A nimfa

 A nyár vége felé, harminchat éves korában,Sóos Móric összecsomagolta kevés  ruháit néhány könyvét s laptopját, és Sárpatakra utazott. Szerette a rozoga helyiérdekű autóbuszt, melyen oly rég nem ült már. . Egy órai rázkódás után mind bizonyosabbra vélte felismerni a másoknak  semmitmondó tájat.Bezörgetett a kétszobás kertészlak ablakán, azután megkerülte az alacsony épületet. Fiatal  asszonyka  perdült elébe, kezét kötényébe törölgetve.

- No, Réka - szólt Sóos Móric . - Hogy vannak?

Az asszony el akarta kapni az férfi hátát hogy megsimogassa . Mezítláb poroszkált nyomában a kerti úton lefelé. A férfi egy sápadt színű tökön lépett keresztül. Indái elvesztek a sűrű gaz között. Mindent benőtt a dudva, a gaz. Egy biliárdasztalnál alig nagyobb megkapált földdarab sárgállott ki a gyom közül. - Burgonya - mondta Réka. A kipusztult egres- és málnasor száraz vesszői fölött itt-ott egy kóró élénk lila virágja ragyogtatta selyemszíneit. A kerítés hosszú darabon bedőlt, s egykedvűen feküdt rá a sarjúhajtásokkal terebélyesedő, de mégis törpülő, fulladozó, vadnövényektől fojtogatott orgonabokrokra. Magas fű mindenütt, a nyaraló előtti virágoskertnek sehol semmi nyoma. Kiaszott körtefák, vad burjánzás. Sóos Móric ingerülten feszegette a kulcsot a zárban.Móric szerette ezt a csendes falusi 

  életet,a nyugodtságot ,a sok szép kinyílt virágokat es persze a levegőt amiben csak jó illatok keringtek

- Ó bizony - mondta Réka. - Ez berozsdásodott.A veranda felé kerültek. A másik kulcs itt, nehezen ugyan, de megfordult. Az ajtó mégsem akart kinyílni. A szemöldökfája ereszkedett meg, s megszorította az ajtószárnyat. - megkeményedett a fa - mondta az asszony, s nekidőlt; erős, sovány kezével addig ütögette, míg az ajtó engedett. Előrement, sorra járta a szobákat, hogy kinyitogassa az ablakokat.

Az férfi a kevés számú itt felejtett  s már leginkább tűzre való bútordarabot hordta össze az egykori ebédlőben. Felállította a tábori vaságyat. Máris lakályosnak látta a szobát. A vízvezeték természetesen nem működött. A kút motorjának alkatrészei az egyik szekrény aljában hevertek. Talált egy jó villanykörtét. A poros limlomokat kezdte nézegetni.

   Sóos Móric már régen leszámolt mindennemű babonával. Írt már pehelykönnyűséggel is, és keserves-nehezen is kedvére valót, noha nem sokat. A kedv és kedvetlenség, a fogcsikorgatás, az ittas öröm vagy a közöny óráinak és napjainak hordalékán keresztülgázolva írta tehát mondatait, az ő saját, fáradságos mondatait, most is, mert hiszen nagyrészt evégből jött ide.Gondolta hátha talál magának egy jó témát.

A nyolcadik napon megakadt, úgy érezte, végképpen. Lezárta laptopot és felsétált a kertészház kerekes kútjáig, ahonnét a vizet hordták neki. Egy görnyedt hátú őszibarackfa állt itt, egyik-másik ága már elhalt, az épeken sem volt egyetlen szem termés, nyilván pusztulásra ítéltetett. Ezt a fát különösképpen sajnálta. Bekiáltott az asszonynak, hogy lemegy a községbe.

Legszívesebben megsemmisítette volna egész heti munkáját; s csak azért nem tette, mert tapasztalatból tudta, amit most nem érzett, hogy bizonyos értéke minden körülmények között van annak, amit leírt. 

Moziba ment. Jól ismerte az utat, mely tizenhat év óta semmit sem változott. Az előcsarnokban megbámulták őt. Cukorkát vásárolt. Végignézte a kivilágított kirakatképeket, beült a helyére. Kint alkonyodott.

Mire véget ért az előadás, és kinyitották az oldalajtókat, sötét este lett. Megállt az udvaron, hogy cigarettára gyújtson. A kifelé özönlő tömegben egy büszke tartású lány tűnt fel. Követte a szemével. A mellette haladó vászonkabátos, nyitott inges fiatalember feléje köszönt.

. Sietve viszonozta az idegen mosoly nélküli bólintását, ezt a különös csontú mozdulatot, amely inkább azt mondta: aláz-szolgája, mint hogy: szervusz, s amelyben szerénység, tartózkodás és gőg keveredett. Sovány, csinos arca egyaránt lehetett egy papnövendéké, egy baráté vagy egy fiatal vidéki kárpitosé. Már ismét elfordult, amikor az fiatal  író előtt kivilágosodtak a vonásai. Feleszmélt. Utat tört magának, s rácsapott az idegen vállára:

- Szervusz!

