Szatíra a házasságról

 Értéktelen, vak és bárgyú a szerencse

oda hull, hová a sors hajítja-szerencséje 

vaknak csak azért, - nem látja merre megy,

bárgyúnak, mert oda esik hova nem kéne.

 

Szerencsétlen, ki baját nem tudja rejteni

mint én hitvesemet, kiről beszélnek tettei,

hallgatásom is vád lenne, csak rabja vagyok

bár nem ellenségem de bármit is kívánhatok.

 

Csak azt lesem:

mikor kerül az ostoba az ördög poklába?

Engem vádol :de barátnőmet a póklábút,

annyit zaklatta :míg elkapta tőle az átkot,

így a legjobb barátnőmtől is elválasztott.

 

A házasságban s bajban nincs jobb dolog

mintha a férjed otromba, kapzsi, balog,

hová taszított engem életem alkonyán?

Ki nagyravágyó, hiú es sok benne a hiány. 

 

Nagy ereje , sem tekintélye nem értékes,

míg ifjú voltam, erre-arra vinni kértem,

de könnyen lerázott, többféleképpen, 

míg rám akadt  egy méltó férfi vak szeme.

 

Már nem lesem:

halálát, mert ebben is csak én szenvedek

ha kedve tartotta sárba rántani engemet,

kitől semmit se tagadtak meg néhai istenek,

hogy mondhatnék az ilyen férfinak-NEMET?