Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ne  hencegj,  immár  nem  hiszem  csodádat, sistergő  tüzeddel  ijessz  másokat   Évődő  gúny  s  mosoly  csiklandja  számat ,ha  látom  lobbanni  büszke  lángodat. .Hiába  is  küldesz  gúnyos  vigyort  rám ,kevélykedsz  bőszen  kár hetyke  táncodért ,egy  bűvészt  láttam,  ki  ledugott  torkán ,s  tüzet  fújt  szájából,  ahogyan  kifért.

  Két csend   összecseng Az éjjel boltján új hold ragyog olvadt ezüst folyik a völgy felett, a közeli és távoli hegyek az ezüsttó hullámai, és szinte hallani lágyan csobog a csend. Messze lent, szívemben is csobog a csend s mint halk dallamú zenés dalsorok a két csend lágy harmóniába cseng

  Végítélet Békés sötétséggé olvad az este, nem létező vágyakat sért az idő, a fájdalomnak és a szerelemnek éjszakája jön béna kegyeletnek. Nem láthatlak, ezért alázkodom, gyógyító szerelmen,kongnak harangok, sosem maradunk egyedül,bármikor messzeségből, közel hozzuk a távolt. Fél álmomban néha hallok egy szót, mint egy angyal, ki tékozolja napom tények s az órák hiányát elgondolom amit ígértünk örökre, ketten egykor. Békés sötétséggé olvad az este, hallottam régen is e súlyos csendet szobámban,meztelen lábbal járok bűvös árnyékok tánca egyformák. Amit tudunk az ,csak részlet,de sok kicsi akkor lesz egész,ha elolvasod megjelenünk már az első oldalon amik számunkra csak utolsó lapok.

 Leskelődő barna,álnok árnyak suttognak,tán mozognak,járnak, két zöld fasor az éjszakában. Közöttük az út, vége éjbe vesz el, rálépni bátor lábbal ki merészel? Végén titok,talán halál van.   A kalandorláz bennem dúl még mi lenne ha elindulnék?  

 Hasztalan ölelsz karjaiddal, mint a madár kirepülök onnan ha elfelejted,hogy szárnyamra  milyen büszke voltam. Lépj ki börtönödből tehát  s szállj velem,mert így örökre rád emlékezem. Keresd, mi mindig új bennem lépj házamba,ajtómat kitártam zuhogjon rám a nap s járjon át a szél. Keress, keress, engem keress, mert megújulok, s mindig újan, ha látni bírsz  melletted leszek.

  Szeretnék lenni kék szitakötő, tükrös, zöld vizek felett elszökő szeretnék lenni tarka vidám lepke aki előtt lehull a virágok leple. Szeretnék lenni dús, kábító illat, vadvirág a mezőn, mi szabadon nyílhat, szeretnék lenni üde, nyári harmat, ami remegve, mámorosán hallgat. Szeretnék lenni hegyen erős szikla az emberhangot büszkén verni vissza, szeretnék füst lenni ég felé menő, vagy erdő szélén magányos fenyő. Szeretnék Nap lenni, vagy végtelen bolt vagy felhővé lenni: égen kicsi folt, lennék bármi, parányi porszem bár de emberré lettem s embernek lenni fáj.

 Szerettem benned a termékeny szépet, eldugott titok maradtál mindörökre, kit ősidőktől szeret és imádhat a nő ki jóban, rosszban lehetsz jó szerető. Hangodon mit érzelmes szél suttog még tüzesen lobognak a ritmusok mágnesként vonzzák kiégett szívem, ahol csak nekem terem hűség, szerelem. Díszes csokorba gyűjtöttem mit adtál, lobogó lángokat mit égből kapkodtál, még mindig keresem múltunk vonalát kedves, csak vess rám őszinte, pillantást. Büszkén szeretem nézni eme századot rengeteg kinccsel mit szerelmed adott, mint őszülő idők rabja,lennék alázatos csak ints ezüst kezeiddel hívogató szót. Más nem számít csak valós szerelmed mit oly' adakozóan nyújtottál nekem hiteles ígéretek,mik sosem kóboroltak közöttünk, karjaink közt megpihente