A fiatalember hátrafordult. Halvány, habozó mosollyal fogadta el Soós Móric  kezét. Igen, ő volt, Csiki Zoltán. A lány is megállott.

- Sógornőm - mutatott rá zavartan a társa.

A fiatal nő leplezetlen érdeklődéssel nézte Móricot. Kísérőjét szemlátomást semmibe vette.

- Megnősültél? - kérdezte az író.

- Nem, nem - mondta Zoltán. - Az öcsém felesége. Emlékszel az öcsémre?

- Hogyne! Hogyne.

- Ferencre?

- Hogyne.

Egy jelentéktelen, fülbajos fiúcskára emlékezett Móric.. A nő felé fordult, gyors pillantással végigmérte, miközben egy udvarias mondatot vetett oda.

- Mulatságos volt a film, nem?

- Nagyon butának találtam - válaszolta az asszony nyugodtan.

- Igen - szólt ugyanekkor  Zoltán. - Nagyon mulatságos.

Megértve az ellentmondását, tüstént társnőjéhez fordult, bocsánatkérő mozdulattal. Vajon csakugyan kárpitos lett belőle? - tűnődött Soós Móric.

- Állandóan itt laksz, azóta is? - kérdezte.

- Hm, igen. Mármint csak Enikő  és én. Anyám meghalt.

-Hm - morogta az író. Világias testtartást vett fel. "Addig-addig - gondolta -, hogy ez a jó fiú engem is zavarba hoz."    De  Zoltán végre ismét megszólalt.

- Olvastam a riportjaidat Móric. "A harmadik nemzedék",ami nagyon tetszett. 

Az író szeme nyomban megcsillant. A harmadik nemzedék?- ravasz kis dolog volt - gondolta jókedvűen.

- Jó, nem? - nevetett. - Találat.- Ütnek, vágnak. -Végül is, a bankárnak van igaza, a baromnak! Hahaha!

A másik komoly és értetlen tekintettel nézett a szemébe.

- Hogyhogy?

- No hát, persze hogy nincsen igaza,ki ahogy veszi.

- Nekem nagyon tetszett, Móric. Egészen megrázó.

- Megrázó, á dehogy 

- Szép, megrendítő.

"Nem tudja eltalálni a   jelzőt" - gondolta az író. " Remek". Ezt a szót szerette volna hallani Móricz. Búcsúzni akart, de hirtelen mégis megváltoztatta elhatározását.

- Gyerünk a vendéglőbe - fordult a nőhöz. - Megisznak velem egy pohár bort.

- Én nem megyek - felelte Enikő, állandóan a szemébe nézve az írónak.

- Hazakísérem őt - ajánlotta félénken  Zoltán.

- Jó - felelte  Móric. Felvonta a szemöldökét.

Olyan lassan ballagott, hogy barátja már a kocsma ajtajában utolérte.

- Hát már nem...?

- Nem - felelte  Zoltán -, nem. Most itt lakunk az állomásnál. Én vasutas vagyok. Raktárnok - tette hozzá enyhe vállrándítással.

- Mérnöknek készültél.

- Igen. Megbuktam, újra elvesztettem egy félévet. Nem volt pénzem folytatni az egyetemet. Mindegy. - Elnézően mosolygott.

- Szervusz, Gyuri - nyújtott kezet a pincérnek, aki előttük hajlongott, s halk szervusz-t motyogott. Sóos Móric felkapta a fejét. Ahá - gondolta. A pincér tehát osztálytársa volt vagy rokona, vagy barátja.

 Ahogy felnézett rá, és meglátta a pincér bátortalan, mulya fiatal arcát, összeszorult a szíve. Hirtelen dühbe jött mind a kettejükre. Ellenállhatatlan kényszer fogta el, hogy felbosszantsa, hogy valamivel megbotránkoztassa  Zoltánt  Mindenre kíváncsi volt az író ,ami körülötte történt.

Vacsorát rendelt, tiszta abroszt hozatott. Leszidta az ételt, pincért, vendéglőt. Tündöklő komédiát rendezett. Zsemleszeleteket piríttatott, behozatta a borospalack dugóját, mert a pincér nem őelőtte bontotta fel az üveget.

A vasúti raktárnok mindezt feszengve hallgatta. Félszegen mosolygott. Az író, látván, hogy nem talál ellenállásra, kedvetlenül elhallgatott.

- S az öcséd? - kérdezte, hangját leengedve.

- Ferenc? Filmember lett. Két éve már. Alig-alig látjuk. Folyton utazik.

- S ti itt? Az Enikővel?...?

- Igen.

Hm. Nyápic egy gyerek volt az a Ferenc - gondolta  Móric

- Egészséges? - kérdezte.

- Igen. Várj csak - tette hozzá a vasutas, elővéve a tárcáját. - A fényképe. - Gyengéd szeretettel tartotta tenyerében a képet. Uram isten, hökkent meg az író, miféle csúf jampec... Felnézett barátjára.

