Titok a napon

 Kora reggeltől alkonyokig lángolt,

akkor is ilyen szédületes nyár volt.

El úgy mentem, hogy végig fájtam

írtam,s a lelkemet nyugalomra bíztam.

 

Mozdulatlan úgy feküdtem a napon

és harmadnap gázoltam a patakon

és láttam, hogy hegyek csuda kékek 

a férfi-szemek nincsenek olyan szépek.

És hogy a víz a Nap-aranytól sűrű

és fényesebb, mint a karikagyűrű.

És hogy az erdő suttogása tiszta

amit kimond, azt nem hazudja vissza.

 

És hogy eddig úgy ténferegtem, vakon

És a szívem nőni kezdett a napon.

És hogy elhagyni az erdőt nem tudom

de vízen túl várják tüzes mosolyom.