Ikerlelkek
- Mindent láttam. Te szándékosan őt kínáltad meg először!
-Féltékeny vagy? - kérdezte Ferenc türelmetlenül.
A hangok összecsaptak.
Péter leugrott az ágyról. Odatapasztotta szemét a kulcslyukhoz. Sokáig leskelődött és hallgatózott. Megvárta, amíg azok ketten megbékülnek, megfogják
egymás kezét, összeölelkeznek, csókolóznak és érthetetlen szavakat suttognak...
Akkor nagyot sóhajtott Péter. Valami magyarázhatatlan türelmetlenség feszengett
a testében. Homályos mozdulatok, félbemaradt képek összevisszasága: suhant el
szeme előtt s a vágy cserepessé szikkasztotta ajkát.
- Ferenc odaát készülődött hazafelé.
Visszabujt ágyába. Lélegzetvisszafojtva figyelte, amint anyja lefekvésre készülődött. Hallott néhány köhögést, néhány sóhajtást, majd egyenletes, nyugodt
lélegzését. Akkor rákönyökölt párnájára.
Fejében összekuszálódott, amit innen-onnan olvasott, azzal, amit éppen
most tudott meg. Bizonytalan jelentésű fogalmak és furcsán alkalmazott szavak
köntösében eddig ismeretlen tartalom született meg.
Lelkében a szent korlátok ledőltek és anyja arca a csillagok távolságából leszállott melléje a földre. Ferenc néha náluk vacsorázott.
Ilyenkor Péter úgy figyelte meg, hogy anyja
Ferenc tányérjába unszolja a kövér falatokat. A régi időre gondolt, amikor vele
bánt így. Sajgott ez a visszaemlékezés. Keserűség csöppent ajakára. Enni sem tudott.
Szerette volna, ha megérti, ha megvigasztalja valaki. Komoly szemmel apjára
nézett. Az nem nézett vissza rá. Méltóságteljesen csámcsogta porcióját s olyan
hideg érzéketlenséggel szuszogott, mint aki mellett a világ úgy szalad el, hogy
leheletét sem érzi meg.
Nem mentek jól így a dolgok. Lassan közelebb és közelebb jött hozzá az
élet, amíg távolodott tőle minden, amiben hinni kell és üressé vált számára sok
kemény parancs. Valami hiányzott az életéből. Valami melegségre vágyott s mind
gonoszabbul nyugtalanították a napok...
Tízenhat éves volt Péter. Kató tizennyolc éves. Egy közeli házban lakott. Hazajövet az iskolából Péter minden délben az ablakban látta. Néha kikönyökölt.
Máskor meg a nyitott ablaknál állt. De mindig mosolygott és egyszer-egyszer
integetett is neki. Egy nap Péter is elmosolyodott.
Történni fog valami: előbb-utóbb beszél vele, belenéz a szemébe, megfogja
a kezét és mindez jól fog esni.
Történni fog valami... számítgatta, miközben
gyorsan tovább ment.- Mit kacag?- kérdezte másnap Kató, pedig Péter nem is kacagott.
- Én?- csodálkozott. - Maga kacag.
Kató akkor igazán kacagni kezdett.
Péter megharagudott és elfordult.
Azért harmadnap már együtt mentek a sétatérre.
ötödnap összeért a kezük, egymásmellé hajoltak s megdöbbentek a csóktól.
Azután hetekig hajszolták egymást remegésbe, idegesítő szorongásba csókokkal,
melyeket nem értettek...
S egy délután, anélkül, hogy akarták volna, kimentek a messzi mezőkre. Arcukra rámosolygott a kalászok zsongó tengere, a búzavirágok csodálkozó szeme, a pipacsok fölcsapó tüzelése... Tovább haladtak. Kiértek a pázsitra.
Körülnéztek: zöldbársonyos volt a föld és altató a csend.
Leültek, összeölelkeztek s ebben a felújult ölelkezésben a lány Péteré lett.
Este Péter nem érezte, hogy félnie, imádkoznia kellene. Nem gondolt a
bűnre és egy pillanattal elalvás előtt Kató kigyúlt arcát látta és ajka melegségét
érezte.
Másnap megbocsátott: - anyjának és másoknak. Bölcsességgel nézett a kelő
napba és a hunyó napba. S az idők múltával lányoktól asszonyokig ért bölcsen
és szomjúságtól verten.