- Te nem öregedtél egy mákszemet sem, Zoli.

Csiki  Zoltán legyintett, s újra ráncokba torzult magas, ívelt homloka. Eltűnt vonásainak  harcos  nemessége.

- Nem jól van ez, Zoltán. Ez a társadalom, ez a vezetés, ez az ország...

- No, igen...

"Milyen szép fiú volt ez valaha" - gondolta Sóos Móric. Bátor, erős, lelkes gyerek volt Csiki  Zoltán tizenöt éves korában. A külsejét mindenesetre megőrizte. Komoly, barna szemei körül az író nem tudta felfedezni azokat a pókháló finom szarkalábakat, amelyek saját arcát olyan idegenné tették, ha a borotválkozótükrébe pillantott. Félszeg soványsága sem változott  Zoltánnak. Mozdulatai szélesek voltak, tagolatlanok. Minden esetlenségük mellett sem nélkülöztek jókora fiús kedvességet, vonzó fiatalosságot. "Egészben véve - gondolta az író - az ember azt hihetné, még mindig tizenöt éves." A pincér a harmadik palackot nyitotta fel nekik. Már csak ők ketten ültek a vendéglői szobában.

Óvatosan húzta le a szivarja gyűrűjét. A mennyezetre bámult, a meszelt falakat szemlélte, egy színes olajnyomatot, egy facér kampósszeget. Csiki  Zoltánnak apránként megeredt a szava. Kissé ittasnak látszott. Visszatért. A "harmadik nemzedékhez". Őszinte hévvel bizonygatta, hogy az elbeszélés méltó lenne Emile Zola-hoz is. 

Sóos Móric szabadkozott, tudván, hogy barátja nagyot akart mondani.  - gondolta- elmosolyodott. A Malom utcai ház hátsó udvara jutott eszébe. A salétromsav -jutott eszébe Móricnak

      A galvánelemek szagát érezte. Emlékezett a padlásfeljáróra, ahonnét vörösréz huzalokat vezettek mindenfelé.- Emlékszel a távírónkra, Zoli? - kérdezte magasra vont szemöldökkel.

- A távíró? Igen. - Csiki  Zoltánt nem érdekelte a távíró. . Kiegyenesedett. Előrántotta tárcáját, és remegő ujjakkal teregetett az író elé egy folyóiratból kivágott fényképet. Félmeztelen nőt ábrázolt, egy külföldi tánccsillagot. Tenyerével kisimította a papirost. Szorongó arccal nézett fel az íróra.Csiki Zoltánt a nők érdekelték.talán havonta váltogatta a nőket,bár most olyan bánatosnak tünt Móric előtt.

          - Szép - lehelte -, nem?

          - Ugyan, Zoli...

          -- Meg kell értened, Móric ! Hogyan mondjam? Szép.

            Kis szünet támadt.

               - Jó, szép - mondta az író csöndesen. - De, mondjuk, az Enikő  szebb. A valóság mindig szebb,                 érted? A vasutas az asztalra könyökölt, s lecsuklott a feje. Azután hevesen felnézett.

                - A menyasszonyom volt.

                  - Kicsoda? - kérdezte Sóos  megzavarodva.

                    A másik türelmetlenül hajtogatta össze a fényképet, zsebre vágta, s így felelt:

                     - Ő. Enikő. Természetesen ő.

                     - Nos, és...?

                     - A menyasszonyom volt. Három éve ennek. Ferenc vette feleségül. Én akartam így, el                                 kellett vennie. Hiába, hiába.

                    Nem értem -válaszolt Móric

                    - Móric gondold csak meg. Így élünk ketten a két szobában! Szenvedek, Móric ,szenvedek.

                   - Ne bomolj, Zoli.

                   - Szeretem.

                    Az író ráütött barátja vállára, és a fejét csóválta, olyasféleképpen, hogy ejnye, a kutyafáját.                      Csiki Zoltán azonban tovább beszélt.

- Ahogyan írtad, engemet is a szenvedés piszkos habja füröszt. Lucskos a szívem a vágytól. Móric egy ujjal nem nyúltam hozzá! Soha meg nem csókoltuk egymást. Nem tudnám megtenni. És megvet.

- Talán ezért.

    - Nem! A piszkos vágyamért! A lucskos szenvedésemért. Nem ismered őt. Lett volna mindig alkalom, mert Ferit  napokig nem látjuk. Fél évvel az esküvő után szó nélkül elutazott. S ha tudnád, milyen volt az az éjszaka, amikor... Még a régi házban laktunk, amelyet te is ismersz. Feri csak vigyorgott. Január volt. Nem bírtak nekem ellentmondani. Rájuk parancsoltam!

     - Melyik szobában voltatok? -  Móricot kezdte érdekelni  a történet. - Ki állt, és ki ült? Mondd el    pontosan.Ez már a  riportíró szavai  voltak.

        - Hagyjuk. - A vasutas sóhajtott.

