Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Nyugodt szívvel keservemben belesimulok jóságos testedbe, az utolsó szelíd halvány estében át forrosit szíved vad lendülete.   Tétova fáradásom hasztalan, s a fájdalom között kéjjel kutatok,  bár ami elszállt csak tér s idő volt mert mosolyom benned robotol.   Mert minden benne van a létben zihálásom fojtogató lihegésében elő- halott testem is fel figyelhet, amit kaptam s meg ami jár nekem.   Lélegzetem csak apró lihegések mik körül simítják a keservemet , de felejthetetlenek a mozdulatok  ahogy fejemet válladon felejtem.

 Csendre  vártál?  Hát most hallgatunk. Várjuk,  hogy  Világról mit tudsz nem beszelsz ?Josolni sem akarsz Tán  nagyon  ijeszt  a  Cassandra-sors  Beszélj!    es igaz -e hogy a a   vén  Föld  néha  fölnevet. És  igaz-e,  hogy  a  semmiségbe hullat konnyeket Igaz-e,  hogy  élted  sok-sok szakaban Halálra  ébredtek  az  álmodók  . Beszelj   Hogy  néha  vért  izzad  itt  az  ember  És  hogy  sokszor  részegebb  a  csók  ?Igaz-e,  hogy  néha  szól  az  ének S  máskor  némaságra  kárhozunk, Igaz-e,  hogy  vérben  s  lomha  füstben Néha  szent  áldozatot  is  hozunk Igaz-e,  hogy  néha  letéped  rőt  szakállad S ilyenkor — végtelenség pajkos gyermeke  Mindent  újra...

 Elkésett rózsabimbók még reméltek Az őszirózsa szinte újraéledt kis kertünk fái véres könnyet sírtak Megálltam köztük őszre-váró szívvel,   A lelkem fürdött hulló szirom-árban s egy pillanatra azt gondoltam, nyár van Nyár. Fojtogató, gyull, meleg  évszaka tikkasztó hőség ,a szerelem lázas játéka..    enyhe, holdas éj ezer emléket hozott felém és ragyogott a táj, a kert, mint színkeverék  a hőség,égő palástban nap szórva tört elő megfékezve hűs árnyak letelepedését.   Csak most tudom, hogy hull a dér a fákról, ha bús veréb fázón az ágrol ágra száll ekkor suttogta el búcsuszavat a megvadult nyár azon a mámomrító forró délután                    .                       .                       .            

 Ma  is  vártam,  mint  annyi  este felajzott  ideggel,  ünnepi  ruhában .Ma  sem  jött  senki. Ablakom  alatt  boldog  kacagással száz  ember  haladt és  felém  se  nézett. Mindegyiknek  más  volt  az  útja, utánuk  kiáltottam,  hívtam  őket ,mig  kacajuk  elhalt  egészen. Ma  is  vártam,  mint  annyi  estef elajzott  ideggel,  ünnepi  ruhában.Ma  sem  jött  senki

 Jön  ahonnan  jött  a  tegnap Anyja  titok  volt,   Apja  homály, Sötét  ólomszürke  a  teste S  ahol  leszállt Szürke  szemek  össze  csukódnak de  jó  az  este. Tornyon  lila  házakon  keresztül lAlmot  hoz  sötét  fogatán, Ölel  pihentető  karokkal s  a  csend  csitítja  el  a  szám .Kicsi  kezek  összecsukódnak oszi levelek Őszi  zenés lombok ágyadt  árnya   álomba  hullablakom  felett.

 Apámnak?  egészen  az  A p j ! Anyámnak ?!  mondják:  mint  az  Anyja. S   mégis  oly  elütő  az  arcom Kuszáit,  vézna,  megnyúlt  vonások Hasonlítanak  és  mégis  mások A  szemöldököm  össze  érve Sorsom  fekete  jeligéje. örökségben ?  megvolt  a  részem Lelkemben  Anyám  lelkét  érzem Minden  nagyon  fáj,  nagyon  éget Szenvedem   az  érzékenységet ,Szenvedem ,  amit  meg  nem  értek A z  elzárkózott  hidegséget! A  jövőm ?  . . .   A  halott  apámé A  csöndes  visszavonulásé .Megrohan  engem  is  az  élet Bírókra  szállók,  hogy  leküzdjem A  sokkal  nagyobb  g yöngeséget! Mondják,  hogy  egy-egy  kacagásom Egésszen  az  ő  kacagása Szívem  ...

 A  verseimre  néha úgy  fá j  a  címet  írni. Százszor  könnyebb  volna  újra  végig  élni vagy  újra  végig  sírni. Mert  minden  kicsi  vers egy  darab  álom  és  egy  darab  élet amely  mindenkié  lett S   az  álmainkra  címet  Írni? S   az  életünkre  címet  Írni  Talán nem  tudna  m á s :  apám,  anyáms  egy  szó  volna  a  cím  c s a k    A  fiam Előttük  ebben  minden  benne  van. De  én ?Ki  minden  percben  másnak  látom  magam  Nagyobb  címet  írnék mint  a  leghosszabb  költemény .Es  mi  lenne  alatta? Egy  könnycsepp. Egyéb  nem  maradna S zá zszo r  könnyebb  volna  újra  végig  élni vagy ...