá? Vállat vontam. - Hát tehet okosabbat? S aztán, csakugyan, mi közöd hozzá? Arról  nem tehetsz, hogy az élet nem olyan hófehér, amilyennek szeretnéd. De kárpótlásul a sok szennyért, vannak az életben felemelő pillanatok.

   Például ez a mai reggel. Hát nem önti el boldog megelégedettség a szívét, ha meggondolja, hogy egy züllésnek indult embert sikerült jó útra terelnie? Hogy megmentett egy családot a szerteomlástól, visszaadta egy anyának a fiát, egy feleségnek a férjét, két gyermeknek az apját. Nagy szó ez, Anna, még akkor is, ha véletlenül történt. Látod , ennek a Babosnak ma reggel a kedvesével kellett volna találkoznia. Ha  nem sétálsz véletlenül a minorita templom felé, talán menthetetlenül elveszett. De a belőled kiáradó kedvesség, ártatlanság rabul ejtette őt is (mint annyi mást, - tettem hozzá, finoman magamra célozva) és inkább cserben hagyta a ráváró nőt, csakhogy  melletted  tölthessen néhány percet. Fogadni mernék, hogy már akkor felötlött benne a megtérés gondolata. Mert van ebben az emberben valami gyöngédség, bár én utálom szegény fejét.
   De akárhogy utálom, el kell ismernem, hogy rendkívül finoman viselkedett, amikor lelepleztem. Volt valami túl finom lovagiasság abban, ahogy azt mondta neked: -világossá vált előttem, hogy nem szabad a maga közelében maradnom- Mintha csak azt mondta volna: egy ilyen embernek, mint én, már a közelsége is szennyezőén hat a maga patyolatfehér lelkületére... Tudod , mi jutott eszembe ? Az őrangyalok nem is tudják, hány lelket mentenek meg. Azt sem tudják, milyen bűnöktől         mentik  meg ezeket a lelkeket, hiszen azt sem tudják, mi a bűn. Még rengeteget beszéltem. Mindent elkövettem, hogy magához térítsem. Ő egész idő alatt alig vette le rólam a szemét, melyből roppant meglepődés sugárzott reám. Kezdetben szinte rettegő tekintete később megenyhült. Mikor elváltunk, már nevetett. 

- Attól féltem, ne kacagjál  ki, attól féltem, hogy azt fogod gondolni, hogy ennek a Babosnak... velem volt találkája!
 -Olyan embernek ismersz engem, - kaptam fel a fejem sértődötten, - aki minden alap nélkül gyanúsít meg valakit? Ezzel a feltevéssel megbántottál..
 Nincs nevetségesebb dolog, mint az alap nélkül való gyanúsítgatás. Szeretném, kedves Anna, ha sohasem felejtenéd  el, amit most mondok. Semmitől sem irtózom jobban, mint a nevetségességtől. Inkább gyilkolok, de nevetségessé nem teszem magam! Inkább gyilkol! - kiáltott Anna magasra húzott szemöldökkel és felnevetett.
 - Inkább gyilkolok,- mosolyogtam ádázul és elindultam az iroda felé. Hátam mögött még sokáig megelégedéssel hallottam egy drága leány felszabadult, csengő kacagását.