- Abban a középső szobában voltatok?

- Ha tudnád, mit éreztem...

- Ej! Az nem érdekel, hogy mit éreztél! - Az író ingerült lett, de nyomban megtoldotta, szelídebben: - Azt tudom úgyis. Marhaságokat éreztél, Zoli. Mert nem olyan fontos az egész.

- Hiszen erről van szó! - hajolt előre lázasan a másik. - Éppen ez az. Emiatt szenvedek úgy. A test, a vágy. Ez alantas küzdelem. Tudom, hogy a hit, a lélek csak a fontos.

        - Jó, jó.

- Ne mondj ellent, kérlek! Én hiszek a lélek erejében.

- Rokon leány ez az   Eniko?

- Nem. Illetve, távolról. Árva.

- Mióta ismered?

- Nálunk lakott. Velünk. Senkije sem él.

- Mondd hát el végre.

        - Itt nőtt fel - kezdte Csiki  Zoltán sóhajtva. - A Malom utcai házunkban, amely voltaképpen már nem volt a miénk. A helyi gimnáziumot végezte. Tanítgattam őt. Nem volt egyéb dolgom, a ház körüli apró-cseprő teendőket leszámítva, mert az egyetemet abba kellett hagynom. Jólesett vele foglalkoznom. Ő is hozzám húzott. Ferivel nem  fértek össze. Kicsinyesen marakodtak, bosszantották egymást. Anyám betegeskedett. Tudod, nevetséges, de megtanultam főzni, sőt varrni is. Feri Bukarestben a jogon  tanult   s szobát vett ki a fővárosban. Végeredményben ez alig került többe, mint a vasúti bérletjegy. Így csak minden szombaton jött haza két napra. Ne gondolj magadban semmit, de: én is mostam. Megtakarítottuk a mosónőt.

- S Enikő ? - kérdezte az író.

- Hogyhogy?

- Ő nem segített?

- Dehogynem - felelte sietve  Zoltán -, dehogynem. Takarított szegényke. Ámbár utóbb anyám nem engedte. Igaza is volt. De neki meg már nehéz volt a seprű, ha láttad volna, milyen kicsike lett a gyengeségtől, hogyan támaszkodott minduntalan az ajtófának, te magad is kiveszed a kezéből. borvizet   kívánt, emlékszem, egyre csak borvizet . Szomorú nyár volt ez a három év előtti. Mi azonban, isten tudja, hogyan, mégis derűsen, magunkról feledkezve, jókedvűen éltünk. Főztem, takarítottam. Talán érzéketlenné váltam már anyám beesett arca iránt. Megszoktam őt új, töpörödött alakjában. Könnyűszerrel feledkeztem el a műegyetemről is. Enikővel  kimentünk a malomárokhoz, felsétáltunk a füzesig. Van egy könyvem, tőled kaptam egyszer,Oscar Wilde - De profundis. Ebből olvastam fel neki, mert nem ismerek szebbet. Enikő nagyon szerette. Olykor az ölembe kuporodott, s úgy duruzsolt a fülembe, amit megjegyzett az olvasmányból. Éreznem kellett ajkainak langyosságát. Fogalma sem volt róla, hogy ez a helyzet számomra, hogyan mondjam? Legalábbis feszélyező. Elvégre, tizenhét éves múlt. Lágy arcocskájával, csiklandós hajfürtjeivel az államhoz nyomakodott, s nem sejtette, hogy miféle gondolatokat ébreszthet bennem, miféle nyomorult vágyat, igen, aljas indulatokat, melyekkel szemben tehetetlen voltam. Elakadt a szavam, becsuktam a könyvemet. Menjünk most másfelé, indítványoztam. Az erdőben ismét, fel akarván mászni egy fára, mindenáron azt követelte, tartsak neki létrát a tenyeremmel. Hátamat a fa derekának vetve, tűrnöm kellett, hogy az összekulcsolt kezeimen s a vállamon felhágjon, és szoknyájával végigsöpörje az arcomat. Nem mertem behunyni a szememet, nehogy ebből megértse szennyes kínlódásomat, de azt mégis elértem, Móric  hogy nem láttam vele egyebet vörös és fehér tűzkarikáknál. Hogyan? Tessék?

          Semmi - szólt az író. - Folytasd.

   - Rólad is sokat beszéltem neki. Aztán Emile Zolaról,-,anatole france. Elmondtam Columbus útjának történetét. Elmondtam, hogyan fedezte fel Pascal kamasz fiú korában a számológépet. Minden érdekelte őt. Emlékszel, jó magasugrók voltunk, te még nálam is jobb. Enikő  arra kért, tanítsam meg őt magasat ugrani. Magyarázzam el az Osborne-stílust. Miért szabálytalan a Horine, s hogyan kell csinálni? Kénytelen voltam kezembe fogni a bokáját. Nevetett, s a nyakamba csimpaszkodott. Átugrottam helyből a kerítést, azután még egyszer, még egyszer, még egyszer. Én is nevettem. Így nevettünk azon a nyáron, a régi házunk előtt, míg csak anyám ki nem szólt az ablakon: borvizet kérek. Ágyban feküdt már naphosszat.

