Ikerlelkek

Tizenhárom éves volt Péter, amikor egy éjjel felriadt s felült az ágyban. Felfigyelt: a szomszéd szobából hangokat hallott. Azt hitte, hogy apja váratlanul hazaérkezett s most elbeszélget anyjával tervekről, aggodalmakról. Aztán mégis úgy tűnt fel neki: valaki más beszél ott. Ferenc volt az. Apja barátja. Anyja dühösen kiáltotta: 

- Mindent láttam. Te szándékosan őt kínáltad meg először! 

-Féltékeny vagy? - kérdezte Ferenc türelmetlenül.

 A hangok összecsaptak. Péter leugrott az ágyról. Odatapasztotta szemét a kulcslyukhoz. Sokáig leskelődött és hallgatózott. Megvárta, amíg azok ketten megbékülnek, megfogják egymás kezét, összeölelkeznek, csókolóznak és érthetetlen szavakat suttognak...

 Akkor nagyot sóhajtott Péter. Valami magyarázhatatlan türelmetlenség feszengett a testében. Homályos mozdulatok, félbemaradt képek összevisszasága: suhant el szeme előtt s a vágy cserepessé szikkasztotta ajkát.

 - Ferenc odaát készülődött hazafelé. Visszabujt ágyába. Lélegzetvisszafojtva figyelte, amint anyja lefekvésre készülődött. Hallott néhány köhögést, néhány sóhajtást, majd egyenletes, nyugodt lélegzését. Akkor rákönyökölt párnájára. Fejében összekuszálódott, amit innen-onnan olvasott, azzal, amit éppen most tudott meg. Bizonytalan jelentésű fogalmak és furcsán alkalmazott szavak köntösében eddig ismeretlen tartalom született meg. Lelkében a szent korlátok ledőltek és anyja arca a csillagok távolságából leszállott melléje a földre.  Ferenc néha náluk vacsorázott.

 Ilyenkor Péter úgy figyelte meg, hogy anyja Ferenc tányérjába unszolja a kövér falatokat. A régi időre gondolt, amikor vele bánt így. Sajgott ez a visszaemlékezés. Keserűség csöppent ajakára. Enni sem tudott. Szerette volna, ha megérti, ha megvigasztalja valaki. Komoly szemmel apjára nézett. Az nem nézett vissza rá. Méltóságteljesen csámcsogta porcióját s olyan hideg érzéketlenséggel szuszogott, mint aki mellett a világ úgy szalad el, hogy leheletét sem érzi meg.

 Nem mentek jól így a dolgok. Lassan közelebb és közelebb jött hozzá az élet, amíg távolodott tőle minden, amiben hinni kell és üressé vált számára sok kemény parancs. Valami hiányzott az életéből. Valami melegségre vágyott s mind gonoszabbul nyugtalanították a napok... 

 Tízenhat éves volt Péter. Kató tizennyolc éves. Egy közeli házban lakott. Hazajövet az iskolából Péter minden délben az ablakban látta. Néha kikönyökölt. Máskor meg a nyitott ablaknál állt. De mindig mosolygott és egyszer-egyszer integetett is neki. Egy nap Péter is elmosolyodott. Történni fog valami: előbb-utóbb beszél vele, belenéz a szemébe, megfogja a kezét és mindez jól fog esni.

 Történni fog valami... számítgatta, miközben gyorsan tovább ment.- Mit kacag?- kérdezte másnap Kató, pedig Péter nem is kacagott. - Én?- csodálkozott. - Maga kacag. Kató akkor igazán kacagni kezdett. Péter megharagudott és elfordult.

   Azért harmadnap már együtt mentek a sétatérre. ötödnap összeért a kezük, egymásmellé hajoltak s megdöbbentek a csóktól. Azután hetekig hajszolták egymást remegésbe, idegesítő szorongásba csókokkal, melyeket nem értettek... S egy délután, anélkül, hogy akarták volna, kimentek a messzi mezőkre. Arcukra rámosolygott a kalászok zsongó tengere, a búzavirágok csodálkozó szeme, a pipacsok fölcsapó tüzelése... Tovább haladtak. Kiértek a pázsitra. Körülnéztek: zöldbársonyos volt a föld és altató a csend. Leültek, összeölelkeztek s ebben a felújult ölelkezésben a lány Péteré lett. Este Péter nem érezte, hogy félnie, imádkoznia kellene. Nem gondolt a bűnre és egy pillanattal elalvás előtt Kató kigyúlt arcát látta és ajka melegségét érezte. Másnap megbocsátott: - anyjának és másoknak. Bölcsességgel nézett a kelő napba és a hunyó napba. S az idők múltával lányoktól asszonyokig ért bölcsen és szomjúságtól verten. 

