Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Nyári éjjelekben bőrömre tapad pillantásod, nyári ingert akaszt áradozva szívemben könyörtelen , húsomba mar termékeny szerelmet  , Érzékiségem remegve bomlik szét  az alkonyi csend hatalmában ,  egymást tükröző lelki világban indulok feléd ,mint Hold alkonyában. Minden sejtem édesség ébredése  kivilágosodik egyre gyöngédséggel  egymásba fogózva éltetik szemem mint önmagában nyíló virágoskert . Érintkezések egymásba zökkennek , magukért szólnak a matató kezek  gyönyörök keverik a pihegő szívet csókjainkból felébredt  ősi szerelmet.. Minden szemmérték íves része előtt hajladozik testem és tested között , elég egy szó hogy közte megrepedjen  burokban szült vággyal forrt élvezete. Csak a szájunk az, mi alig szétreped kettős színt vall finom érzékiséggel  két színt között, csókok függnek egybe amitől vibrálni kezd reménysége.

Anyám haja mindig kontyban fogott hat  kis gyereket nevelt , majd távozott oly messzinek tűnnek ezek a  napok ott maradtak édes világomban zokogón. Sok vendég érkezett haza  kiskoromban szivar ,nevetés meg borozások napja visszhangzott a dal a kopott zongorán anyám díszként ült sorsomban cifrán. Nem értettem meg soha jobban anyám türelmetlen volt velem, gyakran mostohán , lehet makrancos voltam -vadóc ostobán törődése  lüktet ma is  halántékom táján. Apám türelmes volt,szórakozott  gazda szerettem ha szeretetét nekem adta , húsz éve telt, utoljára mikor kézen fogott a tenyerem a lázától  még ma is sajog. Eltűntek régen a zajos boldog szokások anyám fülében néma zongora szó kopog , haja ma is szilárd fehér kontyba fogott a hangja halkabb lett nem szólnak dalok. Szeretném ha apám keze még búcsúzna húsz éve letűnt esték szórakoztatója szeplőtlen szeretettel  teli szelíd hangja      ...

Kis cserépben bokros ágak árnyékosan bújócskáznak , s tétova pillanatok alatt újabb virágszirom szakad. S a nyárnak színes szirmai őszben mégsem rozsdamarta apró bimbókat hullatva örökzölden megújulva , kitárt ablakom fényében bujocskát kergetőzik szélben és tova illanó aromában áldott felettem a békesség . Rendíthetetlen nyugalommal pattognak újabb virágok verőfényben fürdik testük s búja szívvel muzsikálnak, a télnek jövendő fehérségében ébrednek bimbók zöldes színben s makacs szépséggel kitartanak a legkeményebb zúzmaráig.[W.B.]

Erős éber kísértés kerülget  szüntelen, hogy vad buja szeleket merítsek  a légből s mosolygós kék felhőket fojtsak vadul öledbe , s szelíd széles mosollyal hintsek örök pillantásokat a szép halovány bársony homlokodra forró lehelettel. Szeretném arcodat megörökíteni akár örökre , akár örökbe tolakodó percekre hűséget ígérni , bátran szembeszállni féltő titkaiddal tisztelettel, s bomló ésszel kutatni igazi valódat cselekkel , hogy ne feledd el sosem ki szeretett imádva,szemtelen. Csak nevess sokat értem, éretted a remény emlékére és fogd meg kezem bizsergő lázzal húsomba merüljön , mert didergő lelkem fészke meleg enyém a bűnöm, s kétkedésbe merült bő kutatásaim szúrnak kegyetlen , csak légy te, ki nevetsz emlékemre szándékos szeretettel , mert tied az értelem,bomladozó szélben csak a csók nevethet.[W.B.].

Fojtogató szavakkal burkoltan megcsípve dértől jegesen , kipirult arcom hevessége lázadozni merészel vérmesen bár csuklik a dadogó nyomor kiömölnek bűzös szenvedélyek  kérges tenyerem tapsolja magát de fagytól űzve,lassan megdermed. Nehezék omlik felém sugárban térden állva üldözöm magamban elfújt szélnek halvány árnyékán megrezzenő halkuló mosolyom , mert kergettem illúziót merészen hordtam ezüst koronát fejemen térdepeltek előttem dali férfiak szerelmet vallani mertek merészen. most fáj a dértől hegedt magány befagy az ezüs jégnek görcsébe , már csak kiégett csillagom porában találom fanyar tündér talányom. [W.B.]

Fojtogató szavakkal burkoltan megcsípve dértől jegesen , kipirult arcom hevessége lázadozni merészel vérmesen bár csuklik a dadogó nyomor kiömölnek bűzös szenvedélyek  kérges tenyerem tapsolja magát de fagytól űzve,lassan megdermed. Nehezék omlik felém sugárban térden állva üldözöm magamban elfújt szélnek halvány árnyékán megrezzenő halkuló mosolyom , mert kergettem illúziót merészen hordtam ezüst koronát fejemen térdepeltek előttem dali férfiak szerelmet vallani mertek merészen. most fáj a dértől hegedt magány befagy az ezüs jégnek görcsébe , már csak kiégett csillagom porában találom fanyar tündér talányom. [W.B.]