- Ennek most három éve? - kérdezte Móric?

    - Annyi. Huszonnyolc éves voltam. Ősszel halt meg anyám. Ezzel megszűnt a nyugdíj, amire nem is gondoltunk. Ez a gond vegyült a gyászunkba, meglehetősen kézzelfoghatóan, egyértelműen. Enikő  kijelentette, hogy most már nem lakhat velünk. Csakhogy, mi legyen vele? Utolsó gimnáziumi évét végezte. Szerencsére én kaptam két tanítványt. A vasúti irodában másolást vállaltam, a községben apró szerelőmunkákat. Ebből azonban nem tellett volna külön lakásra a lánynak, sem pedig bentlakónak nem adhattuk a drága iskolába. Az öcsém végzés előtt állt, az is pénzbe került, de nem kívánhattuk, hogy az utolsó negyedévben hagyja ott jogászi pályáját. Enikő  azonban semmi áron sem akart megmaradni a Malom utcai házban. Sírt. Már úgyis hírbe hoztam őt, mondta mérgében. Nem akar többet kockáztatni. Elrontja házassági esélyeit. Ki veszi őt el, így?

     - Ki veszi el? Én, mondtam lehajtva a fejemet. Képes lett volna még világgá menni, annyira megmakacsolta magát. Én elveszlek, ha úgy akarod, Enikő , mondtam biztatóan. Átkulcsolta nyakamat, és az orromhoz törölte könnyeit. Megegyeztünk, hogy az újdonsült menyasszony mindenesetre leérettségizik előbb. Ahol eddig is aludt, anyám szobája lett az övé, Ferié, ha otthon volt, a középső, s enyém a régi, a konyha felőli. Újév után a Brassóban jártam, egy műszaki vállalatnál munka ígérkezett, s váratlanul meg is kaptam a rajzolói állást, szabályos fizetéssel. Ebből arra is futotta volna, hogy a hiányzó félévemet és szigorlatomat elintézzem, s talán az oklevelemet is megszerezzem végre. Az éjszakai vonattal  siettem haza, hogy mentől előbb közölhessem velük a jó hírt. Enikő  szobájában világosság látszott, noha ilyentájt már aludni szokott. Nem sokat tépelődtem, hanem amúgy télikabátosan, kalapomat valahová ledobva, benyitottam hozzá.

     - Zolikám - kérte az író -, most ne azt mondd, hogy mit éreztél.

       - Nem, nem. Nem is tudom, hogy mit éreztem. Iszonyatosan be lehetett fűtve a kályhába, de ezt nem éreztem, mert még át voltam fagyva az utazástól. Enikő  mereven feküdt az ágyban, homlokáig húzva a paplant. Feri  belépésem pillanatában lépett le az ágyról, mezítláb, háttal felém. Zavartan vigyorgott. Ettől elakadt a gondolat a fejemben. Rajzolói állás? - erőszakoltam az emlékezést. - Mit is akartam mondani? Fogalmam sincsen, mennyi ideig álltunk így. Enikő hangját hallottam, amint élesen kiáltja: Csukd be az ajtót! Menjetek ki! Csukd be az ajtót! Úgy emlékszem, ráförmedtem, értelmetlen indulattal: dehogy csukom!

 Ferire  is rákiáltottam most már: ne vigyorogj! El fogod venni feleségül. Hamarjában csak ennyi jutott eszembe. Majd megbeszéljük, mondta az öcsém, majd holnap, majd. Nem beszélünk meg semmit! Elveszed őt feleségül. Zoltán, sikította Enikő . Akkor Feri  tréfálni próbált, hogy: mit képzelek, mi történt? Csak nem képzelem talán, hogy ő és Enikő  Otthagytam őket. Többé nem mertek ellentmondani. Én azt hittem, tudod, hogy a lánynak gyereke lesz. Magam intéztem el a hivatalos bejelentéseket, megszereztem nekik a szükséges okiratokat. Húshagyókedden összeeskette őket a pap. Takács plébános. Az öreg, a húsos orrával, emlékezhetsz rá. De hát, Zoltán, mondta még utoljára Enikő, egykedvű hangon, tudván, hogy hiába beszél, Zoltán, mondta, én nem szeretem Ferit , én téged szeretlek. Őrültség ez, én hozzád akarok menni, s te is engem szeretsz, Zoltán. Valósággal tördelte a kezeit, de hát lehetett-e ezt egyébnek tekinteni gúnyolódásnál? Lehetett-e?

    Móric  kitérően vállat vont. A másik azonban elhallgatott és sóvár, várakozó tekintettel nézett a                    szemébe.

- Miért ne lehetett volna - mondta Móric  kissé kényszeredetten.

- Igen? Azt hiszed?