      Huszonhatodik őszét viselte Péter," amikor hivatalában megismerkedett egy fekete-csontkeretes szemüvegű, félénk arcú fiatalemberrel. Máté a mellette levő asztalnál dolgozott. Péternek tetszett ez a csendes fiú, aki szinte nesztelenül járt s kinek szeméből a védtelenek könyörgő nézése beszélt. Mert Máté úgy nézett mindenkit, mintha szüntelenül durva szavak bántásától s kíméletlen kezek érintésétől félne. Néha feléje nézve látta, hogy Máté pár pillanatig tétlenül asztalára könyököl, s nézése, mintha búcsúztatná a dolgokat, elkalandozik a korlátlan messzeségben  Péter alig beszélt még vele, de nap-nap után figyelte. Amikor valaki megszólította, Máté először összerezzent, azután készségesen fordította arcát a beszélő felé. Azt is észrevette, hogy Máté nagyon zavart, ha a gépírókisasszony a szobában jár. Ilyenkor vagy egészen rágörnyedt munkájára, vagy a mennyezetet nézte. Egyszer mégis rajtakapta, hogy utánanéz a lánynak. Hosszan, mintha simogatná nézésével .. . Aztán Máté egyedül volt mindig. Maga jött és maga ment el. Valami csendes kis vendéglőben ebédelt.

 Olyan volt, mint akit magára hagytak... Nem tudta miért: a hivatalban figyelte, távol tőle pedig reá gondolt. Képzeletében bő tartalommal töltötte még az idegen ismeretlen lelkét. Gyakran arra is gondolt, hogy kellene valakit szeretnie..

 Valakit szeretnem kellene- vallotta magának, -valakivel beszélnem kellene, ha feltámad bennem egy-egy formát kereső gondolat. Valaki kell, aki meghallgasson!... Gondolt a lányokra is, akiket szeretett. 

És emlékezett, miképpen zárta le beszélő ajkait egy-egy rosszul alkalmazott csók, mikor még csak félig mondta el, ami sajgott. Nem lányok hirtelen csókja, egy barát csendes hangja és szerető hallgatása kellene neki. Mátéra gondolt. A sötét hajú, sötét szemű, sötét szemüvegű fiatalember közeinek, ismerősnek, rokonnak tűnt föl előtte. Egy este aztán találkoztak s együtt mentek a kávéházba. Tapogatózva közeledtek egymás felé. Szavaik lakatokat pattantottak föl s a föltárult szobákból sokszor a templomok hűvössége, sokszor a rónák békessége, sokszor a kripták dermedtsége csapott feléjük. Péter gyakran gondolt Mátéra. . . olyan ember Máté, aki mintha része lenne lelkemnek, aki mintha az én szenvedéseim kenyerét ette volna. Bizalommal kibontottam előtte életemet, ő még messze maradt tőlem... Nem is sejtem: mi baja lehet... Beteg volna? - néha ijesztően sápadt. Máskor úgy tűnik föl, hogy szüntelenül gondol valamire... Nem értem, hogy miért nem őszinte hozzám, hogy miért nem mond el nekem mindent, amikor most ő rajta van a sor? -— Azt tudom: Máté  a barátom. 

  Tudom,ha        valaha bajban leszek, Máté meg fog segíteni. Mégsem ismerem. Nem mutatta meg igazi arcát. Nem ismerem, nem tudom megérteni, csak gondolkozni tudok róla. Máté is gyakran gondolt Péterre: -szeretem Pétert, amiért nem kérdez, hanem mond. Én nem tudok magamról beszélni. Megzavar a saját hangom. Arra gondolok, hogy aki hallgat, mást ért, mint amit mondok. Egy furcsa nézés némává tesz... Róla hiszem, hogy megért majd mindent. Most is néha úgy néz rám, mintha minden gondolatomat ismerné. Néha szinte vigasztal a nézésével... Erőt kellene vennem magamon Holnap... Holnap el fogok beszélni neki mindent. Olyan jól fog esni megszabadulni a kínzó érzésektől... és jó lesz látni arcán a megértést. Másnap este Péter gyufát gyújtott egy nagy bérkaszárnya homályos folyosóján s rebbenő fényénél találgatta a fehér kártyákon sötétlő neveket. Később kopogtatott. Az ajtó feltárult és ő belépett. Leült egy hervadt színű karosszékbe. Körülnézett. Látott néhány sötét kötésű könyvet, az ágy felett egy ében feszületet, az asztalon nagy Mária-kép szelíd arca világított homlokán a glóriával. Szemben a glória fehér tündöklésével Máté borús arcát látta Péter... Fekete és fehér minden itt.. . hiányzik a többi százezer szín... -gondolta szótlanul. Félénken beszélgetni kezdtek. Nem azt mondták, ami ajkukat égette. Valami meg-megtorpantotta őket; ijedten menekültek előlük a szavak s a csend megnyúlt közöttük. Máté hirtelen fölegyenesedett székében. Sápadt volt. Az ajkait összeszorította. Zavartan fészkelődött, többször előre meg hátra dőlt, aztán Péter felé fordult és félszegen, akadozva beszélni kezdett: .

