Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Vígan burjánzik szívem magában kitárt pitvarok lázas kapujában, zamatos töprengések barázdáján mindent maga felé seper bánatában. Valami ősi nyugtalanság honol, őszinteséget szítt fájdalmában, sorsomba csempészett holt titkok határtalan önzést marasztalók. Mert mindig közbejön bűntudat, borzalmas napok keserves lángja, nem csillapítja mosolyunk álmát, beragyogja ajkunknak forróságát. Szívek közé rekedt hét ajtó lakatja nem mindenkinek nyitja apró titkait, örökkévalóságban megkövült vágyak moccanás nélkül maguktól távoznak.

Verejtékeztem fájdalmam egyenletén, dühöngő álmaim nem voltak végzetesek lehet törékeny a szívem belső része, szabadulnom kellett lüktető erekkel. Hosszú az út az értelmem vonalán, termékeny zsákmányaim nőnek halommal védtelen testem zárt vonalak ábrándja és zarándokolok rózsafüzérrel a pusztán. Most hogy ártalmatlan kemény ébredésem, nem hagyom feldúlni érdemelt győzelmem szabadság vágyamban törlesztek sajnálatot várom hogy ülepedjen elvesztett reményem. Voltam ágról szakadt, veresség áldozata háborúmat csak taktikának szántam, de ha vér tódult szent agyam üres terére, inamba szállt csepp , rongyos bátorságom. Kényelmes a létem, szabadságom szüntelen várom hagyatékom megérdemelt sikerét gonosz álmaimban,szemet- szemért vettek összetákolt de bőséggel megáldott lelkek./W.B./

Ö várt a hídon ,én néztem szemeiben tündökölt a láz vad ,haragos nyugtalanság mitől semmi jót nem reméltem. Fordult a kocka, én megálltam ,ő nézett hosszan visszafele útnak nincsen nyoma szájamban keserű nyálam megcsuklott torkomban. Híd közepén nincsen karfa rozoga ,billenős kartámfa és két ostoba: egyik aki csatát nyerne másik aki már nem bírja holt avar szomjúságát még a láz is bírná végóráját rozoga híd kényszer nászát . Zizzen a kiszáradt termés halálos csendben a híd karfája csak egy halk hulló lépes a víz gyászán, csak egy csepp lesz rándulása míg agyadban százféle gondolat betolakoszik gyilkosan , tanú nincs ki lássa ki ,kit kergetett a halálba. {W.B.}

Kifakadt bűnök virrasztanak felettem bár sokféle emlékek zsibongnak bennem de keserű szívemben hibátlan az egész nem félek magamtól semmi el nem vész és hordom magamon rám tapadt keresztem, csorbított életem néhai számadására bánatos kedvemnek sorstalan szegénysége meztelenre vetkőztette lelkemet. A sok mohó vágyam belém szorult örökre és szerelmes kéjben fürdik most szívem, lihegve cipelek megtört léptekkel gyötrődve nem tudtam betelni az életnek örömeivel. Mert jó adni, kapni váratlan szerelmet hibátlan elmenni ha téves a szerencse s várni szemérmetlen a szépet és jót megbocsájtó szívvel nézni új csillagot./W.B./

Semmi sem olyan, mint a vágy, részegen hozza a lélek hajnalát, az idegek feszült tűzkeresztje bódult testek halk szelleme. Úgy némán tördeli a szíved ringatja nap-árnyék a tested szenvedően csukódik szemed, érzed megáll az idő , elveszíted azt kiért lánggal vágyódik szíved, egy álom mely lázként zuhan rád sápadni kezd rózsapiros orcád csupa zsongás az egész agyad. Megborzongva tördeled magad vágyad száll és bájosan hívogat minden egy összhang, fájdalmas, át remeg rajtad mint a szent csoda. S ha érzed, a mámortól vacog tested ,s lelked együtt összhangban, mindig vannak örök véletlenek melyek meztelenre levetkőztetnek.{W.B.}   }

Érzéketlen, fáradt szívem nem tombol már, mit tegyek vagy mit súgjak ha vágyaim elsimulnak, kívántalak az egekig könnyen, lengén, szemérmetlen gondolattal az elrontott nyomorommal, a sok évek sóhajával mit tegyek, ha örökre elmegyek. Terád gondoltam az este úgy, talán még senkire sem a januári hideg télben kísértésben, csak a fehér hónak szaga, illatozott egy magába és illanó tűző fényben ott álltál a nagy sötétben mond mit tegyek, ha elsírt már a kikelet panaszom nem talál vigaszt sokáig, leborulok előtted a halálig de értelmetlen, míg a föld nem hoz tavaszt csak csupa panaszt, a szerelem nagyon kevés átitatja az érzelgés mond mit tegyek, mert néha éreztelek; kezeidet homlokomon, bársonyosan simogatod arcomat, és csak rólad álmodozom, mert nagyon nagy a feledés de visszasírom a rezzenést mikor elsírtalak.

Akkor ott ott a " Rex"-ben hol minden este  teánkat szürcsöltük kettesben , nem vettem észre  a színes körték villanófényében , hogy homlokodat ráncba szedted szerencsém fénye elszállt előled . Lehajtott fejjel ültél leverten a másnapra gondolva  vagy talán a mostanra éppen kezemet előled eltolva , mint aki unja  a forró tea izét  s szájadat marta  az egykedvűség . Elporladt a vágyunk . s a kihűlt ágy takarója  lehet még takarja  a kínos remegések  utolsó csókját ahol gyönyört el nem értünk a surranó csendben mindketten másként éreztünk  már sejtve végzetünk. {W.B.}