- No, no... - az író habozott, azután felemelte a fejét:

 - Ne haragudj, Zoltán, nem tudok neked felelni. Ne haragudj, de nem tudlak titeket komolyan venni.

      - Minket?

      - Titeket, az embereket. Mindez - tette hozzá széles mozdulattal -, mindez komolytalan. Mit akartok? Mit játszadoztok ti? Bevallom, sohasem bírtam odafigyelni a dolgaitokra. Tökéletesen unom az embereket. No, szóval... Mindegy, Zoltán! Mindegy - mondta melegen. Megigézően mosolygott.

A vasutas visszaroskadt a székén.

- Így éltünk, Miklós - motyogta. - Gyűlölöm őt. Sóhajtott. - Kétségbe voltam esve. Megutáltam őt, s valamiért megutáltam magamat. Letaglóztak. Elpusztulok.

     - - Belelovalod magad - szólt kis szünet után Sóos Móric. A szivar hamuja letörött, s az ölébe esett. Lefricskázta. - Naivság, gyerekesség. Sajnos, tévedsz. El fogod felejteni.

- Mit? -  Zoltán hangjában olyan józan kíváncsiság volt, hogy a másik érdeklődéssel pillantott reá.

 - Mit?

       "Mi tulajdonképpen - gondolta Móric  - két malomban őrölünk." A szavakkal való bíbelődés gépiessé vált már nála, és figyelme most a kifejezésre terelődött. Két malomban őrölni. Tehetetlenül, gúnyosan tűrte, hogy ilyesmi fusson át az agyán: véka alá rejteni, egy gyékényen árulni. Egy tálból cseresznyézni. És így tovább. csak a kifejezés valami halott dolog.   "Ez az ember itt nem akar felnőni, azért nem nőtt fel." Nos, ha ez az igazság, akkor már meg is gyilkoltam azzal, hogy megfogalmaztam. Eldobhatom. Ha más, jobb kifejezést találnék, azt is eldobhatnám nyomban. Nézzük a valóságot - itt ül Barna  Zoltán vasutas -, ez nagyszerűen formátlan így, a valóság kiapadhatatlan - csakhogy ezt meg unom." Ezek a sorok mind belekerültek a megkezdett önéletrajzába,csak meg nem tudta milyen fogalmazásban.

Később egy kis fehér macskát vett észre, követte tekintetével, majd kiáltott a pincérnek.

- Parancs?

- Megvenném ezt a macskát. Kell nekem.

- Hát, kérem, hehehe. Szólok a szakácsnénak.

      Némi huzavona után nyélbe ütötték az üzletet.  Zoltán folyamatosan beszélt, nekibuzdulva, ő azonban nem figyelt különösebben ezekre a szenvedélyes szavakra, mert úgy vélte, már ismeri valamennyit.

- Hiszek a szellem erejében - mondta a vasutas, s hátrasimította a haját. Az író megnyugvással nézte társa fiatalos, kissé közönséges arcát. Fizettek, elbúcsúztak. Móric  karjára vette a kismacskát. Az éjszaka tele volt csillagokkal.

"Tehát ő hisz a szellem erejében" - gondolta. A tintaszínű fasorban menetelt, és kitűnően érezte magát. Egyáltalában nem gondolt  Zoltánra, sem a történetére. Önnönmagára gondolt, mert hosszú hónapok után ezen az éjszakán sikerült kiszabadulnia munkájából. "A dráma tehát hamuvá vált, ezúttal anélkül, hogy befejeztem volna, .."

 Félhangosan nevetett, önmagának színészkedve, annyira felvidult szabadságától. "A szabadság: a magány. A hatalmas, erős magány, ez az igazság és az út, az egyetlen, amiben hiszek. A Béke  út elejére ért, és a délelőtti. emlékek zümmögéséből - mert arra is ma eszmélt csak, hogy hol is van ő -, kivált egy búgó lányhang. Zoltán  - ezt mondta hűvös-gunyorosan, támadó, sajátságos személyességgel. Emlékezett a házra, ahol a kislány lakott, de az arc, az arc mintha összekavarodott volna az Enikőével.

     A nyaralóba érve, kinyitotta a laptopot s a következőt kopogta le:

"Vajon miért kötekedett velem olyan gúnyosan, holott másokkal szemben szelíd volt, kedves? Én természetesen végtelenül hűvös és udvarias voltam vele. Ha kimondtam a nevét magamban, az erdőben csatangolva, moziban vagy elalvás előtt, tüstént elfogott az a vad fájdalom, amelyet ismertem, amelyet éppen idézni óhajtottam, s amely sohasem vonakodott pontosan jelentkezni, az első szóra. Mit akart tőlem? Ma már tudni vélem, hogy egyszerűen velem akart lenni. Talán semmi többet nem akart. Ennyi a szerelem. Milyen bölcs vagyok. Bizonyára belement volna a kedvemért egy mafla, szuszogó gyerekcsókba is, habár ezt ő nem akarta. Angyalszaga volt a nyakának. A csók langyos lett volna, mentolízű és embertelenül édes. Csakhogy én nem kéjenc voltam, hanem tizenöt éves."

