Hamis valóság--novella

 Egy nap meglátogattuk édesanyámmal és testvéremmel Mártival az egyik unokahúgát, aki a férjével és a fiaival a városba költözött. 

A család már az udvaron  várakozott. 

    A két fiú alaposan  végig mértek  minket, mi, lányok pedig őket vettük szemügyre szótlanul, amíg azután a néni a gyerekszobába küldött valamennyiünket.

Berontottunk a fiúk felségterületére. Volt ott síneken futó játék- vonat, kis könyvnyomda

és diavetito készulék

.Mindez nagy hatást gyakorolt rám, de leginkább az fogott meg, hogy a fiúknak olyan sok könyvük van ,mint például Mark  Twain összes művei! Pompás uzsonnát is kaptunk.

... Már késő délutánra járt, amikor haza indultunk. 

A két család jól megértette egymást, így ettől kezdve minden héten összejöttünk. A velük eltöltött délutánok kellemesen és vidáman teltek el, a fiúk jól nevelt, jókedvű legénykék voltak.

Egyszer egy könyvben olvastam a "barátság  örök kötelékéről."

Én  magam is mindig ezt kutattam, az iskolatársaim viszont kinevettek, a legkisebb érdeklődés sem tanúsították az ilyen "ostobaságok" iránt. Most a két fiúnak ajánlottam fel, hogy kössünk "örök barátságot". Ők az ötletet remeknek tartották. A kisebbik viszont,

 aki nagyon erős akarata miatt hangadónak számított, azt mondta, "először mindenkinek   be kell mutatnia az aláírását".

Így tehát mind a négyünknek le kellett írnia a nevét egy papírfecnire. A fiúk és Márti nővérem nagy gondossággal rajzolták meg az aláírásukat, a kezdőbetűt minél több cikornyával, a többit pedig lehetőleg olvashatatlanul, majd egy farkincát kanyarítottak a nevük végére. Én teljesen feleslegesnek tartottam a cikornyákat, és így egyszerű könnyen olvasható  betűkkel  írtam le nevemet.

   A fiatalabb fiú megnézte az aláírásokat, majd hangjában mélységes megvetéssel így szólalt meg:

-Micsoda? Örök barátságot akarsz kötni, egy baráti szövetség tagjává akarsz válni, és még egy elfogadható aláírást sem tudsz produkálni? Addig nem léphetsz be a baráti szövetségbe, amíg nem tudod te is elfogadható módon leírni a nevedet! A három gyerek ezzel megkötötte "az életre és halálra szóló örök barátságot". Nagyon mély sebet ejtettek rajtam, összetörtnek és boldogtalannak éreztem magam. Alighogy hazaértem, és levettem a kabátomat és a sapkámat, már el is  kezdtem gyakorolni az "aláírást". Ezerszer is leírtam a nevemet, az első betűt nagy lendülettel, hatalmas kezdő kacskaringó-val, a többit pedig teljesen olvashatatlanul-megpróbáltam a doktor bácsi aláírását utánozni, aki a receptekre mindig valamilyen kibogozhatatlan irkafirkát biggyesztett rá -, majd terebélyes kígyóvonallal zártam le az alkotásomat.

     Az aláírás mesterkéltnek hatott, hiányzott  belőle  az őszinteség. A következő  szombaton mégis büszkén mondtam kis barátaimnak: 

                  -Nézzétek, nekem is van már aláírásom -és egy papírfecnire firkantottam egy imponáló aláírást. A két fiú és Márti  megtekintették alkotásomat, majd a kisebb fiú ítéletet hirdetett:

-Jó. Az aláírásod még mindig túlságosan olvasható, de elfogadjuk, és téged is felveszünk a szövetségünkbe. Boldog akartam lenni, hiszen a kívánságom teljesült, de furcsa módon elmaradt a vágyott érzés: Nem! Valami nem volt rendben. Amikor pedig otthon a tükörbe néztem, és a "láthatatlannal" -saját magammal-Szemtől-szemben álltam, belső hangot hallottam megszólalni:

-Az aláírásod nem valódi. Nem téged mutat. Azt hiszed, hogy az igazi dolgokat elérheted hamis dolgokon keresztül? Igazi barátságot hamis aláírással? Azok, akik: nem fogadják el az igazi aláírásodat, nem is lehetnek a valódi barátaid ...

        Szomorúan fordultam el a tükörtől, és aludni mentem. Az aláírást azonban, amelyet olyan sokáig gyakoroltam, nem tudtam többé megismételni. Undorodtam tőle. Tudtam, hogy "az életre és halálra szóló barátság" éppolyan mesterkélt, mint az "aláírásom", a fiúknak pedig fogalmuk sem volt arról a barátságról, amely után én vágyakoztam -az örök, időn és téren túl létező valódi barátságról! Én pedig egyedül maradtam az igazi barátság, az igazi egység keresésében ... egyedül... egyedül.