 - Tízenhárom éves voltam, amikor idegen férfi látogatott el hozzánk. Alig alig néztem meg. Csak akkor kezdtem rágondolni, mikor egyszer estefelé a kertünkben, melyet csordulásig megtöltött az orgonák fullasztó lehelete, együtt láttam az anyámmal. Cigarettát szívtam lopva s zajtalanul ballagtam az üres sétányokon .. . Meghökkentem: szót hallottam egész közelről. Anyámat láttam a lugasban, azzal az idegen férfival. Leselkedve megálltam: anyám közel hajolt hozzá és ő rácsókolt a szájára. Úgy maradtak összeölelkezve... 

Abban a percben én, jól emlékszem, nem gondoltam egyébre, minthogy megtaláltam a kulcsát annak a nyugtalanságnak, ami már rég bennem kóválygott. Elzsibbadt a testem. Előre hajolva, néha nagyokat nyelve, lestem, hogy mi lesz tovább... Később elváltak és én elgondolkozva leültem a kert legtávolabbi zugában. Itt, hajdan olvasott és hallott dolgokkal váratlan élességgel egészült ki az, amit most láttam. Sokáig sokáig nem tudtam a szemébe nézni anyámnak. Százszor elküldött ide-oda, mindenféle ürüggyel. Megszidott, ha hozzáhajoltam megcsókolni, amikor púderes volt az arca. Megvert, amikor nem köszöntem a bácsinak. S a bácsi régen túl volt már hetedhét országon s engem anyám még egyre úgy üldözött, mint aki akadálya vagyok dolgoknak, melyeket többre becsült nálam. Máté elhallgatott s előregörnyedten úgy ült székében, mint aki nagyon fáradt. Egy darabig szótalanság övezte lelküket. Alig-alig hallatszott szava, mikor újra beszélni kezdett: . . . rég időktől szomjaztam egy kevés melegségre, egy kevés szeretetre. Embertől-emberig haladva, fájdalomtól fájdalomig értem. Idegen voltam azoknak, akik szerettek. Nem azt a szeretetet adták, amire vágytam. Senki nem tudott úgy lenni gyöngéd hozzám, ahogy én szerettem volna. Lassanként eltávolodtam az emberektől. De azért vártam tőlük valamit. Soha sem kaptam hántásnál egyebet, mégsem tudtam elszánni magam, hogy véglegesen embergyűlölő legyek A lányokat csak messziről néztem. Azóta a szörnyű pillanat óta, melyben először jelent meg nekem az asszony, valahogy idegenkedtem tőlük. Inkább: irtózom. Pedig sokszor megmozdul bennem a vér, a halántékom lüktet s a gondolataim csupa buja képekké válnak. Ilyenkor szeretnék otthagyva hitet és jót akarást, keresni valakit, aki lecsillapítson, aki nyugalmat adjon. De amikor tennem kellene, föltűnik előttem anyám hajdani vétke s mozdulni nem bírnék. Ügy undorodom ettől a bűntől, mely belelopta kezdődő életem csendjébe az emberi élet legcsúnyább szomorúságát, hogy nem tudok, nem tudok nőt soha igazán kívánni! Péter hallgatta saját életét.

     Meghökkent: önmagát látta, telt arcát, friss mosolygását, nézése árnyéktalan derűjét... és Mátét látta: az arca sápadt, az ajka keserű, a szeme fénytelen. Szobáját látta, ahova besüt a nap s a szél behordja a mezők gazdag illatát. A falon egy kék ruhás asszony pasztellképe s néhány napsugaras tájkép. Szerteszórva, asztalon, díványon, éjjeliszekrényen: könyvek, a Dekameron, Faublas Lovag szerelmes  kalandjai, Mánon Lescaut... szerelmes szívek, szerelmes testek történetei... A földön lomha, sárga, szőnyegek hevernek. S a fal mellett a nagy széles ágy, szőke tincsek, fehér karok, selymek, parfümök emlékeivel megrakottan, lustán nyújtózik bele a szoba csendjébe. AMáté szobájában fekete könyvek. Az ágy felett Krisztus-szobor. Az asztalon Madonna-kép. A távolba nézett: gyerekségük elsüllyedt mélyébe s ott mindkettőjük sorsában ugyanazt a tragédiát látta, amely őket íme, így kétfelé vetette. Hideg ürességet érzett a szívében. Bejárhatatlan távolságok vetődtek Máté és ő közéje. Hiába jó szó, jót akarás. Egymáshoz ők már el nem érnek. Szorongva figyelte: Máté, Krisztusról Máriára néz s a glória ezüstös ragyogása békés csillogást vetít szemébe. ö is szeretett volna valakire nézni. Elgondolkozott: kire? Csak a kék ruhás asszony arca merült föl emlékezetében. Szívében nagy ürességet érzett, mert tudta: holnap, vagy holnap után ez az asszony is elbúcsúzik tőle.