    "Hogy én mit akartam tőle, azt nem tudom, de bizonyos, hogy sem édességet, sem boldogságot, sem más effélét. Ahhoz ma már nincsen mértékem, hogy milyen nemes és nagyságos egy kamasz fiú. Nem igaz, hogy pusztán gyávaságból, önkicsinylésből, a kinevettetés félelméből kerültem el. Nem haboztam volna szőröstől-bőröstől felfalni, ha a legkisebb reményem van arra, hogy ez kielégít. Azt hiszem, gőgből és halálfélelemből menekültem előle. Gőgből, mert nem voltam hajlandó igényemből egy mákszemet sem engedni. Kellett lennie egy szerelemfogalmamnak, amely sem nem együttlét, sem nem ölelkezés, sem nem rokonszenv, hanem egyedül való hatalom, magának az életnek versenytársa, ellensége. Játszva le is győzni. Ezért halhatnak meg a veronai szerelmesek is. Az élet elveszti fontosságát. A szörnyeteg szerelem mellett szánalmas semmiséggé válik minden egyéb."

  

"Attól tartok, vissza kell térnem ehhez az izgalmas naivitáshoz. A képzeteshez, a formátlanhoz, s ha kell, a zavaros fogalmazáshoz is. Csak a legnehezebb hűséggel könnyű élni."

Mar nem fért arra az oldalra semmi ,úgy hogy megállt ,de szemei csillogtak mint amikor valaki felfedez valami életnagyságú boldogságot és hozza a magyarázatot is.

Másnap délben felkereste a vasutast. A ház tornácán Enikő  vasalgatott, pettyes ruhában. Hűvösen bólintott az író köszönésére.  Zoltán nem volt odahaza.

- Várja meg őt mondta Enikő  Letette a vasalót.

A szoba, ahová beléptek, dohos volt, s egyetlen ablakát függöny takarta. Leültek.

- Itt fog lakni ezentúl? - kérdezte a nő.

- Igen.

- A nyaralóban? Télen is?

- Télen is.

- Hm. Mit mesélt rólam Zoltán?

- Azt, hogy szerelmes magába.

Enikő  röviden fölnevetett, azután elkomolyodott:

- Jó fiú! Nem szeretem a fölényes embereket.

- Zoltán lenne főlényes?

- Maga.

Sóos Móric  kis szünetet tartott.

- Hát az urát szereti-e?

Az asszony nem felelt. Gyanakodva vizsgálta az író arcát.

- Csak azért mentem hozzá - mondta aztán -, hogy Zoltán mellett maradhassak. Ő nagyon élhetetlen.

Az írót szemlátomást ez a vallomás sem hatotta meg. Enikő  felállt, s megkérte vendégét, hogy segítsen a kiteregetett ruhát összeszedni. Kimentek az udvarra, s Enikő  egy konyhaszékről ágaskodott a kötél felé, Móricnak  át kellett ölelnie a térdét. Később megkérdezte az írót, nem jön-e velük moziba.

- Ma nem - felelte Móric  Megmagyarázhatatlan módon hamisnak  érezte a fiatal nő viselkedését. A büszke homlokhoz, a hercegnői testtartáshoz nehezen illett ez az olcsó kacérság.

Ujra visszatért Móricba a serdülőkori vad érzelem,ami nem hagyta nyugton hogy otthon  maradjon es ide jott Sárpatakra.-talán az a búgó női hang !

Még ez történt:

 Ezen az estén egyedül maradtak.  Zoltánnak el kellett utaznia, az öccse táviratozott. Délután az író Enikővel  moziba ment. Fél kilenc körül értek vissza a házhoz. Az asszony behívta őt, vacsorát adott neki. Ekkor már ősi-bizalmas barátságba keveredtek, amin nem csodálkozott, mert kölyökszerű lénye mindig heves bizalmat váltott ki a nőkből. Ellenségesen és meghitten fecsegtek.Enikő  közel hajolt az arcához, és ezt mondta:

- Tudja-e, hogy én még lány vagyok?

Móric  megmerevedett. Felvonta a szemöldökét, és udvariasan bólintott:

- Igen? - Másról beszéltek az előbb, s most folytatta.

Enikőt egyre jobban megzavarta a férfi tartózkodása. Már ügyetlenül kacérkodott, nehézkesen, belerészegedve.

- Forduljon el - mondta -, átöltözöm.

- Hunyja be a szemét - mondta kisvártatva -, most semmi sincs rajtam. - Az író érezte, hogy egy test hozzásuhan, és két kéz ölelte át a fejét, hogy a szemét befogja. Várt. Azután gyengéden lefejtette szeméről a hűvös ujjakat, s anélkül, hogy megfordult volna, így szólt:

- Nem tudom, hogy tréfál-e vagy sem. Csakhogy mindez felesleges. Magának már attól a perctől fogva irtózatos hatalma van fölöttem, amikor megpillantottam a mozi udvarán. Valami érthetetlen,de ismerős   és megejtő van benned. Elhiszem, hogy lány vagy.

