Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ha önmagaddal nem vagy kibékülve nem kapsz feladatot amire születtél , az idő végzetes lesz  mulandó minden nem kapod meg  azt ,mit adni szeretnél. Gondjaid surranva felrepülnek tőled két dimenzióban múlt és jelen között , vándorként kóborolsz mohón  keresed a szerelmet mágikus erők derűjében. És  csodák zokognak,halkan zörgetnek ajtódon kívül,érzed a szavak érintését? Varázsszavak simogatnak sebes kezekkel kínt rekedt érzelmek néha  türelmesek. És körül kell nézned ,lehet megértenek ne gondolkozz azon miért mit teszel , hidd  hogy  látod a legféltőbb kételyed légy vak és ne láss -mást nem tehetsz. Énekelj belül, nem múló vibráló fénnyel oltsad szomjad a legféltőbb nedűkkel szereteted olyan legyen mint a szenvedés szerelmet becsukott szemekkel vezesd .[W.B.]

Messzire vitte az idő, egy üres  végtelenbe hol ismeretlen az áldás, morcos arcán keserűen remeg  a naplemente  fáradt teste barázdás. Az öreg szív  ritmusa néha  kegyetlen érzi a dohányzást, völgyeken,hegyeken vágya szökkenésére szíve hangosan kiabál. Régen van úton az  öreg, felette kék az ég a távolságot siratja az otthonát elhagyta egykoron ,hol gyermeke s nagy ház-a  boldogsága . Időnként megtörli arcát ,apró mértékkel nem ismeri jövőjét , fázósan húzza magára  furcsa öltözetét amit nemrég örökölt. Kereste büszke boldogságát idegenben de meddő volt útja , otthon sem várja  már az  álmodó szerencse gyermeke rég elhagyta. A bús tegnapért pipára gyújt ,megpihenve magában sír diadala a boldogtalan a jövőjért , cserében az öreg öltönyét lerakja a földre. Nagy  fákat  kémleli ,mik  derengnek  előtte a bánat  húzza fejét  szép lassan zsebéből k...

Álomból valóságba,bánatból örömbe ténfergünk arra meg erre,kedvetlen kéretlen, valóság repdes a félhomály  víztükrén vesződve  titkos érzelmek kenyerén éhesen . Hisz egymáson élünk ,élősködve egyre mások életén, megkínzott  test bőrén gyötrelemesen aki ma bátran megtalálta saját erejét a holnapban csak lényeget kellene kérje illendően. Nem értjük mi történik velünk  ésszel egymást tiporjuk zabolátlan kéjességgel , az angyalok eltűntek , ahelyett hogy segítenének szeretettel csak háborút  szítnak  sírva keserűséggel megdöbbenten . Egyetlen valóság,mi vallna emberségre rég kimúlt, törött évezredek zenéjével színesen,lelkesen , ma  már új számadások kerülnek előtérbe  tágas résekkel jelszavak fényében ténferegve titkos önérzettel . Most már nem tétlenkedünk mindenért mi megadatik bekebelezzük jószivuen ...

Eltelt ismét egy kis rész életemből amit szerettem szívem égésterméke sosem leszek olyan mint régi egyetlen hidegen hagy minden- megtőrt egyenes. Lassan minden már oly idegen lesz , jönnek majd mások kik ismerik a célt titkos életemnek zárt lelkű gödrében nincs jelentősége annak mi a kezdet. Oly kívülálló lettem a körülményekben minden másodpercem tűrhetetlenebb mint újszülött csecsemő nézem az életet egy bambasággal amit mindenki ismer. Figyelembe véve a hirtelen könnycseppet csak fejemmel biccentek ha kérdeznek szerettem volna tudósa lenni az időmnek hogy megértsem ,az emberi hitetlenséget. Csak abban hihetek ,ami már megtörtént , rang és vagyon szerint ki mit kereshetett CD lemezeken még forognak régi eszmék visszatérnek a kellemes  régi zenefejezetek .

Fáj  őszinteségem, kopott réseken kukucskálnak kedvtöltő álmok , hol ébredő talajra találnak, készen állnak, míg alázatom faricskálom. Úgy mint soha tekerednek egyre testem ,bőröm barázdás recéibe meditálok és utálattal lesem végre hogy keserűségem semmire megy. . Hasztalan volt minden cselekvésem csendességem egyenletes kék  egén , minden téren kudarcot szenvedtem és dühömben változott egyéniségem . Sok  zöld levelek mint szúró tövisek karmolnak sajnálattal sebet színezve virágok még nem nyitják kelyheik hogy enyhítsek fájó szívem rekeszét. És varom alázatom megtelt  bőröndjét  , hogy hasadjon szét és dobálja  felém a gondtalan bizalmat mit adtam egyszer és hozza egyenesbe elfelejtett kedvem .

Valamikor daliás volt öltönyben üres lelke merészelt szerelmet, ének szelídítette virágos világát , de ma már csak árnyéka, lett. Lerongyolódott ruhája pecsétes hajnalban képtelen az ébredés mellét hasogatja füstös köhögés szakállas arcát szúrja a tövis. Lábán kikopott átázott csizma fején összegyűrt kalap alázata , félig meggörnyedve ,csuklójával alig tapogatja botjával az útat. Volt, s nincs ,az élet elvesztődik néha játékon forog a tét és kocka emlékében még él a mosott lepedő de csipkés párnahuzat , néha kiesik. De már rég elment szabadon a nő ki , be és kitakarta játék akarással , tragikus gyorsasággal rongyosan csak botja emlékezteti a valóságra . És nézi a romokban dőlt otthonát hol szerelem sziget lakott valaha , párás szemmel követ szálló darvat csöndes ölelésre vágyik szíve vissza. [W.B.