Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Jó voltál hozzám . A hangod, kezed   símogatott, megölelt.   A szemed   ragyogott rám.   Ringott a fű , ringott a fán   a napsütötte zöld levél   mint lóbálta, meghintázta   hegyről jövő könnyű szél   Arcomat megcírogatta puha hajad, hűs kezed,   mint a szellő   mint a szívből szívhez jövő üzenet    Szám a szádnak százszor adta,kapta   ,küldte a száj- magát   századszor is újnak várta   újra vágyott csókcsodát.  

 Június   kacag  be  ablakomon ekkor születtem  szeretnék,maradni jaj,  mért  kell  most  rabnak  lenn! mikor június kacagva felragyog Az illatok sok árja megrészegít mámorosan lobban ifjú   lelkem víg sorsot  jósoltak adakozó istenek ma mindenki felkoszont kedvesen. Áldott  legyen az adakozó szent  mámor áldott,  hogy  részeggé  csókol,fórrón lelkemben  születésnapomra bókoljon  titokzatosan az égig kell szárnyaljon     Ki tudná ,ki ismerné szuletésem percét ezert hodoltam istenek elott érzésekkel szobrot epittem a sok  isteneknek de nem tudtam,hogy hiaba szulettem.  Fejem felett margareta koszoru nyilik kis piros pipacsok ovezik renduletlen s almomban tunderlany vagyok mindig s meggyujtom a sok maargreta levelét.

  lazito szavakm  Enyém a szó. Enyém a teste-lélke ,enyém a számban minden gondolat amely méregfogával beharap imára kulcsolt fiatal kezekbe.   Az én szavam mély mindig énekelne buzdít, lázit, pedig maga is csak rab és azt hiszi, hogy mézet csurgat kitárt szájakba s halál ecetje.   Hogy összehúzza álma nyálát kedvesemnek, kiért nyelvem szól kiért a szóban értelem rezeg.   Öl hogyha mozdul, miért nem vágják ki nyelvem, hiszen vért kolompol.? hiába van szóm!Már szólni sem merek.

  Ne  hencegj,  immár  nem  hiszem  csodádat, sistergő  tüzeddel  ijessz  másokat   Évődő  gúny  s  mosoly  csiklandja  számat ,ha  látom  lobbanni  büszke  lángodat. .Hiába  is  küldesz  gúnyos  vigyort  rám ,kevélykedsz  bőszen  kár hetyke  táncodért ,egy  bűvészt  láttam,  ki  ledugott  torkán ,s  tüzet  fújt  szájából,  ahogyan  kifért.

  Tetemre hívás  Se vád, se szó, se könny se átok, De nem tudok már nézni rátok. Megyek el innen.   Mit ide hoztam,minden elveszett Melegség jóság, örömök, bízás, fiatal szívemből kipatakzott muzsikás írás.   Jaj,de kár volt!   Lerongyolt szívvel maradt erőmet összeszedem nagy megvetéssel hátradobom sápadt fejem!   Megyek el innen!   De,nem leütve,nem, lehetetlen síró panasszal Magatok vesztére ,jól kikovácsolt. nagyszerű daccal. Az még visszahoz ide a Nagy ünnepre vagy visszahoz lehet a Gyászra a balladás,a döbbenetes szörnyű nagy tetemrehívásra mikor a Halott kiszakadt lelke gyilkost kutat, és fehér kezem ott a sírnál Rátok mutat.  

  Most nem is tudom,melyik szín a szebb a zold-e vagy a kék-e, és nem tudom melyik a vonzóbb a felhő vagy a hegy?   Nem is tudom, hogy szálló lelkem melyik irányba megy Es nem tudom ,melyik a drágább az illat vagy a fény?   S vajon ki álmodta az Isten álmát a természet vagy épp én ?

  Hiába cikázik ég felé a dalnak szemet-odarántó fényes madara - hiába gyötörnek gyönyörű hatalmak s hiába húz férfi szeme-sugara! Bús megkötöttségem nagy fekete láncán tört-tükrű szememből szivárog a könny!... Egy igazi férfi megőrülne láttán - s ajkamra csak a dac fémverete jön. Munka zúgásában, rút kopott ruhámban, nappalom a küzdés, mely fáradtan néz. A józanság erős, tiszta szava számban, s csak hajszolt embertárs keze minden kéz. Elrohant férfiak tekintete rám hull - talán a sajnálat suhan arcukon. Vagy szólanak a hű, derék fegyvertársul, ki mellettük harcol minden harcukon Felsötétlő ruha, súlyos-göröngy gondok, Cerberusként őrzik árvaságomat. Néha sírok - néha keményeket mondok, néha vérig-vágom éles láncomat szélmalom-harcok balga kitűzése: a független nő is groteszk árnyat vet... Sziklába fejemet nem verhetem mégse - s birokra a korral nem kelhet az e