Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A tó felett szürke felhők gomolyogtak, sötét takaróként borulva a víz fölé. Majd a fent tomboló szélvihar szétszakította a felhőket, ezek most mint füstölgő pára úsztak szerteszét, hogy pillanatok után újra elsötétítsék a fehéren fodrozó víz tükrét, keskeny úton porfelhő gomolygott. A fiatal orvos rá sem nézett a háborgó vízre, a parton megállt, levetette a kabátját és úszótrikóban indult a víz felé. Hosszú haja lobogott a szélben, csupasz lábával keményen lépkedett a kiálló rögön, azután egyenesen beugrott a tóba. A víz nagyot loccsant, egy pillanatra eltűnt a fiatal férfialak, azután felbukkant és hatalmas csapásokkal a tó közepe felé úszott. Néha lebukott a víz alá, majd a hátára feküdt és nyugodtan, a karjával alig tempózva bámult a felhőkre a feje fölött. A tó közepén tornyos faházikó állott egy kis szigeten. Az orvos a szigethez úszott, kiugrott a partra és a keskeny csigalépcsői; feljutott a torony erkélyére. Egy ugrással fenn termett a korláton és hatalmas ívben belevetette ma

O, éji fülemüle mint összhanggá vált rózsa, mily trillává vált csillag dalol a mellkasodban? szerelmet daloló madár te, mily égi patakokba hajszolsz tiszta vízért, mely tisztán marad ? Dicsőséges daloddal nyári éjszakákon egyeduralkodója vagy  ragyogó  zenékkel süket füleddel is hallod magad  himnuszod torkod,s tengerrel zúgó éggel vetélkedhetsz. A felhőtlen Hold vonja talán zenébe lágyan reszkető kincseid kéklő, csodás-szép kelyhét Mi  kiált belőled? Zengő hangod dallamában a csillagoktól rablott nagy, ősi végtelenség.

Ha becsaptak Kifakadt bűnök virrasztanak felettem bár sokféle emlékek zsibongnak bennem, nem félek magamtól semmi el nem vész a titok ott marad bennem rejtelmesen és hordom magamon rám tapadt keresztem néhai számadások csorbítják életem, bánatos kedvem sorstalan szegénység meztelenre vetkőztette lelkemet. A sok mohó vágyam belém szorult örökre szerelmes kéjben fürdik most szívem, lihegve cipelik megtört léptek keservem nem tudtam betelni az életnek örömeivel. Mert jó adni-kapni váratlan szerelmet hibátlan elmenni ha téves a szerencse s várni szemérmetlen a szépet és jót megbocsájtó szívvel nézni új csillagot./W.B./

Asszonyi tüzemet tüzesebbnek  érzem, megszakadt csók után,  utánad vérzem, ha most ott volnék a fehér vetett ágyon, lehunynám  szemem, hogy semmim se fájjon. Hírnevet, babért úgysem szereztem, asszonyi eskümet szerelemből tettem, hol vagy te kifestett nagyképű álom gyertek, vigyetek, most  nem bánom.. Megszököm erdőkön, dombokon életem, halálom egyszerre feldobom, nem tudom kettőből melyik hull fejemre az a második biztos, hogy jobb lenne. Magamnak jósolok, mint a dalai láma, vagy kolostor kövein a Buddhista árnya, Napért esedezek, s az arcom váltja színét, de makacsabb a halál, buta köveinél. Ki nekem kritikát ír, írjon csak igazat, ne műveljen vasból gyémántos aranyat, nem ráz fel koporsót a hangos üdvösség nincsen mit fújjon, lengessen a szél,.

Déli verőfényben, zsibong az élet, ódon szabályos, nagy paloták előttünk sétálók nevetgélnek, ifjú szívekben,  nyári csodák. Keskeny utcáin merengve járok, egyszer  elhalkul, mi zsong ma, köpködve locsog a malomárok s égre int a régi templom tornya. Néha a csöndet vad sikoly hasítja, tisztes nénike ősz fejet csóválja, s egy bús élet megfejtetlen titka szétterül  egyből a halálsorompónál. Öreg harang jó estét köszönt nekem mint apró fényes já nosbogárkák itt is, ott is lassan kigyúlnak fények sápadt  erejű    villanylámpák. Csak egy nyarunk  van, egyetlen és nincs, nincsen egynél több nyarunk, ha elröppen  felettünk  a tavasz,s a nyár, fáradtan ősz felé ballagunk mindnyájan.

A patológus tanárunk,- szikár ember ,- azt mondták róla egyszer: Az az istentelen ember.        Azóta rajta maradt, tanártársai is úgy hívták a háta mögött:  Az az istentelen ember. Csakugyan furcsa ember volt Egresy Péter  Bozontos, barna haját hátrafésülve hordta és csaknem vállig növesztette, mint a piktorok. Élő bizonyítékául a nagy Darwin tanításainak, melyeket annyi tűzzel magyarázott nekünk a természettan-órákon: tisztára állatfeje volt.  Kiugró pofacsontjain fényesre feszült a kicserzett, sárga bőr, hatalmas alsó állkapcsa örökké harapásra torzultan ugrott előre, bunkós orra alá. De szép szeme volt. Nagy, melegen néző, dióbarna szeme. Kemény arccsontja alatt, beesett arcán, mély gödrök sötétlettek kétoldalt, talán hogy annál erősebb legyen a fölöttük mozgó szempár villogása.  Ha csöndesen beszélt, melegen nézett maga elé, de ha lendületbe jött ,- ami gyakran megesett, - és fanatikus hévvel hömpölyögtek duzzadt, kirepedezett ajkáról a szavak, perzselő, tüdővészesen lobogó l

Három nap telt el. Három nap, mely alatt László alig látta Klárát és ha látta, akkor is nagy társaságban számos szemfülesek figyelése mellett. A mama is mindig közel valahol az ő ellenőrző detektív szemével.   Ez tűrhetetlen! El nem viselhető! -Meg kell üzenje  Klárának, hogy valahogy, valahol!  - mégis csak találkozni kell, különben ő ebbe belepusztul!- tudatná vele valamiképp előre:   miket terveznek, hova mennek, mert mégis látni, legalább látni kell egymást!.  Negyednap reggel korán ébredt ugyanezzel a sürgető gondolattal, mely még álmában is mardosta  De hogyan csinálja ezt? Klárának nem írhat, a mama biztosan elcsípné, elkobozná a levelet. Oh! arra nagyon képes!  - Valóban legjobb azt a kis szobalányt használni fel, ahogy már előbb gondolta.  - Jó kis leányka, bár mindig olyan szomorú. De szereti Klárát. Hogyne szeretné?!   Ennek megmondhatja szóval az üzenetét.  Megcímezte: T. c. Varga Ilus kisasszonynak és alul: Herceg Károly úr. Úgy borotválatlanul lement a Mátyá