Huszonhatodik őszét viselte Péter," amikor hivatalában megismerkedett egy
fekete-csontkeretes szemüvegű, félénk arcú fiatalemberrel. Máté a mellette levő asztalnál dolgozott. Péternek tetszett ez a csendes fiú, aki szinte nesztelenül járt s
kinek szeméből a védtelenek könyörgő nézése beszélt. Mert Máté úgy nézett mindenkit, mintha szüntelenül durva szavak bántásától s kíméletlen kezek érintésétől
félne. Néha feléje nézve látta, hogy Máté pár pillanatig tétlenül asztalára könyököl, s nézése, mintha búcsúztatná a dolgokat, elkalandozik a korlátlan messzeségben Péter alig beszélt még vele, de nap-nap után figyelte. Amikor valaki megszólította, Máté először összerezzent, azután készségesen fordította arcát a beszélő
felé. Azt is észrevette, hogy Máté nagyon zavart, ha a gépírókisasszony a szobában
jár. Ilyenkor vagy egészen rágörnyedt munkájára, vagy a mennyezetet nézte. Egyszer mégis rajtakapta, hogy utánanéz a lánynak. Hosszan, mintha simogatná nézésével .. . Aztán Máté egyedül volt mindig. Maga jött és maga ment el. Valami
csendes kis vendéglőben ebédelt.
Olyan volt, mint akit magára hagytak... Nem
tudta miért: a hivatalban figyelte, távol tőle pedig reá gondolt. Képzeletében bő
tartalommal töltötte még az idegen ismeretlen lelkét.
Gyakran arra is gondolt, hogy kellene valakit szeretnie..
Valakit szeretnem
kellene- vallotta magának, -valakivel beszélnem kellene, ha feltámad bennem egy-egy formát kereső gondolat. Valaki kell, aki meghallgasson!...
Gondolt a lányokra is, akiket szeretett.
És emlékezett, miképpen zárta le beszélő ajkait egy-egy rosszul alkalmazott csók, mikor még csak félig mondta el,
ami sajgott. Nem lányok hirtelen csókja, egy barát csendes hangja és szerető hallgatása kellene neki. Mátéra gondolt. A sötét hajú, sötét szemű, sötét szemüvegű fiatalember közeinek, ismerősnek, rokonnak tűnt föl előtte.
Egy este aztán találkoztak s együtt mentek a kávéházba. Tapogatózva közeledtek egymás felé. Szavaik lakatokat pattantottak föl s a föltárult szobákból
sokszor a templomok hűvössége, sokszor a rónák békessége, sokszor a kripták
dermedtsége csapott feléjük.
Péter gyakran gondolt Mátéra. . . olyan ember Máté, aki mintha része lenne lelkemnek, aki mintha az én szenvedéseim kenyerét ette volna. Bizalommal kibontottam előtte életemet, ő még
messze maradt tőlem... Nem is sejtem: mi baja lehet... Beteg volna? - néha
ijesztően sápadt. Máskor úgy tűnik föl, hogy szüntelenül gondol valamire...
Nem értem, hogy miért nem őszinte hozzám, hogy miért nem mond el nekem
mindent, amikor most ő rajta van a sor? -— Azt tudom: Máté a barátom.
Tudom,ha valaha bajban leszek, Máté meg fog segíteni. Mégsem ismerem. Nem mutatta meg igazi
arcát. Nem ismerem, nem tudom megérteni, csak gondolkozni tudok róla. Máté is gyakran gondolt Péterre:
-szeretem Pétert, amiért nem kérdez, hanem mond. Én nem tudok magamról beszélni. Megzavar a saját hangom. Arra gondolok, hogy aki hallgat, mást
ért, mint amit mondok. Egy furcsa nézés némává tesz... Róla hiszem, hogy megért majd mindent. Most is néha úgy néz rám, mintha minden gondolatomat ismerné. Néha szinte vigasztal a nézésével... Erőt kellene vennem magamon
Holnap... Holnap el fogok beszélni neki mindent. Olyan jól fog esni megszabadulni a kínzó érzésektől... és jó lesz látni arcán a megértést.
Másnap este Péter gyufát gyújtott egy nagy bérkaszárnya homályos folyosóján s rebbenő fényénél találgatta a fehér kártyákon sötétlő neveket. Később
kopogtatott. Az ajtó feltárult és ő belépett.
Leült egy hervadt színű karosszékbe. Körülnézett. Látott néhány sötét kötésű
könyvet, az ágy felett egy ében feszületet, az asztalon nagy Mária-kép szelíd arca
világított homlokán a glóriával. Szemben a glória fehér tündöklésével Máté borús arcát látta Péter... Fekete és fehér minden itt.. . hiányzik a többi százezer
szín... -gondolta szótlanul.
Félénken beszélgetni kezdtek. Nem azt mondták, ami ajkukat égette. Valami
meg-megtorpantotta őket; ijedten menekültek előlük a szavak s a csend megnyúlt
közöttük. Máté hirtelen fölegyenesedett székében. Sápadt volt. Az ajkait összeszorította.
Zavartan fészkelődött, többször előre meg hátra dőlt, aztán Péter felé fordult és
félszegen, akadozva beszélni kezdett:
.
