Azon az osszel

 egrekedő időben vágyad áll

cserepes ajkad szítja magát ,
s nem látod a színek világát
és szellő sem kergeti magát.

Hordozod magadban kéretlen
tetszetős módon őrzött léted ,
kitágult pupilláddal ráébredsz
külön világba reteszelted éned.

S belefáradsz az ürességbe
nyugodt perceid ütemes tervébe
nincs mit osztanod kimérten
fátyolos torokkal némán nézed

a szenvedő Világnak fortyogását ,
mi bélyeget nyomasztott testedre ,
bár összefogod a kapzsiság átkát
ami neked maradt , oltalmazásra.

Szólni sem tudsz , öledbe takarod
összedőlt terveid apró darabját ,
 füledbe cseng a földnek zenehangja
miközben egyedül állsz a holt ágba