- Nem igaz! - kiáltotta Enikő .

- De igaz. Lány vagy, nem vagy ember, nimfa vagy. . Félek tőled, és őrültül kívánlak. Neked köszönhetem annyi év után, hogy egyszer megint férfiként viselkedem, mert el fogok menekülni előled. Isten áldjon, Kalipszo.

Nem fordult hátra. Egy negyed órával későbben, az író még fel sem ért nyaralójához, megérkezett  Zoltán, az esti vonattal.

Igen, a kert. Az író lesétált a vasúti házhoz. Enikő  félmosollyal nyújtott kezet neki.  Zoltán csupasz felsőtesttel fűrészelt fát az udvaron. Leengedte a hintázó fűrészt.

- Zoltán, nekem szerszámok kellenének.

Beléptek a házba. Móric körülnézett. A szekrény rekeszeiben gyűrött könyveket látott. Görög nyelvtan, iskolai szótár. Eszébe jutott a" De profundis.

- Zoli - szólt -, add azt vissza nekem. - Felszínes kíváncsiság fogta el az  egykori olvasmányok iránt.

- Jó. - Zoltán előkereste a füzetet, és szó nélkül nyújtotta oda.

- De nem...?

- Nem, nem. - Készséges örömmel adta vissza a könyvet.

Összeszedték a szerszámokat, s együtt mentek fel a Béke  útra.

Rendbe hozták a motoros kutat. Megolajozták az ajtók zárját. A fürdőszobában megindult a víz. Este lett.

Másnap kertészholmit is hozott  Zoltán. Kikalapálták az ereszcsatornát. Réka , a háziasszony  létrát kért a szomszédból. Egy-némelyik ablaktáblát ki kellett emelni, s Móric  konyhakéssel gyalulgatta a peremüket. Már a hátsó ajtó is simán járt. Délután kapálni kezdték a kertet. A burján szívós szalagjai beleakadtak, s meg-megrángatták kezükben a szerszámot. Földszag, keserű, olajos gyökérszag érzett.

Az ötödik napon  Zoltán a görnyedt őszibarackfát nyeste, s barátja megállt a háta mögött.

- Műtét? - kérdezte. A másik felnézett guggolásából.

- Megpróbálom visszametszeni - mondta.

- Zoltán - szólt hozzá. - Feljössz velem a városba. Van egy szobám a hegy oldalában, teakonyhával. Elférünk. Pénzem nincsen, de azt a hiányzó szigorlatodat valahogyan kiszorítjuk. Engem nem zavarsz, teljesen közönyösen hagysz, csak ne vedd zokon, ha nem beszélgetek veled.

A vasutas felemelkedett, és tagadóan ingatta a fejét.

- Ne ellenkezz, ez így lesz.

- Nem, Móric s. Tudod, Enikő.

- Meglesz nélküled is.

- Nem, nem. Te nem ismered őt.

- Rájöttem - tette hozzá később -, hogy a mérnökség amúgy sem nekem való. S mi lenne Enikővel?

Nem lakhat egyedül. A forgalmista ki akart kezdeni vele.

- Szóval, a forgalmista is ? De ezt már csak szinte  magába suttogta

- No, nemcsak azért. Ferenc  is akármikor megérkezhet. Nem akarom őket egyedül hagyni. Nem, nem. Nem mehetek.

"Nos - gondolta az író -, akkor igazad van."

Egy hét alatt rendbe tették a házat és a kertet. Medrébe terelték az orgonasövényt. A kerítés is egyenesen állt, itt-ott új cövekkel közbül. Az utolsó napokban malterrel is dolgoztak. Réka  kitakarította a szobákat. Amikor minden készen lett, s a ház lakhatóvá vált, Sóos Móric  összecsomagolt, lezárta a nyaralót és hazautazott. Áradt benne a frissesség. Jólesett ez a második nyolcnapi habkönnyű munka, ámbár izomláz ólma húzta lefelé a tagjait. Kis fehér macskája egy papírdobozban utazott vele. Táskájában ott feküdt a De profundis. Barna Zoltán nyitott inggallérral állt a sínek között, s intett a tovafutó villamosvonat után. "Kizsákmányoltam" - gondolta az író fortélyosan. - "Kiszívtam belőlük mindent. 

Teremtő lendületet remélt szivattyúzni a raktárnok szomorú, fiatal, szelíden lázadó tekintetéből. Tervei voltak.

Enikő  felnézett a belépő  Zoltánra, s egy pillanatra megállt kezében a hámozókés.

- Hoztál színházi újságot? - kérdezte szenvtelen, mindig büszke arccal.

- Hogyne. Tessék.

Elvette sógora kezéből, és rögtön érdeklődéssel lapozott belé. Pénteki nap volt, ilyenkor érkezett a színházi újság új száma.

-