- Tízenhárom éves voltam, amikor idegen férfi látogatott el hozzánk. Alig alig néztem meg. Csak akkor kezdtem rágondolni, mikor egyszer estefelé a kertünkben, melyet csordulásig megtöltött az orgonák fullasztó lehelete, együtt
láttam az anyámmal. Cigarettát szívtam lopva s zajtalanul ballagtam az üres sétányokon .. . Meghökkentem: szót hallottam egész közelről. Anyámat láttam a lugasban, azzal az idegen férfival. Leselkedve megálltam: anyám közel hajolt hozzá
és ő rácsókolt a szájára. Úgy maradtak összeölelkezve...
Abban a percben én,
jól emlékszem, nem gondoltam egyébre, minthogy megtaláltam a kulcsát annak
a nyugtalanságnak, ami már rég bennem kóválygott. Elzsibbadt a testem. Előre
hajolva, néha nagyokat nyelve, lestem, hogy mi lesz tovább... Később elváltak
és én elgondolkozva leültem a kert legtávolabbi zugában. Itt, hajdan olvasott és
hallott dolgokkal váratlan élességgel egészült ki az, amit most láttam. Sokáig sokáig nem tudtam a szemébe nézni anyámnak. Százszor elküldött ide-oda, mindenféle ürüggyel. Megszidott, ha hozzáhajoltam megcsókolni, amikor púderes volt
az arca. Megvert, amikor nem köszöntem a bácsinak. S a bácsi régen túl volt
már hetedhét országon s engem anyám még egyre úgy üldözött, mint aki akadálya vagyok dolgoknak, melyeket többre becsült nálam. Máté elhallgatott s előregörnyedten úgy ült székében, mint aki nagyon fáradt.
Egy darabig szótalanság övezte lelküket.
Alig-alig hallatszott szava, mikor újra beszélni kezdett:
. . . rég időktől szomjaztam egy kevés melegségre, egy kevés szeretetre. Embertől-emberig haladva, fájdalomtól fájdalomig értem. Idegen voltam azoknak,
akik szerettek. Nem azt a szeretetet adták, amire vágytam. Senki nem tudott úgy
lenni gyöngéd hozzám, ahogy én szerettem volna. Lassanként eltávolodtam az emberektől. De azért vártam tőlük valamit. Soha sem kaptam hántásnál egyebet,
mégsem tudtam elszánni magam, hogy véglegesen embergyűlölő legyek A lányokat csak messziről néztem. Azóta a szörnyű pillanat óta, melyben először
jelent meg nekem az asszony, valahogy idegenkedtem tőlük. Inkább: irtózom.
Pedig sokszor megmozdul bennem a vér, a halántékom lüktet s a gondolataim csupa buja képekké válnak. Ilyenkor szeretnék otthagyva hitet és jót akarást, keresni valakit, aki lecsillapítson, aki nyugalmat adjon. De amikor tennem kellene,
föltűnik előttem anyám hajdani vétke s mozdulni nem bírnék. Ügy undorodom
ettől a bűntől, mely belelopta kezdődő életem csendjébe az emberi élet legcsúnyább szomorúságát, hogy nem tudok, nem tudok nőt soha igazán kívánni!
Péter hallgatta saját életét.
Meghökkent: önmagát látta, telt arcát, friss mosolygását, nézése árnyéktalan
derűjét... és Mátét látta: az arca sápadt, az ajka keserű, a szeme fénytelen. Szobáját látta, ahova besüt a nap s a szél behordja a mezők gazdag illatát. A falon
egy kék ruhás asszony pasztellképe s néhány napsugaras tájkép. Szerteszórva, asztalon, díványon, éjjeliszekrényen: könyvek, a Dekameron, Faublas Lovag szerelmes kalandjai, Mánon Lescaut... szerelmes szívek, szerelmes testek történetei... A földön
lomha, sárga, szőnyegek hevernek. S a fal mellett a nagy széles ágy, szőke tincsek,
fehér karok, selymek, parfümök emlékeivel megrakottan, lustán nyújtózik bele
a szoba csendjébe. AMáté szobájában fekete könyvek. Az ágy felett Krisztus-szobor.
Az asztalon Madonna-kép.
A távolba nézett: gyerekségük elsüllyedt mélyébe s ott mindkettőjük sorsában
ugyanazt a tragédiát látta, amely őket íme, így kétfelé vetette.
Hideg ürességet érzett a szívében. Bejárhatatlan távolságok vetődtek Máté és ő
közéje. Hiába jó szó, jót akarás. Egymáshoz ők már el nem érnek.
Szorongva figyelte: Máté, Krisztusról Máriára néz s a glória ezüstös ragyogása
békés csillogást vetít szemébe.
ö is szeretett volna valakire nézni. Elgondolkozott: kire? Csak a kék ruhás
asszony arca merült föl emlékezetében.
Szívében nagy ürességet érzett, mert tudta: holnap, vagy holnap után ez az
asszony is elbúcsúzik tőle.
Megjegyzések