Némaságban

Úgy lüktet bennem a némaság,
s tűröm sokszor a végzetem
sokszor szólnék ébredésben
de hangom dadog ércesen.

Felkavart érzések dimenziója
percről- percre idegen lesz,
összekuszált ingerültségemben
zavartan hallgatok szelíden.

Kutatom kérdően szemed
most a némaság csendjében,
bánt a hozzád kötött emlék
de közelséged boldogítja létem.

Mondanék,  de szorít torkom

zakatolnak bennem szüntelen
édes szavak, mik kínoznak
értelmetlen , mert kellesz nekem.

Bár idegen lett minden körülötted ,
fáj a szó, mit ki nem mondhatok
és szüntelen feléd futnak emlékek ,
de én csak konokul hallgatok . [W.B.]