Tavaszi virágkelyhe

 Kinyílt a szívem fehér virágkelyhe

S a tavasz elé ujjongva remeg,

Harmatos, hűvös, hajnali sugárban

Valaki nézi s mondja halkan, búsan

Hogy neki többé nincsen tavasza.

 

Azt mondja sorsa örökös didergés.

Az útitársa bús, hideg magány.

S az örök telet megváltásként várja,

Ha megbűnhődött, amiért könnyelműn

Eltékozolt száz virágos tavaszt.

 

Amíg beszél valami zokog bennem

Mert selyem puha érintésemet

Hideg, közömbös ujjak viszonozzák

Szívemre száll, gyötrő emlékezéssel,

Száz férfikézben ellobbant tavasz.

 

És sorvasztó láz lüktet az eremben

.Halovány, tiszta, hűvös ajkamon

Tűzlángos mámortakaró szövődik

És kínoz, fáj a szívem gyökeréig

Száz férfiszájon elcsókolt tavasz.

 

 

De könnyes, fázós, bűnös útja mentén

A lelkem mégis híven követi 

Halálos vágyú, féltő szerelemmel

Egetostromló, babonás imával

Vezekel érte, hogy újra tavasz legyen