Szomorú szonett barátomnak

 Már  felnyúlnék  az  élet aranyához

  hajszolt  magam,  aki  eddig  elárvult

buja  szemmel  a  csillagokra  bámult

s  nem  közeledett  máshoz,  sem  magához. 

 Becéz  a  nap,  a  sorsom  már  nem  átkoz

 most  kráteröble  forrongón  kitárult

égnek  zúdítja  mélye  kincsét  s a múlt

 lélekkel  térek  meg a szeretett   férfihoz..

De  a  halál  é  belemar  karunkba

láz  surran  be  bíborló  álmainkba

míg  kapu-nyitni  tékozlunk  erőt.

Mire  meglátnám  már  a  delelotti

vad  csordamódra  dübörög a munka 

 és  ott  tipor  el  a  kapu  előtt.