Hold karimáján

 Szennytelen örökös messzeségben,

ki mindig szívedhez-közel áldozók

világ-balsorsaként, mégis észrevétlen,

íme az értékelésem még nem  változó.

Ráhajló baráti fények szőttesében

előre tolakszik, mint égi ladik,

örök-derűs szerelmem ünnepében

a kívüled forrongó szomjúságig.

 

Idegen zaj cikázik domború hátán

mely mindent elfogad és visszakér

érintetlent szül a homorú belsőn

 

a nála ragyogóbb vágyak szeletén

szinte hozzájuk-durvultan leteper,

de nem ő lett más, csak leple, a rejtő.