A múltam árnya

 Álmatlan, csöndes téli éjszakákon

 Egy néma árny hozzám kisért ni jár.

reszketve húzódom meg én az ágyon

lehunyom a szemem, de egyre látom

és nem tudom, hogy mire vár.

Bejárja a szobám nesz nélkül, halkan,

jöttét nem jelzi soha semmi hír 

tekintete örökké ott csügg rajtam

ugy félek tőle! Szóra nem nyit ajkam

az árny is néma, mint a sir!.

A szebb napok emlékét sorba fogja

arcát gúnyos mosoly ragyogja át

hervadt rózsáim mind elembe hordja

es jéghideg kezekkel szerteszórja

a múltnak édes mámorát. 

Szeretném kérdni: mit keres  nálam

de választ tőle úgyse nyerhetek 

 miért kutatsz fel éji vak homályban

 mért nem hagysz nyugton csendesen.

De rám néz s szólni nem merek,

Ugg félek most már, hogyha jő az éjjel

szorongva várom, mikor tűn elő.

 kicsiny szobámban félve nézek széjjel,

 tudom, hogy itt lesz majd a vak sötéttel

 Hiszen — multamnak árnya ö!